Havi egymillió forintért sem mennék haza – írja Ádámnak írt válaszában Timi, aki eredetileg magánüzenetnek szánta írását, de aztán meggyőztem, hadd adjam közre, mert szerintem érdekes vitaindító lenne.

Mindenekelőtt emlékeztetőül pár részlet a három éve Angliában élő Ádám egy héttel ezelőtti posztjából: „Ha számot kell vetnem a londoni eredményeimmel (nem a munkát nézve), akkor azt tudom mondani, hogy valami itt sem stimmel; ugyan sokkal több barátságkezdeményt építettem ki (főleg munkatársakkal az első cégemnél, helyi politikusokkal, pár itteni magyarral, stb.), de úgy érzem, ezek megint olyan barátságok, amikkel hosszabb távon nem lehet számolni.

Szinte az összes ismerősömmel 1-2 hétre előre kell egyeztetni időpontot, van 2-3 óránk munka után és kész. Nincs az, hogy hétvégenként elmegyünk együtt valahova (vagy spontán, egy nappal előtte szervezve), nincs az, hogy közös nyaralást szerveznénk, esetleg akár valakivel olyan jóban lennénk, hogy lakótársak is leszünk.

A randizással ugyanez a helyzet; volt, hogy valakivel egyszer-kétszer tudtam találkozni, de nincs lehetőség arra, hogy szorosabb kapcsolat kiépüljön. (...)

Szerintem ilyen szintű magánnyal korábban nem is találkoztam; gyerekként és egyetem alatt mindig ott voltak a barátaim, a szüleim, a csoporttársaim, mindig volt valaki, akivel sorsközösséget alkothattam, és most először nincs ilyen, most először van az, hogy szinte csak magamra számíthatok. Ez egy olyan élethelyzet, amivel még nem találkoztam és ezért is tölt el szorongással a helyzet.”

Eddig tehát az emlékeztető részletek Ádám posztjából (a teljes írást ide kattintva tudjátok elolvasni), most pedig jöjjön Timi válasza!

„Az egész történetemet talán nem mesélném el, mert akkor már regényként is ki lehetne adni. Ha ezt mondjuk két évvel ezelőtt olvasom, egyetértek veled. Hogy azóta mi változott meg? Talán én magam. Jelenleg azon a ponton vagyok, hogy ha egy millió forintot keresnék otthon egy hónap alatt se mennék haza.

Az okok nagyon egyszerűek: ha hazamész látogatóba, mik is a tapasztalatok? Mindenki sír: akinek nincs pénze azért, akinek van, az valami másért, ha csak megjelensz egy boltban az angliai hozzáállásoddal (mármint amilyen az enyém legalábbis) mosolyogva, jót feltételezve, nem számolva a visszajárót, akkor totál hülyének néznek, összesúgnak mögöttem.

Amúgy az eladók hozzáállása is hagy némi kivetnivalót maga után, a vásárlás után még én érzem magam kellemetlenül, hogy minek is mentem be, maradtam volna otthon, éhen.

Kellemetlen szorítás a mellkasban

Szóval a depressziós légkör, ami körülvesz, és az, hogy úgy érzem, nem egy nyelvet beszélünk, továbbá, ahogy te is többször megemlítetted, mennyit keresel, ez az érzés, hogy bizonyítanod kell, hogy milyen sokra vitted, milyen ügyes vagy, ez a kellemetlen szorítás a mellkasban állandóan üldöz otthon.

Még ki sem értünk a terminálból, de a határőrök nézése vagy inkább lenézése, máris beléd oltja, hogy nem vagy elég, holott arról van szó, hogy ő nem elégedett ezért keménykedik. Otthon minden csak a pénzről szól.

Én is laktam Pesten és kb. állandóan halálfélelmem volt, mert egyes emberek üldöztek, hogy ugyan vegyél már tőlük pocsék minőségű zoknit... és ha nem... Kirángattak a telefonfülkéből, hogy most ő fogja használni, szó szerint.

Itt soha ilyen nem történt, rengeteg „rémtörténetet” hallottam, de soha nem láttam még senkit veszélyben és nem is tapasztaltam ilyet. Otthon azt mondják a rendőrnek, menj haza, hazamegy, te pedig jó nagy slamasztikában vagy.

Tehát a biztonság, a hozzáállás, itt sosem vagy kevés, az vagy, aki vagy és kész, talán ezek indoknak éppen megteszik.

A barátokról

A barátságra azt mondanám, hogy talán rossz emberekkel találkoztál eddig, vagy ha már elvárásokat írsz a barátsággal egy mondatba, az már nem barátság. Ez ilyen egyszerű.

Volt egy munkahelyem, bezárták, azóta kétszer költöztünk és 10 barátunk jött el segíteni arról a munkahelyemről is, pedig akkor már nem találkoztunk nap mint nap, és nem azért, mert azt várták, hogy majd fizetek érte vagy akármi, tiszta szeretetből.

Azóta is eljönnek meglátogatni, mert én nem vagyok túl mobilis mostanában, az egyik kifejezetten messze lakik, és képzeld el, elég gyakran meglátogat. Van olyan, aki már nem is Londonba lakik, és mégis be tud iktatni egy-egy látogatást.

A telefonbeszélgetések nagy része így hangzik:
- Szia, otthon leszel csütörtökön?
- Szia, persze.
- Akkor átmegyek.
- Gyere nyugodtan.

Én eleve úgy nőttem fel, hogy nálunk mindig egymásnak adták a kilincset, szomszédok, anyáék barátai, rokonok, mindenki szeretett nálunk járni. Ez az én otthonomban sincs másképp, azt mondhatom, mindegy milyen országban élünk kávé és tej mindig van itthon. :D

Hallgatok, ha kell, hallgatnak, ha kell, segítek, ha arra van szükség és vissza, ez egyáltalán nem a pénzről szól. Nem mondom, vannak olyanok, akik lekoptak az idő során és lesz is, de azokat nem kell sajnálni, nem magadért voltak veled, szerintem.”

A moderálási alapelveket itt találod.