Nem biztos, hogy ott érzed magad otthon, ahol a hazád van – szól Manó mai írásának egyik mondata, amivel a magam részéről csak egyetérteni tudok. Már többször is írt a blogra Németországból (itt, itt és itt olvasható el), ahol egy idősotthonban dolgozik, ma kiderül, milyen trükkel tanul nyelvet és mit csinál valaki, aki párját és kamasz gyerekét kényszerből Magyarországon hagyva próbál boldogulni.

„Érdekes dolog ez az országváltás. Hiába utaztam sokat régebben, igaz, főleg Európában, más dolog egy új országban élni és más dolog csak nyaralni járni oda.

Mielőtt vettem a bőröndömet és a páromat, valamint a kamasz gyerekemet hátrahagyva elindultam Németországba, természetesen felkészültem a kinti dolgokra, amennyire csak lehet: nyelvtanulás, közvetítőcég, szakmai nyelv elsajátítása, érdeklődés ismerősöktől és ismeretlenektől - hála a közösségi oldalaknak és a Határátkelő blognak is - szóval nem felkészületlenül indultam el.

Hátamon a zsákom, a sok élettapasztalat, és bizony ötvenegynéhány év is... nem könnyű, de az optimizmusom, az önbizalmam megingathatatlan ennyi hónap távlatában is.

A haza és az otthon

A hazád az, ahol felnevelkedtél, amelyik kultúrában cseperedtél, de az otthon az, ahol nagyon jól érzed magad, ami a temperamentumodhoz pontosan passzol. Nem mindig egyezik a kettő. Van, akinek a hazája az otthona is egyben, van, akinek viszont nincs ilyen „szerencséje”, ezért vagy bevállal másik kultúrát vagy országot a jobb megélhetés érdekében vagy sosem lesz teljesen boldog.

Nehéz kérdés, ráadásul nem is vagyunk egyformák. Van, aki nem képes megválni semmitől, legyen az akár társ, akár a szűkebb lakó- vagy munkahelye, míg másikunk szívesen kipróbál új dolgokat, sőt az újdonság élteti igazán. Hozzáteszem, egyik sem rosszabb a másiknál, egyszerűen mások vagyunk.

Zacskósleves és csoki

Sok haszna van számomra ennek az országváltásnak. Több időm van magammal foglalkozni, az interneten kutakodnom, míg Magyarországon a családról kellett gondoskodni, főzni, mosni, takarítani sokat, Ezzel szemben itt sokkal több a szabadidőm, most otthon a szegény páromra hárul mindez.

Itt a kis lakást pillanatokon belül felnyalom, főzni nem főzök, csak nagyon ritkán. Nagyon jól elvagyok hideg élelmen, nem nagyon kívánok mást. Néha összedobok egy forró zacskóslevest, de az nem nevezhető főzésnek ugyebár.

A lelkem „üdvéért” viszont rengeteg csokit eszem, abból bizony betankolok emberesen. Mindig más az aktuális kedvencem. A csoki, mint a többi más édesség, egyfajta lelki gyógyírként viselkedik, kár, hogy úszógumiként tárolódik el rajtam, pedig tudok úszni gumi nélkül is, nem lenne rá szükségem… Ezt üzenem a Mindentudónak, ha nem tudná!

Tehát nem kellene olyan nagy háztartást vezetni, mint ahogyan régebben tettem. Az evés nem kéne, hogy központi téma legyen, vannak annál fontosabb dolgok az életben. Most a jobbnál jobb receptek olvasgatásával kimerül a gasztronómia, legalábbis nálam. Egyszerűen átértékelődnek bennem a dolgok.

Megismerem önmagam, látom, hogy mi, ami igazán fontos nekem és mi, ami kevésbé az. A barátok is lemorzsolódnak, maradnak az igaz barátságok, amiken nem fog a távolság.

Trükkös nyelvtanulás

Viszont könnyedén ráveszem magam egy kis mozgásra, legyen az akár tánc – általában a laptopról szól valamilyen zene - vagy a másik jól bevált módszerem, amikor megtöltök 2 flakont vízzel és azzal „súlyzózom”.

Ha találok partnert, aki éppen nem dolgozik, akkor szívesen sétálunk nagyokat a közelben lévő erdőkben is, és közben beszélgetünk, tapasztalatokat cserélünk a munkáról elsősorban.

A mozgást és a nyelvtanulást is összekötöttem. Jól bevált nálam a következő trükk: cetlik a földön szanaszét, mindkét oldalán szó vagy mondat, egyik oldalon németül, másikon magyarul. Ledobálom, szétszórom őket, megy a zene, amelyiket tudom, azért lehajolok, begyűjtöm, ami nem ugrik be, azt is felveszem, de visszadobom a földre, később újra sor kerül rá. Rengeteg cetlit gyártottam, már talán közelít a számuk az ezerhez.

Akár órákig is el tudnék nézelődni, annyi csoda van a természetben, amit sokan észre sem vesznek. Itt az erdő tele van madáretetőkkel (aranyos, nem?), viszont az aljnövényzet gondozatlannak tűnik. A fák elsősorban fenyők és tölgyek, összevissza nőnek, nem telepített erdők ezek.

Ebből adódóan a falvakban sok helyen van tűzoltóság, gondolom, ha valahol tűz keletkezik, akkor hatalmas erőkkel kell kivonulniuk. A házak felső szintje is gyakran fa, az pedig tud égni rendesen. Csatangolásaim során láttam már jó néhány üszkös gerendás házat a környékemen.

Rengeteg a mókus is. Az ember nem győzi kapkodni a fejét ide-oda, a különböző hangokra. Sokan jönnek ki sétálgatni, főleg a közelben lévő idősotthon lakói rendszeres látogatói az erdőknek, de rengeteg a kutyasétáltató is errefelé. Sokan futni is idejárnak.

Ami feltűnő, hogy imádják a természetet, a házaikat is úgy építik, hogy az alkalmazkodik a természethez, nem alakítják át emiatt a telket, hanem olyan házat építenek, amelyik beleillik az adott környezetbe. Ezt érdemes lenne átvenni tőlük.

Nálunk először minden bokrot, fát kiirtanak egy telekről, aztán nekiállnak felépíteni a házat és végül kertépítőkkel megterveznek és megépíttetnek valamit, ami nem mindig simul bele a környezetbe, de a megrendelőnek az tetszik, olyat csináltat és kész. Itt minden ház egyedi, de a bajor stílus visszatükröződik szinte mindegyiken. Egyszerűek és nagyszerűek, nincsenek túlcifrázva, szimpatikus ez a mentalitás.

Gazdasági menekültek?

Mindegy minek nevezzük, ilyen mindig volt és lesz is, amíg a határokat le nem zárják. Ha nem köt az adott országhoz valami nagyon erősen (szülők, család, honvágy) akkor az ember hajlamos jobban elgondolkodni a váltáson. Lehet, hogy örökre csak álmodozol róla, de lehet, hogy ha vannak lehetőségeid, akkor megragadod az alkalmat és belevágsz.

Vannak dolgok, amit nem csinálhatsz vissza az életben:

1. A KŐ, amit már eldobtál
2. A SZÓ, amit kimondtál
3. A LEHETŐSÉG, amit elszalasztottál
4. Az IDŐ, amit elszalasztottál
5. A BIZALOM, amit elvesztettél

A halálod környékén átgondolod az életedet - én ezekkel nap mint nap szembesülök az otthonban. A hospice nővéreknek feladata is erről beszélgetni a haldoklókkal, megnyugtatni őket, dicsérni, mérleget vonni az életükről.

Addig nem tudják itt hagyni az életet ezek az emberek, amíg az életükkel meg nem békültek. Ez a folyamat megérne egy külön posztot, bár ahhoz még több tapasztalatot kellene gyűjtenem. Nem lenne nehéz, mert sajnos szinte hetente veszítünk el lakókat, főleg ősszel és télen sokan költöznek a másvilágra közülük.

Érdekes folyamat, ahogy elcsendesednek, és szinte kivirulnak az utolsó napokban – a tapasztalatlan azt gondolhatná, hogy újra friss erőre kapott, de nem...”

A moderálási alapelveket itt találod.