Bevallom, mindig külön örömmel olvasom az olyan beszámolókat, melyeken érződik, hogy írója amennyire lehet, megtervezte a külföldre költözést és az ottani munkavállalást. Így voltam a mai történettel is, amely Tamás és párja svájci munkavállalását, kitelepülését meséli el. Ha a cím ennek első olvasásara ellent is mondana, végül csak kiderül, hogy nem így van. De nem titokzatoskodom tovább, jöjjön Tamás története!

„A mi történetünk 2010-ben kezdődött. A barátnőmmel a munkahelyemen ismerkedtünk meg, ugyanannál a cégnél dolgoztunk. Többször szóba került köztünk a külföldi munkavállalás, ő nagyon szerette volna kipróbálni magát külföldi környezetben.

Korábban már járt Kanadában és Franciaországban rövid időkre, csak amúgy tájékozódás céljából. Én eleinte nem voltam annyira oda az ötletért, de azért az elszórt mag hamar kicsírázott és egyre többet gondolkoztam a lehetőségen. Végül döntésre jutottunk: megpróbálkozunk vele.

A célország kiválasztása teljesen kézenfekvő okok alapján történt: ő franciául, angolul beszél nagyon jól, illetve németül egyre jobban (tanulta korábban, csak használat hiányában megkopott). Jómagam csak németül és angolul beszéltem akkor.

A nyelvi közös halmaz adta meg a választ: Svájc vagy Luxembourg, de valójában Luxembourgban egyikünk sem keresgélt igazán (jóval kisebb a munkaerőpiac és Svájc a kezdetektől izgalmasabbnak is tűnt).

Kalandvágyból indultunk el

Hja, a motiváció. Nem anyagi okokból jöttünk el, mindkettőnknek jó fizetése volt (bőven átlag feletti), jó munkánk, ahol minden nap tudtuk használni a tanult nyelveket. A közhangulat sem üldözött minket. Egyszerű kalandvágy volt, illetve az anyanyelvi környezettel járó vitathatatlan előny a nyelvi fejlődéshez.

2011 végén küldtük ki az első önéletrajzokat, a kezdetektől táblázatban vezetve a pályázásokat, különben saját magunk is elvesztünk volna köztük. Rengeteget küldtünk, de semmilyen siker vagy félsiker-élmény nem ért egyikőnket sem.

Se visszahívás, se további érdeklődés levélben, csak elutasítás, hiába jeleztük, hogy interjúra nagyon szívesen kiutazunk (természetesen önköltségen, ezt mi befektetésként fogtuk fel), csak kb. egy hetet kérünk előtte, hogy a helyettesítést és az utazást meg tudjuk szervezni.

No igen, egyikünké sem hiányszakma. A barátnőm ügyfélszolgálaton dolgozott, nekem pedig logisztikai (irodai) múltam van.

Magyarországról nem ment

2012 áprilisában arra jutottunk, hogy ez így nem fog menni. Pár napos szabadságra mentünk és kijöttünk Svájcba, hogy helyben keressünk fel fejvadászokat, bíztunk benne, hogy egy személyes találkozás esetleg lendít a szekerünkön.

Volt, ahol nagyon kedvesen fogadtak és bemutatkozó interjút is csináltak velünk, hogy pontosabb képet kapjanak rólunk és úgy szerepeljünk az adatbázisukban. Máshol mikor megtudták, hogy nincs svájci munkatapasztalatunk egyszerűen megmondták, hogy nem tudnak segíteni.

A legjellemzőbb azonban az volt, hogy elvették az anyagainkat és mondták, hogy majd szólnak, ha van számunkra megfelelő pozíció. Sokukról azóta sem hallottunk.

Az egyik fejvadász viszont adott egy jó tippet: az önéletrajzban szerepeljen svájci cím és svájci mobilszám. Ha nincs kinti címed, nem kapsz munkát, ha nincs munkád, nem lehet lakcímed – igazi 22-es csapdája.

Megkérdeztem az egyetlen kint élő ismerősömet, hogy felhasználhatjuk-e a címét, illetve szereztünk SIM-kártyát az egyik helyi szolgáltatótól és otthon vettünk kártyafüggetlen telefont hozzá.

Fejes a semmibe

Innentől mérhetően megnőtt az érdeklődés, de fejenként egy személyes interjút leszámítva nem volt további kézzel fogható eredménye. Hiába volt sok álláshirdetés, sok volt a jelentkező is, és ahogy észrevettem, a kiválasztási ranglistán nem éppen a svájci tapasztalat híján lévők állnak az élen. Sok pozíciónál feltétel volt a már meglévő tartózkodási engedély vagy több éves helyi munkatapasztalat.

Nem adtuk fel, csináltuk tovább, azonban be kell vallanom: néha tényleg majdnem ott tartottam, hogy feladom és egyszerűen dolgozom tovább a budapesti munkahelyemen, hiszen mint írtam, tökéletesen megfelelt.

A barátnőm nyár végére jutott oda, hogy fejest ugrik a semmibe. Felmondott és egy hónap múlva elindult Baselbe. Couchsurfingen szerzett szállást és onnan küldözgette a jelentkezéseket egész Svájcba. (Itt hozzáteszem, hogy ez kissé vita tárgyát képezte kettőnk között, mert én franciatudás nélkül teljesen esélytelen lettem volna, ha ő például Genfben kap állást és fordítva.)

Hat hét kellett. Hat hét elteltével már túl volt számos interjún, volt olyan hét, hogy minden napra jutott egy, majd jött az áttörés. Szinte egyszerre több ajánlatot is kapott és november végén munkába állt Luzernben, ami tekintve, hogy a német ajkú régióban van, nekem is tökéletes volt (mindamellett, hogy így a keresési terület erősen lecsökkent – igen, nem akartam egy óránál többet ingázni naponta csak az egyik irányba). Kicsivel ezután én is felmondtam és január közepén én is megérkeztem Luzernbe.

Találtam egy nagyon lelkiismeretes fejvadászt, aki komolyan foglalkozott az ügyemmel és 7 hét után nekem is lett munkám.

Mindkettőnk szakmában maradt, a barátnőm egy gyógyszeripari cégnél foglalkozik az ügyfelekkel, én pedig egy csomagolóanyagot gyártó üzem exportját intézem.

A második erőpróba

A munka megszerzése természetesen óriási eufóriát okozott, de itt nem volt vége a történetnek – a bürokráciával való küzdelem még ezután következett. Kezdetekben hónapról hónapra költöztünk, mert amíg nem volt biztos, hogy hol fogok dolgozni nem akartuk lekötni magunkat határozatlan időre, több hónapos felmondási idővel.

Ahol a munkaszerződés kézhezvételének pillanatában laktam, az nem ugyanaz a cím volt, mint amire a cég bejelentett, megkérvényezve a munkavállalási engedélyemet (Bewilligung); ráadásul a főbérlő nem akart bérleti szerződést kötni, amit beköltözéskor elfogadtam, mert nem számoltam a következményeivel.

Ennek folyományaként az Einwohnerdienst-nél sem tudtam jelentkezni, hiszen nekik kellett volna a szerződés ugyanúgy, ahogy a banknak is, ahol számlát akartam nyitni.

„Kijátszani a rendszert"

Nem igazán volt ínyemre, de muszáj volt „kijátszanom" a rendszert, mielőtt kiutasítanak egy ilyen banális dolog miatt, miközben a munkahelyemen számítanak rám.

A HR-esnek sem volt ötlete, hogy mi ilyenkor a teendő, rám bízta, hogy hogyan oldom meg. A megoldás az lett, hogy az előző főbérlő megértette a helyzetemet és belement, hogy írjunk egy szerződést, mintha még mindig ott laknék nála. Természetesen később bejelentettem a valós címet, ami fájó 52 CHF-be kerül, de ez szerencsére nem egy havi tétel.

Így már egészen könnyen ment és pár hét múltán egy L (max. 1 év érvényességű) típusú Bewilligung tulajdonosa lettem. A cég nekem B-t igényelt, de az akkor hatályban lévő kormánydöntés miatt, csak évi 2000 B típust adnak ki a legújabban csatlakozott 8 EU-ország képviselőinek.

Tehát L-est kaptam, ráadásul az is csak május végéig volt érvényes, de a Migrationsamt biztosított afelől, hogy az említett szabály április végén/május elején esedékes felülvizsgálatáig (meghosszabítsák-e vagy sem) ez csak áthidaló megoldás, várólistára kerülök akkor is, ha számomra negatívan dönt a kormány.

Lakásbérlés: sok az eszkimó, kevés a fóka

A lakáskereséshez viszont nem volt trükk a zsebünkben. Folyamatosan keresni kell a hirdetéseket, jelentkezni, lakást nézni, ami nagyon nehézkes, ha munkaidőben nem tud kiugrálni az ember.

Itt találkoztunk néhány érthetetlen dologgal, például egy 70 m2 -es lakást nem adnak ki két embernek, mert a hirdető szerint egy bérlő számára ideális a mérete (2 és fél szoba).

Sok az eszkimó, kevés a fóka... egy-egy hirdetésre rengeteg jelentkező ugrik. Itt is igaz: az elbíráláskor a balkáni népekkel vagyunk egy szinten, talán csak az afrikaiak jönnek utánunk a sorban. Egy svájci jelentkező hamarabb megkapja a lakást, mint egy magyar.

Nemrég a Migrationsamt értesített, hogy megkaptam a B típusú (5 évre szóló) tartózkodási engedélyt (97 CHF), ráadásul a kedves ügyintéző azt mondta, hogy visszakapom az „L" árát (72 CHF), mert igazából eredetileg is azt kellett volna kapnom.

Az új engedéllyel a kezemben újult erővel feküdtünk neki a lakáskeresésnek. Remélhetőleg mire ezeket a sorokat olvassátok, már a saját bútorok beszerzésével leszek elfoglalva.

Eddig és ezután

A mérlegem: majd' másfél év, 250 kiküldött álláspályázat.

Ami az én meglátásom szerint elengedhetetlen: jól megírt motivációs levél (többször dicsérték), jó önéletrajz, referenciák. (A referencia Svájcban látszólag fontos dolog, az élet több területén kifizetődő, ha az ember normálisan áll hozzá a munkájához, környezetéhez.)

Az, hogy mi helyben voltunk és szükség esetén már másnap be tudtunk menni egy interjúra nagyon sokat számított. Mindezek ellenére azok táborát erősítem, akik nem az „elindulok egy bőrönddel meg 150 frankkal és lesz, ami lesz" – elv hívei.

Sok pénzünkbe került a kint tartózkodás, de volt megtakarításunk, amit erre a célra tettünk félre. Mindenesetre az első két havi fizetés visszabillentette a mérleget.

Akik arra kíváncsiak, hogy most hogyan tovább, azokat ki kell hogy ábrándítsam. Egyelőre a cél, hogy rendbe tegyük a nyitott dolgokat (lakás, bürokrácia, stb.), rendesen betanuljunk a munkahelyünkön és felszedjünk egy kis helyi németet, a luzerni dialektus a Hochdeutsch után nekem nem sétagalopp. (Egyébként vannak helyben svájcinémet tanfolyamok, amint tudok, jelentkezünk az egyikre.)

Ha ezek megvannak, egy kis nyugalmat szeretnénk és utazni, felfedezni a svájci városokat, látnivalókat.

A későbbiekről ráérek gondolkodni."