A Közel-Kelet országai mindig kicsit titokzatosnak tűnnek az egyszeri európai ember számára, hiszen nehezen tudjuk a saját kulturális berögzültségeink segítségével elképzelni, milyenek is lehetnek a mindennapok egy ilyen országban. Ezért is jó olvasni Abaya írásait, hiszen bepillantást engednek egy számunkra igencsak egzotikus kultúrába.

UPDATE: Közben befutottak Abaya képei is, így aztán kicseréltem a posztban eddig találhatóakkal. Mégis csak jobb így. :)

„Nos, akkor újra itt vagyok Ománból. Az előző írásom kicsit rövidre sikerült, arra is azóta jöttem rá, hogy itt a többség a munkavállalási lehetőségekre kíváncsi. A nők helyzetéről is kérdeztek páran a hozzászólásokban, így arról is írok egy kicsit.

Egy kis történelem

Omán a középkorban a „frankinsence"-nek (tömjén) és tengeri kereskedésnek (Szindbád, a hajós innen származik) köszönhetően virágzó ország volt. A fénykor azonban letűnt és a 70-es évek elejéig itt maradt a sötét középkor. Kevés volt az iskola, nem voltak kórházak, sem orvosok, nem volt telefon és nem voltak utak.

A mai szultán elődje (és apja) nem szerette a modern dolgokat. Persze a gazdag családok azért jól éltek, az olaj kitermelése már akkor is folyt.

A jelenlegi szultán (nemrég lett 72 éves) Angliában tanult és ugyanarra a katonai akadémiára kárt, ahová Harry herceg is. 1970-ben vette át a hatalmat és fejlődést ígért népének. Szerintem ezt sikerült is megvalósítania, hiszen néhány évtized alatt több évszázadnyi lemaradást hozott be Omán.

Bölcs uralkodónak tartják és így belülről, de mégis kicsit kívülről nézve úgy tűnik, hogy mindenki szereti és tiszteli. Ragaszkodik a hagyományok őrzéséhez, ugyanakkor támogatja a fejlődést. Szerintem neki is köszönhető, hogy az ománi nők helyzete egészen más, mint például szaúdi társaiké.

A nők Ománban

Az ománi nők nagy része csuklóig-bokáig érő ruhát visel és be van takarva a fejük. A városban ez főleg fekete abaya, vidéken viszont gyönyörű színes lepleket viselnek. Állítólag régen a nők többsége színes ruhákban járt, ha a hagyományos ománi női viseletet mutatják be, az mindig színes. (A következő képen például kislányok láthatók hagyományos viseletben.)

Még nem sikerült kiderítenem, hogyan jött divatba a fekete. Mindenesetre sok nő olyan méltósággal tudja viselni, hogy az ember óhatatlanul megcsodálja, különösen, amikor csoportban sétálnak és suhog utánuk a ruhájuk.

Persze nekünk ez fura, és a legtöbb nyugati mindjárt azt gondolja: „szerencsétlen elnyomott nők, ezt kell viselniük". Erről csak annyit, hogy nem kell. Legalábbis itt, Ománban nem az állami kényszeríti rájuk, mint Szaúd-Arábiában.

A mindent eltakaró viseletnek vallási okai vannak. Mivel a helyiek többsége vallásos, rendszeresen imádkoznak, ramadán idején böjtölnek, így a ruházkodás inkább belső indíttatású. Nem a ruha színe vagy stílusa számít, hanem az, hogy mennyit takar. Az arcát viszonylag kevés nő takarja el.

Rohanás közben abaya

Egy közeli ismerősöm például váltogatja, hogy abayában vagy (csuklóig-bokáig érő) nyugati ruhában, de kendővel a fején jár-e. Mikor megkérdeztem, mitől függ, hogy éppen mit vesz fel, jót nevetett és azt mondta, attól, hogy mennyi ideje van reggel. Ha nagyon rohan, akkor pizsamára fel az abaya és már indul is. Ha van ideje, akkor csinosan felöltözik, és nem kell abaya. Azért megfigyeltem, ünnepi alkalmakra általában abayát visel.

Az iskolában az egyik indiai anyukánál is megfigyeltem, hogy reggel abayában jön, délután viszont európai / indiai ruhában. Mikor rákérdeztem, az előzőhöz hasonló választ kaptam. (A képen insence-t árusító nők.)

Persze biztosan vannak olyan nők, akikre a család kényszeríti rá a hagyományos öltözködést, de ez szerintem már más kérdés. A nyugati kultúrákban is van olyan család, ahol beleszólnak abba, hogyan öltözzön egy családtag, vagy éppen kivel járjon / ne járjon a gyerek.

Amúgy pedig megható és kicsit vicces is, amikor egészen fiatal, 13-14 éves lányokat látok abayában. Többnyire úgy tűnik, hogy kemény munkával beszélték rá a szülőket, hogy ilyen nagylányos darabot kapjanak és büszkén sétáltatják meg az új ruhájukat a bevásárlóközpontban, hogy aztán következő nap visszatérjenek az európai stílusú (de azért a szükséges részeket takaró) iskolai egyenruhájukhoz, és az ehhez tartozó fehér kendőhöz.

Munkában

Az ománi nők jelentős része dolgozik. Ma már a legtöbb lányos szülőnek az a véleménye, jobb, ha a lányuk nincs anyagilag kiszolgáltatva egy férfinak. Szükség is van rá, hogy dolgozzanak, ha a szultán meg akarja valósítani, hogy Ománban a legtöbb munkát omániak végezzék.

Amúgy érdekes példája a dolgozó nőkre való odafigyelésnek, amit pár hónapja olvastam. A szultán rendeletben adta ki, hogy a munkahelyeknek lehetővé kell tenni, hogy a dolgozó nők szoptathassanak, ha beviszik hozzájuk a babájukat. Ilyen rendeletet még Új-Zélandon is csak pár éve adtak ki.

Az ománi nők ma már tanulnak, vannak, akik külföldi egyetemekre mennek. A férjem ománi kollégájának felesége a második gyerek után úgy döntött, hogy mesterfokozatot akar szerezni, így két kisgyerekkel és egy háztartási alkalmazottal, férjét hátrahagyva, Amerikába költözött két évre. Persze gondolom, ebben segített, hogy jómódú család állt mögötte. Azért ez viszonylag ritka.

A külföldiek négy csoportja

Az omániak helyzetbe hozása egyre erősödő tendencia. Időnként kijön egy rendelet, hogy bizonyos munkakört csak helyiek tölthetnek be. Ezért van az, hogy taxisofőr például csak ománi lehet. Így jelentős számú képzetlen munkaerő jut munkához. Persze a külföldi ügyvédek maradnak, segítenek előkészíteni az ügyeket. Legalábbis még egy ideig. (A férfiak számára alkalmanként elengedhetetlen kellék a sétapálca.)

Omán lakosságának körülbelül a fele külföldi. Itt külföldi (néhány kivételtől eltekintve) csak akkor élhet, ha dolgozik, vagy egy itt dolgozó családtagja. Nagyjából 4 csoportra lehet osztani a külföldieket.

Nagy részük a harmadik világból érkezett kétkezi munkás férfi. Ezek magyar mértékkel mérve is nagyon alacsony bért kapnak. Egy segédmunkás úgy havi 60 ománi rialt (kb. 35 ezer forintot) keres, egy szakmunkás ennek a másfélszeresét, plusz kapnak étkezést és egy ágyat, ahol alhatnak. Ezért heti 60 órát dolgoznak, nyáron 50 fokhoz közeli forróságban.

A második csoport a Fülöp-szigetekről, Indiából, Sri Lankáról és néhány más, harmadik világbeli országból jött nők, akik többnyire háztartási alkalmazottként (maid) dolgoznak. A háztartási alkalmazottak bére nagyon eltérő lehet attól függően, hogy helyi vagy külföldi családnak dolgoznak.

A háztartási segítők többsége arról álmodik, hogy nyugati családnál sikerült elhelyezkednie, lesz saját szobája, rendszeres szabadnapja, napközben pihenhet, ha elfáradt, ehet, ha éhes, valóban megkapja a fizetését, nem csak ígéreteket, és úgy általában embernek nézik.

Persze ez nem ilyen egyszerű. Az ügynökségek nagy összegeket kérnek a családoktól a közvetítésért (mostanság úgy 1000 rialt, ami több mint félmillió forint), így a legtöbb család nem engedi el az alkalmazottait, akkor sem, ha az találna jobb munkát.

Elmenekülnek mindent hátrahagyva

A helyi családok többnyire „release money" (kb. megváltási pénz) fejében szeretik csak elengedni az alkalmazottjukat. Mivel a legtöbb nyugati család ezt rabszolga-kereskedelemnek tartja, nem szeretnek beszállni. Így ha a család nincs megelégedve, akkor egy másik helyi családnak „adja el" az alkalmazottat, akik persze ezt a költséget (jogtalanul) levonják a fizetésükből, így van, hogy hónapokig ingyen dolgoznak.

Sokan menekülnek el mindent hátrahagyva a családtól, ritkán a kemény munka és alacsony fizetés, mint inkább a fizikai bántalmazás miatt. Persze ez sem megoldás, nincs pénzük hazamenni, mivel a szerződést szegők elveszítik a vízumukat, így nem tudnak dolgozni. Jó páran közülük végül visszamennek a családhoz, abban reménykedve, hogy majd csak hazaküldik.

Persze van nagyon sok rendes helyi család is, akik tisztességesen fizetnek, emberként bánnak az alkalmazottal, de többnyire még ők is luxusnak tartják a szabadnapot. Bár a háztartási alkalmazottak többsége képzetlen, akad köztük volt tanár is.

(A következő képen: tevéket felügyelő fiúk egy vásárban. A kendőről látni, hogy vidékről jöttek.)

A mi példánk

A mi házvezetőnőnk helyi családtól került hozzánk. Ott kilenc hónap alatt egyetlen szabadnapja sem volt, és az utolsó három hónapban nem kapott fizetést. Mikor megtudták, hogy nyugati családnál sikerült munkát találnia, elengedték, de megígértették vele, hogy magas megváltási pénzt fizet nekik.

Amit kértek tőle, több volt, mint amennyit náluk 9 hónap alatt keresett volna, ha valóban fizetik. Végül is nem fizetett, és a volt alkalmazója engem is felhívott. Mondtam neki, hogy én csak akkor vonhatom le az összeget a fizetéséből, ha jogcímem van rá. Kértem, szedje össze a papírokat a költségeiről, a férjem pedig megkérdezi a jogi osztályukat, hogyan lehet ezt törvényesen elintézni. Kértem, hívjon újra másnap. Soha többé nem hallottunk felőle.

Persze a dolog kétoldalú, mert sok nyugati családnak vannak negatív tapasztalatai, de ez már egy másik történet.

A harmadik csoport képzett munkaerő, többnyire Indiából és Pakisztánból. Ha van családjuk, ők már jórészt velük érkeznek, szemben az első két csoport tagjaival. A magasabb végzettségűek ugyanazt a munkát végzik, amit a nyugatiak, de sok végez irodai munkát, vezetői munkát hotelekben, stb.

A negyedik, legkisebb csoportba a nyugati magasan képzett munkaerő tartozik. Ebben a csoportban szinte kizárólag diplomások vannak. Az omániak helyzetbe hozása miatt a cégek egyre kevesebb vízumot kapnak, így nagyon meggondolják, milyen munkakörben alkalmazzanak külföldit.

A harmadik és negyedik csoport között azért van keveredés, sok indiai és pakisztáni például a nyugati államokból jön. Azt hiszem, ezt a két csoportot gyakran inkább kulturális különbségek választják el, nem az anyagiak.

Rövidtávon csődhelyzet

Az emberek többsége a Közel-Kelet említésekor úgy gondolja, hogy ott fantasztikus fizetések vannak. Tulajdonképpen ez részben igaz is, és az is segít, hogy itt nincs személyi jövedelemadó. Az első idők viszont nagyon nehezek, főleg azoknak, akik cégtől függetlenül utaznak.

A válság óta itt is leáldozóban vannak a hatalmas fizetések, bár a nagy olajcégek alkalmazottai most sem panaszkodnak. Nekünk az első két év elég nehéz volt anyagilag. Két kocsit kellett vennünk, ami itt nem luxus, hanem létszükséglet. Tömegközlekedés nincs, márpedig a férjnek muszáj munkába menni, anyukának pedig a gyerekeket iskolába vinni.

Az iskolában a tandíj mellett beiratkozáskor magas egyszeri regisztrációs díjat is kell fizetni. Hamar rájöttünk, hogy ide rövid időre jönni kész csőd. Szerencse, hogy szeretünk itt lenni.

A jó fizetésért jó munkát várnak. Ritkán van olyan szabadnap, hogy a férjemnek ne csörögne a telefonja, vagy ne kellene emailekre válaszolnia. Mindegy, hogy éppen vásárolunk, barátoknál vagyunk vagy otthon nyaralunk. A szupermarketekben teljesen normális látvány a férfi, aki a családjától kicsit félrehúzódva telefonál. A mi hétvégénk csütörtök-péntek, ez a világ többi részén munkanap, így az élet hétvégén sem állhat meg.

(Régi és új keveredése - a fotós nem jelmezként viseli a dishdashát.)

Összességében nincs okunk panaszra

A cég fizeti évente egyszer a hazautat, a gyerekek jó iskolába járnak. Mi ritkán járunk el este, a gyerekek még elég kicsik, viszont évente többször megyünk fantasztikus bálokra. Mielőtt idejöttünk, nem is volt estélyi ruhám, azóta többet is vettem / csináltattam.

A gyerekeknek olyan drága hobbikat is megengedhetünk, amiket otthon azért nagyon meggondolnánk. Az sem utolsó dolog, hogy itt hatalmas házunk és házvezetőnőnk is van.

Azért csendesen megjegyezném, nincs itt akkora fizetés, amekkorát sokan otthon elképzelnek. Viccesnek találtam, amikor otthonról jött látogatók első kérdése az volt, amikor meglátták az új, jó márkájú terepjárónkat: „Készpénzért vettétek?". A nemleges válasz után szinte szánakozva néztek rám.

Kocsit a többség itt is kölcsönre vesz, legalábbis újat. A világon hol keres annyit egy átlagember, hogy egy magyar forintban 8 számjegyű kocsit készpénzben fizessen ki? Szerintem nem azzal van a baj, hogy az emberek hitelt vesznek fel, hanem azzal, hogy nem számolnak a kockázattal és baj esetén nincs fedezetük.

Bár vannak jó lehetőségek, Omán nem igazán a hátizsákos szerencsevadászok paradicsoma. Ide jól megalapozott háttérrel, angol nyelvtudással, nemzetközi tapasztalattal és aláírt szerződéssel érdemes jönni."