Igazán kalandos történet a mai, szó lesz benne egy szcientológussá tévedt tini dániai kalandjairól, aki visszatérve hajón kezdett dolgozni, majd kis magyarországi kitérőkkel most Skóciában él. Balázs története következik.

„Először is 37 éves vagyok és már 16 éves korom óta fúj a szél a világ egyik sarkából a másikba. Azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy itt volt az ideje, hogy végre gyökeret eresszek valahol. Most végre úgy érzem elérkezett ez is. Nem akarok tovább menni, mert megtaláltam a helyem.

Lényegében tekintve életem jelentős részét Magyarországon kívül éltem le és már nagyon régen elmaradtak azok a honvágyat kísérő érzések, jelenségek, amik haza tudják húzni az embert.

16 éves koromban indultam neki, miután kinyitották a határt és megkaptuk az első világútleveleket. Én akkoriban még középiskolás voltam és szcientológus. Igen. Tudom. Ez van. Az első lökést tulajdonképpen a Szcientológia egyháznak köszönhetem, mert akkoriban Koppenhágában volt az európai központjuk, én meg fanatikus voltam a javából.

Elszöktem otthonról

Összeszedtem a félrerakott pénzemet és két év heti 4 óra angoltudással (ami nagyjából alig több a semminél) elindultam. Konkrétan elszöktem otthonról. Ezt az időszakot nevezném a tanuló időszakomnak. Megtanultam, hogy szar egyedül. Megtanultam, hogy a nyelvtudás mindennél fontosabb. És végül, de nem utolsósorban megtanultam, hogy Magyarország sokkal jobb, mint a Szcientológia.

Ez az első nekifutásom 8 hónapig tartott, és amikor hazatértem, egy különbözeti vizsga után folytattam az iskolámat. Gondolhatnánk, hogy ezután többé nem akartam kalandokba keveredni... Hát nem éppen.

Lehet, hogy ez volt velem mindig is a baj. Mindent csak egy kalandnak tekintettem. De azért befejeztem a sulit és leérettségiztem. Elkezdtem a tanárképző főiskolát és úgy nézett ki, hogy rendes példamutató magyar állampolgár válik belőlem.

Izrael mint Anglia

A következő problémát két Herman Wouk-könyv jelentette. A Remény és a Dicsőség, ami Izraelről szól. Miután vagy 10 alkalommal kiolvastam őket, egyszer csak fogtam magamat és eladtam a számítógépem, meg összeszedtem, amim volt...és elindultam Izraelbe.

Most legalább volt annyi eszem, hogy a főiskolán évhalasztást kérjek. A szüleim már csak legyintettek, amikor mondtam nekik. Akkoriban (1999 - 2000) Izrael volt a mai Anglia. Rengetegen dolgoztak kint magyarok feketén vagy szürkén. Kimentem és 3 nap múlva már volt munkám, mosogattam egy kis étteremben.

Bejártam az országot hétvégéken, de a végén elég lett belőle. majdnem egy év után hazajöttem és be akartam fejezni, amit elkezdtem. De ezúttal a sors közbeszólt. Ellopták a családi Ladát és miután sürgősen autó kellett, a kint félretett pénzemet a szüleimnek adtam. A következő tanév majdnem elkezdődött és nem volt pénzem... elég patthelyzet volt.

Irány a tenger!

Ekkor a Pesti Estben megláttam egy hirdetést. Tengerjáró luxushajóra kerestek embert. Belevágtam. Ez lett a következő majdnem 9 évben az életem. A főiskolát elbuktam, mert nem mentem vissza a következő évben és csak két évet lehetett halasztani.

A hajózásról nincs mit igazán mesélnem, ami igazán ide vágna. Végül is jó pár határon átkeltem vele és olyan helyekre is eljutottam, amiről a legtöbb ember csak álmodozik.

Aztán 2008 vége felé egy kellemetlen főnöknek és annak köszönhetően, hogy belefásultam a munkámba, egyik napról a másikra otthagytam, amit ott felépítettem. Így utólag végiggondolva, valószínűleg ez volt a honvágyam utolsó fellángolása.

Gyökeret verni otthon

Gondoltam magamban, hogy ennyi tapasztalattal majd két kézzel kapkodnak utánam az otthoni hotelekben. Gyökeret akartam verni végre és megalapozni az életem odahaza. Sajnos az ezt követő események nem tették ezt lehetővé.

Kezdeném azzal a végtelenül naiv elképzelésemmel, hogy Magyarországon a szakértelem számít egy állás betöltésénél. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legalább 2-300 helyre küldtem el az önéletrajzomat és azt hiszem 2 helyről kaptam legalább egy elutasító válasz emailt.

A végén egy cégtől behívtak, akikre még csak nem is emlékeztem, hogy elküldtem nekik. A hotelekhez az égvilágon semmi közük nem volt és valószínűleg véletlen volt.

A lényeg... egy bírósági behajtóé volt a cég és bebukott hitelesek ingatlanjait kellett volna elárverezni... úgy hogy még benne éltek. Elég gyomorforgató volt más emberek sorsa felett ítélkezni.

Sokévnyi siker és karrier után hazaértem és mást nem láttam, mint egy céget, amelyik a törvényes határvonalon egyensúlyozik... haveri alapon történő álláskeresés és a legrosszabb, amit a legnehezebben viseltem, az az anyagiak. Hozzászoktam, hogy a számlámon mindig van tartalék... hogy kisegítem azt, akinek a családban gondja van... hogy megengedhetek magamnak egy extra tank benzint, ha le akarok ugrani a szegedi barátaimhoz... ez mind a múlté lett.

Hó végére már ki kellett centiznem az utolsó ezreseket, ha tankolni akartam és nulla azaz nulla forint megtakarításom volt. Az ember nem tud tervezni így... csak élni az egyik hónapról a másikra.

Elegem volt a kilátástalanságból

Aztán a cégnek elkezdett igen rosszul menni, amikor az ingatlanpiac a mélybe zuhant. Én pedig nem vártam meg, hogy kirúgjanak. Elegem volt a kilátástalanságból és a pénztelenségből. Beütöttem a keresőbe hogy: külföld + munkavállalás.

Az első ügynökség első ajánlatát elfogadtam és egy hét múlva már Somersetben voltam egy kis családi hotelben, ahol alig akarták elhinni, hogy a tapasztalatommal elmennék oda dolgozni. Nos, igen... itt számított az az idő, amit hajón dolgoztam.

Több mint egy évig voltam ott és élveztem nagyon. Jó hely volt, jó emberekkel. Csak messze mindentől. A szociális életem csaknem nullára redukálódott. Idővel búcsút vettem tőlük és Skócia északi részén, Ullapoolban vállaltam munkát.

A Terv

Itt jöttem rá, hogy valami nagyon nem stimmelhet otthon, mert a hotelben dolgozó huszonvalahány emberből 14 (!!!) volt magyar. Itt kezdett bennem formálódni "A Terv". Miután éjszakai recepciós voltam, rengeteg időm volt és elkezdtem az olajfúró tornyok irányába keresgélni. Éjszakáról éjszakára nyomoztam a lehetőségek után. Itt olvastam először az ROV Pilótákról. R.emotedly O.perated V.ehicle... Magyarul, a tenger alatti távirányításos robot járművek.

Lassan a megszállottja lettem és kiderítettem, hogy itt Skóciában van egy hely, ahol oktatják ezt. Egy nyílt nap végén, miután „repülhettem" az egyik ilyen robotot, elhatároztam magamat. Minden pénztartalékomat beleáldoztam... életemben először a szüleimtől kértem kölcsön... és az életbiztosításomra fel tudtam venni kölcsönt... Kiürítettem minden kasszát és kifizettem a 14.000 angol fontot. Belevágtam.

Megcsináltam a tanfolyamot majd legatyásodva nekiláttam a munkakeresésnek. Csak ezzel nem számoltam. A 22-es csapdájával. Rengeteg pilótát keresnek, de mindenki tapasztaltat. Senki nem akar fel venni, hogy tapasztalatot szerezhess. Persze ez érthető is egy durván másfél milliárd forint értékű ROV-t tekintve.

Egy évig próbáltam otthonról, legalább 4-500 CV-t küldtem szét sikertelenül (de itt azért legalább a felére jött legalább elutasító válasz). Végső elkeseredésemben elhatároztam, hogy kiköltözök Aberdeenbe, ami az ROV iparág Szilícium-völgye.

Teljesült az álmom

Kénytelen voltam visszafele lépni, és ha fenn akartam tartani magam, akkor valami munka kellett. Ismét azt kell mondanom, bebizonyosodott, hogy vannak helyek, ahol a tapasztalatot nézik és a hozzáértést.

Azonnal kaptam munkát egy gyönyörű hotelben ahol egyébként egészen jó fizetést kaptam. Volna... Ugyanis alig két héttel később, amikor elkezdtem kiküldeni az önéletrajzaimat az aberdeeni címmel, behívtak interjúra és azonnal fel is vettek.

Teljesült az álmom. ROV pilóta lettem és most már nem is csak papíron. Ha ennek az a feltétele, hogy itt kell élnem, hát ez nem nagy ár. Már úgy sincs, ami Magyarországon tartana. A sok évnyi kalandozás között vagy amikor otthon munkát kerestem mindig csak egyre rosszabb lett minden.

Minden ismerősöm keserű és menni akar

Édesapám rokkantnyugdíjas és Anyukám nemrég lett közalkalmazott nyugdíjas. Ha ennyi idősen nem méhészkednének, akkor nyomorognának. Húgomék három gyereket nevelnek és minden forintot meg kell nézniük, ha hó végén még enni is akarnak. Azt látom, hogy minden ismerősöm keserű és menni akar. El, bárhova.

A tévéből ömlik az agymosás és a politika meg a hatalom mindennek a mozgatója. Valami iszonyatosan el lett baltázva és nem látjuk a prioritásokat. Lehet, hogy gyáva vagyok, hogy eljöttem és nem küzdök ez ellen. Talán nem vagyok elég nagy ember a harchoz.

Ezt a munkát úgy sem lehetne Magyarországon végezni tenger híján. Ez így jó. Sok pénzem van. Tudom a családomat támogatni és nem kell a politikára figyelnem. Ez már az új otthonom és itt a helyem."