Nem hétköznapi történet következik ma, hiszen egészen Panamáig megyünk. Mert hát természetesen Panamában is élnek magyarok, ráadásul szerencsére olvassák a Határátkelőt is (na, megvolt az önreklám is), mi több, írnak is a blognak. Hát ezt, Rebeka írását olvashatjátok most.
„Az én történetem már elég régen elkezdődött, talán 2000 körül, amikor először utaztam Görögországba még fiatal kis csikóként és megéreztem a tenger különleges illatát és sós ízét...
Beleszerettem, ez nem is volt tovább számomra kérdés. Már akkor tudtam, hogy én egyszer még közel leszek hozzá. Majd teltek múltak az évek és én újra és újra megérinthettem.
A következő katarzis Kubában következett 2006-ban, mikor a párommal kiutaztunk három teljes hétre. Egyszerűen maga volt a csoda, úgy éreztem magam, mint a kis hercegnő, aki idegen helyre tévedt. Ott akkor világossá vált számomra, nekem muszáj itt élnem... megélni a latin-amerikai nép boldogságát, önfeledségét.
Aztán pár nyugis év következett, vállalkozni kezdtünk Magyarországon. A külföldi álmok köddé váltak és belekerültünk Magyarország szemetes kukájába. A cég nem ment, mellette még dolgoznunk kellett máshol is.
Tehát éltük egy átlag magyar ember életét... mondhatnám, hogy hitel hitel hátán, de azért ez nem lenne teljesen igaz. A szülőknél laktunk és volt két kocsi hitelünk, svájci frank természetesen.
A saját vállalkozásunkat próbáltuk maximális szintre emelni, de a helyzet egyre rosszabb lett, és jött a válság. Minden romba dőlt, a gondolatainkba a kétségbeesés és kilátástalanság költözött. A céget felszámoltuk, a kocsikat szép lassan eladtuk, persze egy vagyont buktunk el mindez idő alatt.
Akkor ott biztosak voltunk abban, hogy nem maradunk tovább, az ország egyre rosszabb irányba halad... A család miatt persze nagyon nehéz döntés ez, de nekik is csak akkor tudok segíteni, ha az én helyzetem rendezettebb.
Magunkról
Most pedig ez a kis előszó után bemutatkoznék... 31 éves nő vagyok érettségivel és alapfokú angollal rendelkezem, mondhatnám, hogy alsó középosztályú családból származom, de soha nem éltem rosszul, mert mindig megdolgoztam azért, amim van, volt, és lesz.
A párom két évvel idősebb nálam, közgazdász diplomája van, a spanyolt felsőfokon és az angolt középfokon beszéli, egy kicsit jobb módból érkezett hozzám. Élete elég nagy részét kinn töltötte Latin-Amerikában, szerencséje volt.
Tehát ezekkel a kondíciókkal kezdtünk el agyalni, hova is menjünk, hol próbáljuk egyenesbe hozni magunkat? Jött az ötletelés. Európát kizártuk szinte első körben a nyelvtudásunk és az időjárás miatt is. Ha már megyünk, akkor meleg helyre menjünk, gondoltuk... és akkor jött Latin- Amerika ismét. Sakkoztunk és nézegettük a képeket az országokról.
Peru, Argentína vagy Panama
Sok szempontot figyelembe vettünk, a biztonság volt az első. Ekkor jött Peru, Panama és Argentína – legalábbis gondolatban. Peruról hamar lebeszéltek minket a párom szülei, hiszen elég veszélyes ország, bár egyre jobban fejlődik.
Argentína nagyon tetszett nekünk, de ott négy évszak van, így hát maradt Panama. Nézegettük a Googleban a képeket, és egyre jobban megtetszett, amit láttunk. Elkezdtünk utánakeresni az interneten, miket írnak róla, de elég kevés információ állt rendelkezésünkre.
Így hát drága apósom, bár az ötletünknek nem annyira örült, felvette a kapcsolatot egy itt élő üzletemberrel. Tőle próbáltunk infót kapni az országról, de még mindig kevésnek éreztük. Teltek a hónapok, miközben a párom önéletrajzok százaival kezdte el bombázni a panamai cégeket, de semmi válasz sehonnan.
Nem értettük. A panamai kapcsolatunk azt javasolta, hogy jöjjünk ki, de mi féltünk. Húztuk az időt és eltelt talán fél év is. Közben otthon dolgoztunk alkalmazottként.
Mennünk, látnunk, tapasztalnunk kell
Majd egy nap felkeltem, és úgy éreztem, ha most nem, akkor soha nem fogjuk ezt meglépni, mennünk, látnunk, tapasztalnunk kell. A páromnak mondtam is hogy vegyük meg a repülőjegyet és induljunk, nézzük meg Panamát, lesz, ami lesz. Haza mindig vezet út.
A döbbenet ült ki a tekintetére és láttam, hogy fél. Belül én is remegtem, de már éreztem az orromban a sós levegő illatát. Talán már azon a héten megvettük a csak oda szóló repülőjegyet, és maradt három hónapunk. A visszaszámlálás elindult. Nyár vége volt és nekünk novemberre volt meg a jegyük.
Éppen egy albérletben laktunk, közel a családhoz, akik teljesen elkeseredtek, hiszen a kapcsolat velük tökéletes mind a mai napig, hiszen mindketten nagyon szeretjük őket. A jegy viszont már a kezünkben, visszaút már nem volt és hirtelen rengeteg tennivalónk akadt. Orvosi vizsgálatok sora és oltások, papír dolgok, az albérletből elköltözni és még sorolhatnám reggelig.
Indulás és érkezés
Elérkezett a várva várt nap, és mi elindultunk a reptérre. A gyomromba egy óriás gombóc kapott bérletet, hetek óta ott fickándozott és közben azon gondolkodtam, hogy biztosan elment minden józan eszünk.
Néztem körbe a reptéren és próbáltam teljes természetességgel kezelni a helyzetet, amit messze nem gondoltam hétköznapinak. De „egyszer élünk" és mára ez már a kedvenc mondatommá vált.
Mindenkinek azt javaslom, hogy bármit, amit szeretne, azt most tegye meg, mert lehet, hogy holnap már késő lesz, és örökre bánni fogja az elvesztegetett pillanatot. Mi megléptük és felszálltunk a gépre. Két bőrönddel, némi kézipoggyásszal és egy bankkártyával a zsebünkben.
Az út frankfurti és dominikai átszállással majdnem 24 óra Panamába. A dominikai reptéren újra megcsap a 90 százalékos páratartalom, és én hirtelen úgy érzem, hogy itthon vagyok. Onnan még egy rövid kis repülőút és megpillantjuk Panamát. Csodálatos... A tenger a kék ezernyi színében pompázva mossa a felhőkarcolók lábait. A reptéren a pára és meleg... november van és 30 fok...
A kolumbiai drogfutártól az amerikai turistáig
A reptérről egy hostelbe visz az utunk, az elkövetkező pár hetet itt töltjük. Az ár nem annyira barátságos, 35 dollár egy éjszakára és csak egy szobánk van. Az első éjjel tele lettem csípésekkel és undor fogott el.
A panamai hostelek nem éppen a tisztaságról híresek. A szomszédokról nem is beszélve. Ezer és ezer nép száll erre meg, hiszen Panama fővárosában vagyunk a város közepén, a kolumbiai drogfutártól elkezdve az amerikai hátizsákos turistáig. A biztonság gondolata kezd csak álomszerűvé válni.
Körbejárjuk Panamát, mégis milyen ez az ország. Eltöltünk egy hetet Bocas del Toróban is. A kis sziget Panama Citytől körülbelül 600 kilométerre fekszik. Bérelt autóval le is zötykölődünk éjjel a dzsungel közepén, mikor megérkezünk a kikötőbe egy nem éppen hibátlannak mondható kis csónakkal átvisznek minket a szigetre, az összes bőrönddel a fedélzeten, ami akkor épp az összes vagyonunk.
Bocas del Toro első látásra nem éppen egy európainak való hely. Na nem a szépséggel van a baj. A tenger, az állat- és növényvilág valóban káprázatos, de sajnos tele szeméttel. A panamai nép nem vigyáz a környezetére, nem becsülik, fogalmuk sincs arról, milyen szerencsések.
Azonnal tudtuk, itt csak nyaralni fogunk és megyünk vissza a fővárosba. Egy teljes hét és újra a city.
Elindul a munkakeresés
Több száz önéletrajzot küld szét a párom, de a siker elmarad. Most biztos azt gondoljátok, hogy velem mi a helyzet? Én a spanyolt kezdem el tanulni nagy gőzzel, pár hónap alatt már értem, hogy miről beszélnek körülöttem.
A munka viszont nem jön, a pénzünk bizony fogy. Marad a Skype-on való erőmerítés a család részéről, de ahogy telnek a hónapok, egyre nehezebben viseljük a kudarcot. Többféle módon próbálkozunk, személyesen, interneten és telefonon.
Egyre világosabbá válik, hogy bizony ez nem fog menni. Adtunk magunknak majd' fél évet, munkaajánlat viszont nem jön. Az ország viszont nagyon tetszik nekünk a hibáival együtt. Vállalkozás gondolatát fontolgatjuk. Tengernyi ötlet kavarog a fejünkben, de úgy gondoljuk, hogy hazautazunk szusszanni egy kicsit. Így is történik.
Panama
Panama egy nagyon piciny ország, mindössze 3 és fél millió lakosa van. Északon Costa Rica, délen Kolumbia határolja, az egyik részét a Karib-tenger mossa, délen a Csendes-óceán néz ránk. Az ország elég nagy része mélyszegénységben él, főleg vidéken.
A fővárosban viszont több húszmillió forint feletti értékű autó jár, mint amennyit valaha Magyarországon láttam. A népek nagyon kevertek, van indián, kínai, izraeli, amerikai, panamai, és még ki tudja hány nemzet.
Panama Latin-Amerika legbiztonságosabb országa és ezt nyugodtan elhihetitek nekem. Az utcákon 10 méterenként állnak rendőrök és vigyáznak a biztonságra. Persze a szegénynegyedbe inkább ne tedd be a lábad, ha ide jössz, mert azt nem nekünk, európaiaknak találták ki. Nagyon gyakori a bandaháború, de ebből mi semmit nem érzékelünk, ez épp olyan, hogy otthon se teszem be a lábam a rosszabb környékekre.
Minden van
Az átlag panamai nem éppen az eszéről híres és nem szeretnek dolgozni. Egy európai okos ember kenterbe veri őket, de félnek tőlünk, „fehérektől" ezért nem is alkalmaznak. Féltik a saját pozíciójukat így hát itt inkább vállalkozni érdemes.
Mindent megtalálsz itt, amit csak szeretnél. A barátaink azt hitték először, hogy itt semmi nincs, csak pálmafa és indiánok. Hát NEM. Közép-Amerika legnagyobb bevásárlóközpontját építették fel és gombamód nőnek ki a földből a toronyházak.
Az ország tavaly 10 és fél százalékos gazdasági növekedésre tett szert. A bevételük a csatornából több mint kétmilliárd dollár volt és még ugyanennyi a turizmusból. Jövőre több száz szállodát adnak át újra, és épül a metró is, ami itt tényleg épül. Saját repülőtársasága van, a Copa Airlines, immár 65 éve, amin tavaly több mint tízmillióan utaztak. Több mint 150 bank van jelen és offshore cégparadicsom.
Újra itt
Most újra itt vagyunk és elindítottunk saját ötleteket. Nagyon szép helyen lakunk, van egy nagy terepjárónk és bízunk magunkban. Az út, amit idáig megtettünk, nem éppen egyenes, de mindenképp kalandos és a világ összes pénzéért sem hagynám ki. Ha újra ott állnék a döntés kapujában, újra megtenném - mert ettől sokkal jobb ember lettem.
Megismertem az igazi szegénységet, összetartó magyar barátokra tettem szert, más szemmel nézem a saját hazámat, családomat és saját magam is. Azt gondolom, hogy itt nőttem fel igazán és ezért köszönetet mondok minden nap."
Akit ennél is több érdekel Panamáról, annak ajánlom Rebeka blogját (ahonnan a képeket is vettem).
Utolsó kommentek