A mai alighanem a blog történetének egyik leginkább érzelemgazdag írása, vallomás a javából. Szerzője, Mónika az Egyesült Államokban él (immár nem először), és egyszerre birkózik a honvággyal, aggódik kislánya jövőjéért, és próbálja megtalálni a helyes utat. Miközben olvastam a történetét, az jutott eszembe, hogy olyan írás ez, mint amikor átszakad egy gát.

„Íme, a történet. Vigyázat, nagyon szubjektív! Életem legnagyobb dilemmájával küszködöm minden nap. Először is elnézést kérek mindenkitől, aki otthon keményen dolgozik, és alig bír megélni a fizetéséből. Ez a poszt nem arról fog szólni, hogy milyen nehéz itt a boldogulás, hanem, hogy miért hiányzik Magyarország.

Én is keresztülmentem otthon a munkanélküliség örömein, történetesen a legjobb részén, amikor az ügyintézőm a munkaügyi központban minden alkalommal úgy nézett rám, mint egy sorozatgyilkosra… és még sorolhatnám.

Ami miatt elsősorban leültem írni, az hogy ejtsek egy-két szót arról, miért nem jó az, ha magyarok elmennek külföldre és onnan szidják a többi magyart, mert ilyet sokat olvasok, és ez nagyon bántó. Szerintem ez olyan, mintha belehánynánk a saját levesünkbe, amit aztán később meg kell, hogy együnk. Én le fogom írni, nekem pozitívum volt, hogy magyar vagyok.

Azt is megértem, hogy másoknak rosszak a tapasztalatai, de amikor azt olvasom, hogy óvakodj honfitársaidtól, akkor nagyon rossz érzés fog el. Nem szabad általánosságban beszélni. Ez érvényes Amerikára is, hiszen a másik ok, ami miatt írni akarok, hogy sokszor olvasok és hallok ilyesmit: az amerikaiak hülyék, buták, nem tudják, hol van Magyarország, nem lehet velük értelmesen beszélgetni.

Én most megint Amerikában vagyok tavaly decembertől (1999-2006-ig éltem itt), van egy reklám, amiben a Viking Cruise nevű dunai luxushajó túrát reklámozzák. A reklám egyértelmű fénypontja Budapest a Parlamenttel és a Budai Várral. Gyönyörű képek!!!

Bizony az emberek ismerik Budapestet és még nem hallottam olyat, hogy ne azt mondták volna, milyen gyönyörű. Van, aki nem ismeri, de otthon is vannak emberek, akik összetévesztik a hét vezért a hét törpével (igen, ez sértő így, de az is sértő, amikor Amerikát hülyézi le valaki úgy, hogy itt van két hete vagy úgy, hogy itt volt három hétig és máris szakértőnek érzi magát).

Első találkozásom a „Nagy Almával”

Én először 1997-ben jöttem New Yorkba. Nagy álmom volt, hogy megismerjem ezt az őrült várost, de tudtam, hogy mint turista, nem lennék elégedett, hiszen sok idő kell ahhoz, hogy egy ekkora várost megismerjen az ember és nagyon sok pénz is.

Ezért jelentkeztem egy hirdetésre. Hatszáz dollárt kellett fizetnem a csajnak, aki várt a reptéren. Nála laktam Manhattanben, amíg meg nem találtam nagypapát és fiát. Ők Erdélyből jöttek ide, így magyarul folyt a társalgás apuka munkahelyén.

Ékszerész a szakmája, háromszor is meginterjúvoltak, megkérdezték, tudok-e töltött káposztát csinálni, de úgy hogy ne legyen benne tejföl, hiszen zsidó családoknak nem szokás húst és tejterméket együtt enni. Igen, igen, tudok főzni káposztát, mindenre igent mondtam (aztán később nemet…), elmondták, milyen nehéz a munka, de én kész voltam elfogadni az ajánlatot.

Jött a döbbenet az első teljes napomon. Reggel 7-től este 11-ig dolgoztam, ez volt a rövid műszak. Aztán éjjel 12-kor, egy buli kellős közepén nagypapa meg akarta fogni a mellem, miközben mosogattam. Nagypapa nagyon csúnya, ezért nemet mondtam. Ha egy kicsit szebb lett volna, talán beadom a derekam.

Nem fogadta el a nem választ, ezért kergetőztünk az ebédlő asztal körül, szerencsére nem csak csúnya volt, hanem lassú is. Aztán Apuka meg akarta masszírozni a hátam, neki is nemet mondtam, mert nem voltam benne biztos, hogy tudja, hol van egy női alkalmazott háta. Aztán Anyuka azt látta rajtam, hogy nem vagyok boldog ezért úgy látta, jobb, ha másik helyet keresek.

Nem mertem elmondani, hogy boldogtalanságom oka csupán annyi, hogy nagypapa nagyon ronda és a kedves férje már reggel fél hatkor kétszer is felébresztett, hogy fitogtassa masszázs tudományát, de elmentem. Végül mégis visszahívtak, mert senki nem bírta ezt a tempót. Hat hónapig bírtam, aztán hazamentem, de hívott vissza Amerika, meg a barátnőm, akinek én szereztem állást New Jerseyben. Így másfél év után visszatértem 1999-ben.

2. felvonás – elkényeztetve bébiszitterként

Életem talán legszebb három és fél éve volt. Akkor azt hittem, soha nem akarok hazajönni. Nagyon klassz életünk volt itt a lányokkal. Sok magyar csajt ismertem meg, és mi segítettünk egymásnak. Valahogy elterjedt a jó hírünk és kézről kézre jártunk a gazdag New Jersey-i anyukák között. Megbíztak bennünk és volt is ok rá, mert jók voltunk. Kaptak tőlünk valami mást.

Tudtunk angolul, felelősségteljesen végeztük a munkánkat, neveltük is a gyerekeket (pl.: nem engedtük, hogy az legyen a játék, hogy kiborítjuk a szőnyegre a chipset és azon ugrálunk). Autót kaptunk és az volt a munkánk, hogy boldogan elköltsük a pénzt a gyerekekkel, amit kapunk az aznapi boldogsághoz. Ez új volt nekem.

Bár voltam Kanadában másfél évet és azt is szerettem, de ott középosztálybeli családoknál dolgoztam és más volt a zsebpénz fogalma. Ezek a családok tényleg kényeztettek minket, ami intelligenciára vall, hiszen az, akire a gyereked bízod, boldog kell, hogy legyen, főleg, ha a házadban él. Mi boldogok is voltunk.

De aztán jött a szerelmi bánat és én haza akartam menni. És akkor ott térdelt a férfi a munkaadóim házában, akire egész életemben vártam. Megjött a csoda. A férjem. Már nézegettem a jegyeket, de a csoda férfi, azt mondta, hogy hadd legyen a zöld kártyám (ez egy vicc volt a csajok között, ha megláttunk egy jóképű fiút azt mondtuk, nézd, ott jön a zöld kártyád).

Szóval a csoda pasi a férjem lett, de a zöld kártyán most dolgozunk harmadszor és én már megint azon gondolkozom, hogy hazamegyek, mert olyan rohadt módon hiányzik Magyarország, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Azért megpróbálom.

Szerintem három dologgal tudom kifejezni, hogy mennyire mások vagyunk mi, magyarok, az összes negatívummal együtt én sokkal jobban szeretem a hazámat, mint bármit, bárhol a világon.

Három történet, ami itt nincs

Céges vacsora, egy hűvösvölgyi étteremben. Húsz, harminc ember ül egy hosszú asztalnál. Főnökünk egy nagyon jópofa ember (a történet után páran lehet, inkább bunkónak fogják hívni, de mi szeretjük). A pincérnő minden óhajunkat lesi egy akvárium mellett állva. Főnökünk odaszól neki: nekem udvaroljon, ne a halaknak, én legalább olyan jól úszom, mint ők. Az a különbség köztem és a halak közt, hogy én nem a farkammal hajtom magam.

A pincérnő berohan a konyhába, eldönti, hogy bunkó vagy jópofa a főnököm. Jópofa, fél óra múlva mosolyogva megjelenik, és azon gondolkozik, milyen az, ha valaki farok nélkül úszik legalább olyan jól, mint a halak. Egy ilyen történetért az összes feminista pincérnő beperelné a céget itt Amerikában. Ezért is van honvágyam.

Barátnőm meséli, hogy évek óta nem látta egy fiú barátját, aki, amikor meglátja, azt mondja neki: nem tudom mit csináltál magaddal, meghíztál, lefogytál, de k.... jól nézel ki (megjegyzem, hogy én sajnos nagy káromkodós vagyok, de leírva olyan csúnya, inkább kipontozom).

Ülünk a játszótéren tavaly nyáron a huszadik kerületben, a házunk előtt. Az egyik szomszéd el akarja rabolni a legjobb fej apukát. Mondom nekik, hogy a múltkor is itt ültem két órát, a negyed óra helyett, amit ígértetek, és ez nem igazság, hogy ti felmentek pálinkázni, én meg megint itt ragadok.

Néztek egymásra tanácstalanul, én meg rájuk és azt mondtam: hozzátok le a pálinkát. Boldogan felkiáltottak: nem is rossz ötlet! Így pálinkáztunk aztán elég sokan a végén a házunk előtt, amiért itt Amerikában komoly büntetés járna.

Ez hiányzik nekem otthonról. A színes világ, a jókedv, ami tudom, sokszor hiányzik, mert nehéz az élet és még sorolhatnánk.

Az én nagy dilemmám

2006-ban hazamentem a kislányommal, aki akkor majdnem kétéves lett. A férjem nem jött, hogy miért nem azt itt most nem részletezném. Nekem egyből lett állásom, kicsit túl hamar is, egy amerikai cégnél, ahol előtte már kétszer dolgoztam, így nem volt nehéz dolgom bekerülni, szerencsém volt.

A kislányom nagyon szeret emberek között lenni, és neki a bölcsőde nagyon tetszett. Én sírtam reggelente a metrón munkába menet, mert nekem nagyon nehéz volt elszakadni tőle. Furcsa volt itthon először, meg kellett szokni az új ízeket, más termékeket, főleg a gyerek miatt, nekem nem volt problémám, hiszen otthon sokkal jobb ételek vannak szerintem.

Inkább az volt furcsa, hogy olyan mufurcnak tűnt mindenki Amerika után, ahol az kér bocsánatot a másiktól, akinek a lábára lépnek, merthogy útban voltam. Hamar elfelejtettük Amerikát. Nekem igazság szerint nem is hiányzott hét éven keresztül.

A férjem utánunk jött egy év múlva, 2007-ben. Mi otthon elváltunk, de nagyon jó kapcsolata maradt a kislányunkkal és mindkettőnknek nagyon fontos volt, hogy a kislányunk boldog legyen, nem vált két ember őrült huzavonájának áldozatául. Megpróbáltuk együtt is, de nem ment. Sok minden szétszakított minket. Egyszerre vesztettük el az állásunkat és nem volt pénzünk, albérletben laktunk és ez borzasztóan hatott az amúgy is labilis lábakon álló kapcsolatunkra.

Én visszaköltöztem anyukámhoz a kislányommal, de továbbra is megmaradt a jó kapcsolat, hetente háromszor is elvitte a kislányunkat, és ha segítségre volt szükségem ott volt, de sajnos az éjszakai műszakot nem tudtam bevállalni egy munkahelyen, ahová felvettek, ezért megint munka nélkül maradtam, amiért utólag már hálás vagyok, mert elvégeztem egy tanfolyamot, amit meg kellett pályázni, az EU fizette.

Gyógypedagógiai asszisztens lett belőlem és még abban az évben, amikor megkaptam a bizonyítványt, el is tudtam helyezkedni egy iskolában, ahol nagyon boldog voltam. Sajátos nevelési igényű gyerekek között dolgoztam, akik nagyon különlegesek. Nagyon színes kis világ ez, mind a gyerekek, mind a felnőttek miatt.

Kerek volt az élet

Nekem kevesebb volt a fizetésem százezer forintnál, de nem volt bankhitelem es én jól kijöttem ebből. Elnézést, ha bárkit megsértek, de én nem dohányzom és nagyon ritkán fordult elő, hogy a pénztárcámból alkoholra vettem ki pénzt, ezzel nagyon sokat lehet spórolni.

Nem tudtam elmenni ugyan hosszú utazásokra, de mi nagyon szeretünk egy-egy hétvégére elmenni bárhova Magyarországon. Annyira gyönyörű a mi kis hazánk, annyi szép hely van, és aki vidéken jár, az tudja, hogy más a kiszolgálás, sokkal kedvesebbek az emberek, mint Budapesten. Nekem kerek volt az élet így. A fizetésem háromszor emelkedett a két és fél év alatt, ami nekem nagy pozitívum volt, ráadásul iskolában dolgozni egyedülálló szülőként nagyon jó dolog, mert az összes szünetben otthon voltam a gyerekemmel.

Mindenkinek más a története. Én talán azért voltam boldog így is, mert már sokat utaztam, többször eljöttem otthonról hosszabb távra, és itt Amerikában is nagyon sokat utaztunk.

Nálam azért más a határátkelő történet, mert a család vegyes. A kislányom itt született Floridában, tehát neki ez a szülőföldje. Már mondogatta nekem, hogy vissza akar ide jönni, mert ő itt született.

Az apja öt év után úgy döntött, visszajön ide, mert egyrészt lejárt a tartózkodási engedélye, másrészt meg ha volt állása, akkor a fizetésért kellett könyörögnie. Amit nem is mindig fizettek ki neki. Na, ezért tényleg nem érdemes a gyönyörű Budapesten maradni egy amerikainak.

Vissza Amerikába

Tavaly nyáron kijöttünk egy hónapra, és amikor hazamentünk nagyon rossz érzés fogott el a reptéren, itt New Jerseyben. Megint egyedül, a kislányom megint az apja nélkül. Kis gondolkodás után azt mondtam (az akkor már ex-) férjemnek, hogy ne is várjunk nyárig, tök mindegy, hogy az év elején kezd új sulit, vagy év közben, így végül decemberben idejöttünk.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb honvágyam lesz, de nem gondoltam, hogy a kislányom is szenvedni fog tőle. De így lett. Nagyon nehéz volt hallgatni, ugyanakkor azért is sírt, mert nem akart megint otthon lenni az apja nélkül. Ez aztán a dilemma.

Az iskola nagyon nehezen ment barátok nélkül, de nem panaszkodott, csak láttuk rajta reggel, hogy mennyire nem boldog. Amikor idejöttünk, a kislányom alig beszélt angolul, ezért neki olyan iskolába kellett menni, ahol volt angoltanárnő, aki külön segített neki beilleszkedni. Nagyon gyorsan megtanulta az angolt, ezzel nem volt gond.

Amikor idejöttünk, a férjem egy kedves ismerősénél laktunk egy Toms River nevű helyen. Onnan elköltöztünk, hiszen külön akartunk lakni és nagyon nagy szerencsénk volt, mert visszakaptuk azt a házat, amiben már laktunk 2002-ben.

A férjem bátyja mellett lakunk, az ő házukat béreljük. Én akartam mindenáron ide jönni az iskola miatt. Ebben a városban egy általános iskola van, tehát még ha költözünk is városon belül, a kislányunk ugyanoda fog iskolába járni. Ez fontos szempont volt, mert nem akartuk újabb változásokat kitenni.

Itt nagyon komolyan veszik a lakcímváltozást. Az iskolarendszer is nagyon másképp működik. A kislányom tanár bácsija azt mondta Toms Riverben, hogy a 22 gyerekből kb. hét fog együtt maradni, minden évben más tanárt kapnak. Ez engem nagyon elborzaszt.

Barátok nélkül

Többektől hallottam már, hogy ez azért jó, mert így könnyebben barátkoznak a gyerekek, de én sajnos pont azt látom, hogy a nagy átlaggal nagyon nehéz megbarátkozni, úgy, ahogyan otthon barátkoznak a gyerekek, ahol a játszótéren születnek jó kapcsolatok.

Ez a nyár gyönyörű volt most itt New Jerseyben, mégis alig láttam gyereket a játszótereken, pedig nagyon szép helyen lakunk. Több játszótér van a vízparton, szépek, igényesek. Hol vannak a gyerekek? Nagyon rossz érzés azt látni, hogy nincs kivel játszania a kislányomnak. Most talán kezdődik valami barátkozás-féle az utcában, de ez is olyan nehezen indul.

Írtam az elején, hogy ez egy szubjektív beszámoló. Otthon rengeteg gyerek között voltunk nap mint nap, minden huszadik kerületi, a városközpont közelében lévő játszótér tele volt gyerekekkel és szülőkkel. Nekem nagyon hiányzik ez a társas élet. Miközben azon aggódom, mi lesz a gyerekünkkel, valamelyik nap már elsírtam magam a férjemnek, hogy itt vagyok én is barátok nélkül.

Azok a lányok, akiket innen ismertem vagy hazamentek, vagy olyan messze laknak, hogy nem tudok velük kapcsolatban lenni. Az amerikaiak többsége pedig egyszerűen nem hív be a házába. Most lehet rám követ dobálni, hogy általánosítok, de én ezt nyolc év után teszem úgy, hogy én nagyon szeretek beszélgetni és ismerem a szomszédaim.

Amikor Floridában laktunk, szinte az összes szomszédot ismertem, de senkivel nem jutottam el odáig, hogy átjártunk volna egymáshoz. Nem tudom, mi kell ehhez.

Magyarul beszélni

Most olvastam egy blogot, amiben egy itt élő magyar anyuka írja, hogy alig beszel már hozzá a gyereke magyarul. Én ehhez nagyon ragaszkodom, de nagyon nehéz úgy, hogy én vagyok az egyetlen a gyerekem környezetében, aki magyarul beszél.

Ehhez kapcsolódva olvastam egy másik blogon arról, hogy mi lesz a határátkelők gyerekeivel. Ha több év múlva esetleg hazamegyünk, hol lesz az én magyar kislányom, aki gyönyörűen artikulálva beszélt magyarul már akkor is, amikor hazavittem és még nem volt két éves?

Most meg itt nyöszörög nekem magyarul, és ez mindennapos vitatéma köztünk, mert az angol már jobban esik neki. De ez is nehéz, mert ha társaságban vagyok vele, akkor esetleg ez udvariatlanságnak tűnhet. A bizonyítványában nagyon tetszett ez a mondat a tanár bácsijától: az egyik legudvariasabb és legszolgálatkészebb gyerek, akivel valaha találkoztam.

Magyar gyerek, amerikai gyerek

Nem is tudom, hogyan tudnám megfogalmazni, mi a különbség az itteni gyerekek és az otthoniak között (persze vannak kivételek). Egy amerikai véleményét mondanám inkább, így nem olyan igazságtalan.

Bankszámlát nyitottam itt, New Jerseyben. Kicsit bonyolultra sikeredett, mert túl sokat dumáltam magamról és elmondtam, hogy van már SSN számom (Social Security Number, azaz társadalombiztosítási szám). Azt mondta a hölgy, hogy ha az van, akkor fel kell venni adatként, de odahívta a kolléganőjét, hogy megbeszéljék.

Aranyosan kérdezgettek mindenféléről, és az odahívott hölgy azt mondta nekem (a végén már térdelt az asztal mögött, és összetette a két kezét – nem viccelek): arra vigyázz nagyon, hogy a tiéd ne váljon olyanná, mint az amerikai gyerekek, akikből valahogy hiányzik a gyermeki ártatlanság, olyan határozottak mindennel kapcsolatban. Én őket Miss Öntudat gyerekeknek hívom, persze nem mindegyik ilyen.

Még egy vélemény, ami szintén nem magyar, hiszen a férjemtől származik. Amikor először hazajött velem Magyarországra, elmentünk Nógrád megyébe, gyerekkorom legkedvesebb színhelyére, Karancslapujtőre. A férjem azt mondta utána, hogy nagyon tetszett neki az egész utazás, mert Amerikában ilyet már sehol nem lát az ember.

Valahogy úgy fogalmazott, hogy ebben a kis faluban olyan ártatlanok az emberek, nem szivárgott be a divat, az emberek a szó legnemesebb értelmében egyszerűek. Én is mindig azt szerettem ebben a faluban, hogy az emberek köszönnek egymásnak, szinte névről ismerik egymást, és a magyarok és cigányok is tudnak együtt élni. Hajrá Karancslapujtő!!!!!!

Merre tovább?

Mi legyen??? Ha valaki tudna nekem valami értelmes tanácsot adni, mert csak másodperceim vannak, hogy lépjek valamit, mert a papírjaim intézni kell, ami sokba kerül. Az első nyomtatvány 410 $ volt, most jön az orvosi vizsgálat, az első hely, amit felhívtam, 415 dollárt fog kérni, a második nyomtatvány 900 dollár és még ki tudja, mennyit kell fizetni (mindez ügyvédi díj nélkül).

Most úgy érzem, minden otthoni rosszat elfelejtettem a honvágy miatt, itt viszont minden rossz érzésem felerősödik, talán azért nem vagyok egyáltalán objektív, de féltem a kislányom a jövőtől.

Otthonról azt hallom, hogy gondoljak a gyerek jövőjére. Erre gondolok mindig, neki itt mindig van, hiszen amerikai állampolgár, de én magyar vagyok, és nem akarom elveszíteni a magyar gyerekem.

Ami engem itt nagyon megijeszt, az a társadalmat átható erőszak, ami nálunk otthon a mindennapi verbalitásban nyilvánul meg, de itt a gyerekek ölik egymást az iskolában. Fegyverrel, pisztollyal, késsel.

Nem ragozom a híreket, otthon is biztos mutattak a pennsylvaniai fiút, aki megkéselt majdnem húsz társát. Ijesztő az egész. Nem is beszélve a pedofilokról, akiket meg is ismerhetek, hiszen itt vannak a környéken, ezt meg lehet nézni a neten, ha beütöm a címem.

Csak egy otthont

Amikor elkezdett sírdogálni, hogy hiányzik neki a lakásunk, az iskolája, akkor éreztem rajta, hogy nem tudja megfogalmazni, mi az a honvágy. Végül sikerült neki, egyszerűen annyit mondott: nem akarok két otthont, csak egyet, de apa nélkül sem akarok élni. Itt áll meg a tudomány, mert az apja nem akar Magyarországon élni, ott neki aztán tényleg nem volt jövő.

Kérdeztem tőle, mi az, ami nem hiányzik. Olyan nincs, még a busz is hiányzik neki. Ha valakinek a 23-mas busz hiányzik, az már tényleg szenved.

Most megegyeztünk, hogy kipróbálja az iskolát, amit ő szeretne nagyon. Már beiratkoztunk, jó érzésem van ezzel a sulival kapcsolatban (már csak azért is, mert mellette van a rendőrség, szomorú vigasz, tudom).

Azért is jó másokkal beszélgetni, mert mindig tud valaki olyat mondani, amin mi nem gondolkozunk el. Leültem egyszer az öbölnél a kedvenc padomra, már ott ült egy férfi a kutyájával és odavitt a lábam. Elmondtam neki a dilemmámat és azt mondta, hogy adjam meg neki az esélyt az új iskolára, mert ha nem, akkor otthon úgy fogja érezni, meg sem próbálta. Ez akkor sokat segített.

A sógornőmnek meséltem, hogy az nem volt jó a tanár bácsiban, hogy nem volt benne semmi anyáskodás. Otthon a kislányomat megölelte a tanár nénije és én is ezt láttam a suliban, ahol dolgoztam, hogy a tanár egyfajta barát is tud lenni, és pótanya.

Erre azt mondta a sógornőm, hogy ne számítsak arra, hogy még ha női tanárt kap is, hogy megölelik, mert itt félnek az emberek a perektől, ha esetleg rossz helyen érinted meg, még azt hiszik, hogy pedofil vagy. Beteg dolog, és attól még lehet normális a suli, hogy nem öleli meg a tanár néni, de ez a világ annyira távol áll tőlem.

Meg kell tanulni kiállni magunkért

Ami otthon nagyon rossz, és amin nagyon hamar változtatni kellene, hogy az emberek nem mernek kiállni a saját igazukért. Nagyon sokan panaszkodnak, de nem tesznek semmit azért, hogy változtassanak a saját helyzetükön.

A két legszörnyűbb dolog, amit otthon hallottam: valaki azt mondta egyszer, hogy ha nem adok egy gyerekorvosnak pénzt, aki mondjuk a gyerekem fogja megműteni, lehet, a gyerekem sodrom veszélybe. Ez egyszerűen elképesztő.

A másik: egy anyuka a játszótéren mesélte, hogy az édesanyja óvodában dolgozik, és tudják, hogy van egy óvónő, aki nagyon csúnyán bánik a gyerekekkel, de nem mer senki tenni semmit, mert az óvónő férje a munkaügyi központban dolgozik. Ismerős ez, ugye?

Kíváncsi lennék, hogy azok közül, akik néha durva kommenteket írnak ezeken a blogokon, hányan tudnak kiállni a saját igazukért (én nem olvasom a kommenteket, mert nincs rá időm, de a barátnőm már jelzett nekem, hogy készüljek majd, mert ő olvassa).

Nekem a kedvenc ügyintézőm a munkaügyi központban (aki sorozatgyilkosnak nézett) azt mondta, nem mehetek iskolába, mert olyanokat tudnak beiskolázni, akik csak nyolc osztályt végeztek, vagy még annyit sem. Ehhez képest, mivel annyit vertem az asztalt, hogy végül elirányított egy kolléganőjéhez, kiderült, hogy ami van, annak feltétele az érettségi bizonyítvány.

Ezzel a hölggyel még kellett futnom egy kört, mert amikor végül elnyertem a pályázatot és elkezdhettem a sulit kellett tőlük egy másolat. Persze „barátnőm” megint kekec volt és nem segített. Azonnal felhívtam az igazgatónőt és elmondtam a panaszomat. Egy óra múlva ott volt a portán, amit kértem.

Itt ajánlom mindenki figyelmébe az Új Pálya nevű projectet, amit az EU támogat. Érdemes megnézni, ha valaki új szakma után kutat. Erről engem miért nem értesített senki az irodában, maguktól, anélkül, hogy nekem kelljen kiabálni? De hát erre is mit mondott valaki? Majd annak adják a sulit, aki nem hangoskodik. Ez megint kifejezi azt a birka mentalitást, amitől nem haladnak a dolgok. Annak a problémáit hallják meg, aki elmondja őket.

A másik dolog, ami nagyon rossz otthon, és amit sokat hall az ember, hogy ennyi pénzért nem fogok rendesen dolgozni. Amikor hazamentem 2006-ban hét év után, amikor még volt egy és két forintos, egyszerűen nem adták vissza az aprót a kisközértesek. Ezt szóvá tettem egy ismerősömnek és az volt a válasz, hogy ne legyél már ilyen anyagias, szegények alig keresnek valamit.

Az aprópénzért is meg kell dolgozni, nem vesszük el senkitől kérdezés nélkül. Ezen kívül, hány embert kell már úgy eltartani otthon, hogy borravalót adunk nekik? Az ember bármit csinál, csinálja jól, ez a saját minőségi bizonyítványunk.

Még lehetne sorolni, hogy otthon mi a nem jó. Most kaptam egy hírt a szomszédomtól arról, hogy mennyire nem jó a közbiztonság a környékükön. Kb. fél órára volt tőle kicsit jobb a lelkivilágom, elmentem aludni és másnap már úgy ébredtem, hogy haza akarok menni.

Érzelmi turbulenciában

A honvágy nagyon nagy úr, egy borzasztóan intenzív érzés, amit én nem tudok legyőzni. Most viszont nem rólam van szó, hanem a kislányomról, aki miközben írom ezeket a sorokat, már kezd barátokat gyűjteni, aminek örülök.

Már kínomban őt kérdeztem meg, hogy mi lesz, ha tetszik neked az iskola, én meg továbbra is menni akarok haza. Azt mondta, akkor hazamegyünk. Tudom, nem jó dolog, egy tízéves gyerekre ilyen terhet rakni. Előbb-utóbb ki fog ütközni, hogy mennyire boldogtalan vagyok.

Pedig olyan szép helyen lakunk. Ez egy Waretown nevű kisváros, valahol pont New Jersey közepén, az óceánparton. Gyönyörű strandokkal. Két napja delfineket láttam a kislányommal. Itt tényleg megteheti az ember, hogy utazzon, már ő is sok helyen volt velünk. (Pl. Las Vegasban, ahol végignézte, hogy házasodik össze az anyukája és apukája, ezt nem sok gyerek mondhatja el magáról).

Nekem a szívem mégis azután vágyik, hogy üljek a 2-es villamoson és lássam a gyönyörű fővárosunkat, és arra sokkal jobban vágyom, hogy elmehessek a lillafüredi Palota Szállóba, mint arra , hogy elmehetek megnézni Harry Pottert a Universal Studiosban (azért ezekről is beszámolok, ha van érdeklődés).

Igen, Amerikáról nem sok jót írtam, de fogok, mert ennyivel tartozom annak az országnak, ahova engem befogadtak, ahol nem lefikáznak az akcentusom miatt, hanem egyből megkérdezik honnan jöttél.

Ahol ennyi kultúra megfér egymás mellett, és ahol, sajnos, szégyen gyalázat, de ha az amerikai zászlót látom, inkább érzem azt, hogy ez a zászló egységet jelent, bár otthon érezném ezt, és ne kellene attól félni, hogy ha kirakom a magyar zászlót az erkélyemre, akkor majd megbélyegeznek, hogy szélsőjobboldali barom vagyok, mert ide jutottunk, és ez annyira szomorú.

Akkor most, hogy így végignézem mennyit írtam, lehet, azt a címet kellene adnom: Háború és béke, ami meg is állná a helyét.

Magyarok pedig mindenütt vannak

Még egy történet a végére, talán egy kis pozitív gondolkodásról.

Pár hete kimentünk este a férjemmel és a kislányunkkal az öbölhöz. Van ott egy pad, leültünk és néztük a vizet, volt már ott egy másik család, ők besétáltak a nádasba. Érkezik egy nagy fehér autó. Apuka, anyuka, három gyerek.

Mielőtt kiszállnak még egy percig járatják a motort, úgy hogy a fényszóró be van kapcsolva és ránk világít (lehet, azért, hogy ha van egy nagy fehér cápa a vízben, azt megláthassuk). Kocsival elállnak, biztos távolságba a tűzijátéktól, amit aztán boldogan bemutatnak nekünk, az autóm és a fejünk felett.

A gyerekem elkezd sírni, ijesztő, amikor az ember attól fél, hogy meggyullad a haja (itt illegális a tűzijáték egész évben, és hiába a víz, bizony ha a víz felől jön a szél egy egész erdőt le lehet égetni vele, ami itt sokszor meg is történik az emberek hanyagsága miatt).

Nagyon mérges vagyok. Hallják, hogy sír a gyerek, elnézést sem kérnek, Apuka azt mondja, ennyi volt, beszállnak a kocsiba. Én mondom a magamét angolul. Köszönjük a szórakoztatást, a gyerekem halálra ijesztették, otthon kell ilyet csinálni, nem a más feje felett.

Anyuka megunja a sirámaimat es átkiabál nekem: A kurva anyádat! Hoppá! Még soha nem örültem így magyar káromkodásnak! Azért nem öleltem keblemre a csajt, de angolul odaszóltam a férjemnek: Nice Hungarian lady! (Kedves magyar hölgy!)

A férjem azért ha nem is tanulta meg a gyönyörű magyar nyelvet, káromkodni tud egy kicsit. A csaj nézett nagyot, mert bár én azért sem szólaltam meg magyarul, a férjem igen.

Pár nappal később megtaláltuk őket egy pár utcával odébb, kint játszottak a gyerekek. Most mar tudom a címet, fogok írni egy képeslapot: Kedves Szomszéd, szép volt a tűzijáték. Aláírás K.A.

Talán ebből is születik egy barátság. A káromkodásról annyit, hogy olvastam egy cikket egy itteni helyi újságban kb. 12 éve arról, hogy egy ausztrál újságíró körbejárta a világot, hogy megtudja, hol káromkodnak a legszínesebben a világban. Mi győztünk!

Hajrá Magyarország! Hajrá Amerika!

Talán az fog segíteni, ha valaki a kommentelők között lekurváz, hogy ne rinyáljak már annyit. Várom szeretettel (azért kíméletesen, ha lehet)"

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.