Nem csak munkával, és tanulással, de önkéntesként is ki lehet jutni külföldre, bár kétségkívül, erről ritkábban szól a fáma. Bálint viszont – miután három hónapig nem talált munkát Magyarországon – úgy döntött, megpróbálja. Így került ki Katalóniába, ahol mostanában ér véget az önkéntes ideje, de már nagyban keres munkát, hogy ott maradhasson. Mai beszámolója az önkéntességről és a spanyolországi (na jó: katalóniai) életről szól. (A képeket köszönöm!)
Catalunyát felfedező utazásunk egyik pillanatképe. Közel ezer km-t tettünk meg pár nap alatt.
„Már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy külföldön szeretnék dolgozni, ám megfelelő kezdőtőke hiányában ez egyre csak csúszott. Aztán bejött a krach, a nullára kerültem (vagy tán még lejjebb) s mikor szembesültem a ténnyel, otthon már semmi jövőképem nincs, boldogan írtam meg motivációs levelem és önéletrajzom az önkéntes munkára. Persze szerencse is kellett hozzá – vagy leginkább csak az.
A kezdet memoárja – avagy márciusig
Nekem otthon csodás életem volt. Mivel sosem éreztem büdösnek semmilyen munkát, így nem derogált, ha éppen a pénztárba kellett ülnöm egy nagyáruházban, vagy egy kenyéripari cég zsemlemorzsa-gyártó-szalagmunkásaként csurrant csak valami, amolyan diákmunka szerűen. Vérbeli buzgómócsing felfogásomhoz híven mindent ki akarok próbálni, ami tetszik, illetve amit éppen lehet.
Így aztán persze voltak nagyon jó munkáim is. A kezdetben csak törzshelyemül szolgáló kávézóban végül a pult mögött állva folytattam a beszélgetést a régi arcokkal, a tulajdonosváltáskor is sikerült azonnal elhelyezkednem egy teaházba és a főnökeim sem szóltak, ha éppen színházi előadásom, rádiós vagy tévés műsorom, netán egy nyári fesztiválon való ügyelői munkám miatt nem tudtam az egységben lenni.
Aztán tavaly novemberben megszűnt a teaházas munkám és az idilli életem egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, padlóra kerültem. Megtakarításom persze nem volt: ami a kötelező kiadásokon felül maradt, rendszerint valamelyik fapados járatra foglalt jegyre és Európa felfedezésére ment el.
„Túlképzett, túl fiatal, túl tapasztalt"
Így hát jobb híján ezerrel munka után kezdtem kutatni. Jártam is sorra az állásinterjúkat, kezdetben csak a vendéglátásban, aztán (már minden mindegy alapon) takarítói állástól kezdve a gyári munkásig mindenre.
Ám amikor már vagy az ötvenedik helyen kaptam magyarázatként a „túlképzett, túl fiatal, túl tapasztalt, önnek ez a munka nem megfelelő – ebben semmi kreativitást nem találna" válaszokat, huszonhárom évesen azt éreztem, hogy Magyarországon semmilyen jövőképem nincs.
Ahová felvettek volna, a fizetés nem fedezte volna a rezsimet sem – bocs, de 5 éves szakmai tapasztalattal ne kelljen már a fővárosban kevesebbért dolgoznom, mint a teszkós diák órabérem fele Fehérváron.
Kezdtem feladni. Pontosabban: feladtam. A három hónapnyi teljes kilátástalanság tökéletesen felemésztett, egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogyan tovább. Totális depresszió a köbön.
Aztán jött a megváltó sorsfordító.
Engem Vár Spanyolország – avagy EVS vagy mi a szösz
Január 29, éjjel fél 12. Izgatottan – mint addig általában - léptem be email rendszerembe, hogy valami biztató visszajelzést remélve legyen értelme délelőttönként kikelni az ágyból. A személyes és reklámüzenetek között viszont mindössze egy levél váltott ki bennem némi reményt: „9 hónapnyi EVS önkéntes tevékenység Manresában, Spanyolországban, ifjúsági szekció, jelentkezési határidő január 31."
Az, hogy önkénteskedni jó dolog, már idejekorán megtapasztaltam: 14 éves korom óta mindig is szakítottam időt a társadalom közös érdekeit szolgáló időtöltésre, így rendszeresen vettem részt a Vöröskereszt és több székesfehérvári egyesület tevékenységében. Mivel vesztenivalóm januárra már semmi sem volt, ráadásul a munkanélküliségnél és az önállóságom feladásánál minden jobb, azonnal nekiálltam az önéletrajz és a motivációs levél megírásának.
Manresa - lakhelyem egyik arca
Normál esetben a 18 és 30 év közötti önkénteskedni vágyók az European Commission oldalon tudnak a projektekről olvasni és pályázni. Ez elég hosszú folyamat, általában egy év mire valaki a célországba kijut, és szükség van egy magyar delegáló szervezet re is (pl. Artemisszió Alapítvány vagy Messzelátó Egyesület – ez utóbbi oldalon egyébként nagyon sok infót olvasható az EVS (European Voluntary Service) szolgálatról, az EVS-önkéntesek Facebook-oldala pedig folyamatosan publikálja a jobbnál jobb lehetőségeket).
Nekem szerencsém volt, last minute-s önkéntes vagyok, azaz a hagyományos procedúránál jóval kevesebb időt vett igénybe a munkába állás, ugyanis egy, már megnyert pályázatból kihátráló lány helyére kerestek valakit. Így a február eleji visszaigazolás után egy hónappal már a barcelonai járaton ülve vágtam bele a nagy spanyol életérzésbe.
Nekem a Costa Brava a Riviéra – avagy Benvinguts a Catalunya
Nem mondom, hogy nincs rutinom a külföldi légkörben, szerencsére jó pár országba eljutottam már, ám amikor az ember tudja, hogy nem fog legjobb esetben is két hét múlva hazamenni, minden totál más és már az első pillanattól kezdve megjelenik a kultúrsokk.
Ráadásul az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy katalán nyelvterületre érkeztem - mondjuk nyelvtudás híján ez akár tökmindegy is lehetne -, de az, hogy a reptérről kiérve sehol egy angol vagy spanyol nyelvű kiírást nem találni, kicsit félelmetes. (Ennek okát ArtBrigitta korábban már megfogalmazta, mint ahogy azt is, miben különbözik a katalán a spanyoltól – már ha van olyan.)
A beilleszkedést nagyban segítette, hogy a lakásban (amiért természetesen nem kell fizetni, ugyanúgy, mint a teljes rezsit is az Unió állja) volt két magyar önkéntes is a portugál és angol lakókon kívül.
A málagai képzésen résztvevő önkéntesekkel rövid színdarabban mutattuk be, milyennek látjuk Catalunyát.
Manresa egy pici, hetvenezres város Catalunya kellős közepén, egy órányira Barcelonától – a helyiek a katalán fővárosnak tartják -, ám sok meglepetést nem tartogat: a gótikus belvárosát imádom, de ebben kábé ki is merül minden.
Amit nagyon élvezek, hogy folyamatosan van élet a Passeig-on (a magyar Andrássy úthoz hasonlítanám leginkább) és a belváros sikátoraiban, akár hajnali kettőkor is. A katalánok messze híresek a fesztiváláradatukról, minden hétre jut belőle a március-október közötti időszakban, ám azért télen sem kell két-három hétnél többet várni egy nagyobb rendezvényre.
Éppen ezért furcsállom, hogy az itt élők számára ismeretlen fogalom a bulizás. Akárhányszor egy diszkóban vagy koncerten találom magam, az az érzésem, hogy valami alvós partiba csöppentem, s bár a rumbával és a flamencóval legalább egy andalúz szintjén állnak, minden más zenei alapra csak alig észrevehetően lötyögnek, ha éppen sikerül rákapniuk a ritmusra.
Hola, que hace? - avagy az önkéntes életem
Az, hogy ki milyen indíttatásból jelentkezik önkéntesnek egy másik országba, teljesen egyénfüggő. Van, aki a családja elől menekül, van, akit a nyelvtanulás vonz – ami valljuk be, a nyelvi környezet miatt a legjobb lehetőség, sőt, még nyelvtanárt is adnak mellénk -, s van, aki csak szimplán nem lát jövőt a saját országában és az új élet első lépcsőfokaként tekint az itt töltött időre.
Az élet majd minden területét lefedő EVS lehetőségek várnak ránk (ifjúság, média, színház, kertészkedés, nyelvoktatás, ...), és a munkaidőbe sem halt még bele senki. Ugyan van egy-két kivétel, de rendszerint a napi 2-4 óra munkaidő a megszokott, emellett nem sok kötelező elemmel nyirbálják meg a napjainkat.
Én egy marokkói fiatalokat felkaroló szervezetnél kezdtem, ám nem sok örömömet leletem az ott eltöltött fél évben. A srácoknak, annak ellenére, hogy a lehető legszínesebb programokkal és tevékenységekkel próbáltuk elősegíteni a beintegrálódásukat, eszük ágában sincs nyitni nemhogy a katalánok, de az égadta egy világon senki felé – kivételek persze vannak: a harmincból kettő...
Hiába a főzőtanfolyam, a fotós, grafikus, filmes szakkörök, a városi kalandjátékok, a közös WII-zések, pingpongozások, focizások, mindig éreztették, hogy egy bevándorló vagyok, aki náluk nem rúghat labdába (vicces, amikor ezt egy ugyanúgy bevándorló vágja a fejedhez). Így szeptemberben egy, a megélhetésükkel küzdő családok 7-12 éves gyermekeire specializálódott szervezethez kértem át magam.
És akikkel működik a dolog
Ég és föld a két világ: a mindenre nyitott fiatalokkal nagyon könnyen megtaláltam a közös hangot! Közösen készülünk a fesztiválokra, ünnepekre és írjuk meg a leckét. Mellesleg ez a legviccesebb része a munkámnak: míg a matek és angol házikban nem sok akadályt látok, sokszor a katalán feladatok kifognak rajtam is.
Ugyan járhatnék ingyenes nyelvi kurzusra a spanyol mellett, ám két hiányzás után ki kell fizetni a teljes összeget, nekem meg mindig úgy jött ki a lépés, hogy az egy-egy hónapos intenzív tanfolyamok idejére vendégeim jöttek vagy elutaztam...
Így ugye amikor arra kérnek, segítsek már kiszűrni a szöveg lényegét, csak a vastagra szedett bekezdések jelentenek némi segítséget, na meg az innen-onnan felszedett minimális tudás.
A jelenlegi munkahelyem „nagy gyerekei"
Az önkéntes tevékenységet a lakáson és a tanfolyamon felül természetesen némi anyagi juttatással is honorálják. Ez minden országban más, mi itt 285€-t kapunk egy hónapra, ebből kell fedeznünk az étkezésünk és minden egyéb kiadásunk.
Nem mondom, hogy lehetetlen feladat, magyarként megtanultam bűvészkedni a fizetéssel, ám azt felelőtlen lenne kijelenteni, hogy jaj de jól ki lehet jönni belőle. Mondjuk az egész nem is erről szól, s míg telik arra, hogy éljünk is, nem panaszkodunk. Mert persze amit lehet, megélünk!
Az
Vamos! - avagy az önkéntes életen túl
A nyár végére nem csak a munkám, a lakótársaim is lecserélődtek, jelen pillanatban nyolcan élünk egy fedél alatt. Annak, hogy együtt laknak németek, albánok, szerbek, angolok, törökök és magyarok, előnye is és hátránya is bőven akad.
Számomra mindenképpen pozitív, hogy nemcsak a spanyol és katalán kultúrát ismertem meg, hanem a lakótársaimét is. Persze hülyeség lenne kijelenteni, hogy minden szép és happy, de az tény: amióta egyedül vagyok magyar, sokkal jobban érzem magam (az okokat hagyjuk, olyan sokszor körbe lett már rágva ez a csont, hogy sok újdonsággal nem tudnék szolgálni, meg nem is kívánom erre kihegyezni a sztorit).
Minden lehetőséget megragadunk arra, hogy az üresjáratokat tartalommal töltsük meg. Kihasználva a környék rengeteg fesztiválját, Barcelona és Sitges közelségét, az esetek nagy részében a hétvégéink házon kívül telnek.
Sitges a barcelonai térség gyöngyszeme, a legszebb tengerparti város a környéken!
Nyáron kisebb csoportokba vergődve jártuk be a térséget stoppolva, vagy az olcsóbb vásárlási lehetőségek miatt (főleg alkohol és dohánytermék) Andorrát. A szezonban nem ritka, hogy hátizsákos fiatalok a tengerpartot használják hotelnek, így mi is számos éjszakát tudhatunk magunknak az idilli környezetben.
Legalább hússzor kapaszkodtam fel a Montserratra (a Fekete Madonna és a nagyon különleges sziklaformák miatt érdemes eljönni ide, ha már valaki Barcelonában nyaral), szinte az összes környékbeli Festa Majoron részt vettem (ez olyan, mint nálunk a május elseje, csak itt minden faluban/városban a védőszentje neve napján tartják az ünnepséget), jóízűeket falatoztam a Garaff Nemzeti Park valamelyik szikláján a tenger morajlását hallgatva.
A katalánok castells-e olyan, mint az andalúzok bikafuttatása. Nincs ünnep embertorony nélkül.
Hogy az Európai Unió is támogassa az országismeretet, két képzésen kell részt vennünk, ami jó esetben elég messze esik a lakhelyünktől. Így jutottam el Asturiasba, ahol hatalmas élmény volt életemben először látni az óceánt Gijonnál, majd a nyár közepén Andalúziába, Málaga mellé. A képzésekre ráhúzva pár napot a környéket bejárva érezhető a legjobban: a provinciák tényleg külön országot, kultúrát takarnak!
Hasta luego! – avagy mi lesz velem?
Na, ez az – a jó ég tudja. December elején lejár a projektem, így jelen pillanatban ezerrel keresek magamnak munkát itt, mert haza egyelőre nem szívesen költöznék vissza.
Ugyan nekünk egészen más körülmények között telnek a napjaink, mint akik itt „rendes" munkával „rendes" fizetést keresnek, ám azt látom, hogy még mindig könnyebben lépnek egyről a kettőre, mint odahaza. Számomra hatalmas arculcsapás volt az egy évvel ezelőtti időszak – és ugyanabba visszatérni, hát köszi, inkább nem!
Nem ragaszkodom foggal-körömmel Manresához - bár kétségkívül nagy segítség, hogy egy-két hónapot még maradhatok a lakásban -, mint ahogy a térséghez és az országhoz sem. Szeretnék minél több helyet felfedezni, s mivel ismételten semmi veszteni valóm nincs, nem kizárt, hogy pár hónap múlva egy teljesen más világról írok majd.
Addig meg, ha valakit bővebben érdekel az önkéntesség vagy akár a térség, kommentekben kérdezzen bátran!"
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: