„Amikor a blogon futó írásokat olvasom, vagy hasonló történeteket hallok, mindig az jut eszembe, vajon milyen ember érte el mindezt? Milyen lehetett a háttere, az iskolái, a nyelvtudása, az igényei, az ismeretei, a tűréshatára, és hasonlók. Hiszen ugyanaz a hely két különböző ember számára lehet földi paradicsom és pokol is akár.

Én március közepén érkeztem Santiago de Chilébe, egy tíz napos Buenos Aires-i látogatást követően (ha már úgyis ott szállt le a gép). Nem is annyira a városról és Chiléről szeretnék írni, hanem inkább arról, hogyan jutottam el idáig, mit tettem azért, amit eddig elértem.

Átlagos családból származom

Viktor vagyok, harminc éves magyar mérnök, Santiagóban élek, spanyolul zajlanak a napjaim, kolumbiai barátnőm van. Gépész technikumot végeztem a veszprémi Ipari Szakközépiskolában, műszaki menedzser diplomát szereztem a győri Széchenyi István Egyetemen, majd ugyanott építőmérnöki diplomát is. (Nem építész vagyok! A wiki megírja a különbségeket is, ha valakit érdekel.)

Egyetemi éveim alatt a teszkós vodka és a sör vedelése helyett olvastam, rajzoltam, teniszeztem, fociztam. Átlagos családból származom, két testvérem is van, mindannyian mérnökök vagyunk a családban édesanyám kivételével. Szerencsére szüleim anyagilag tudtak támogatni, nem kellett hitelt felvennem eddigi életemben soha semmire, ezer köszönet érte nekik ezúton is!

A középiskola végeztével amolyan kivárásra rendezkedtem be, kíváncsian figyeltem, mire képes a magyar (politika), vajon milyen jövő vár majd rám. Nem kellett sok idő a kétségbeeséshez, és hogy megfogalmazódjon bennem a gondolat: nekem kell gondoskodom majd magamról, különben feladhatom a nyugodt élet ábrándját.

Megszületett a tervem: az egyetemi éveim alatt van rá utoljára esélyem, hogy "világpolgárrá" képezzem magam. Vagyis a szakma mellett nyelveket tanultam és élénken érdeklődtem szinte minden iránt, ami a határon túl zajlott. Még annyit, hogy két évet dolgoztam Győrben, egy vízépítésben profi tervezőirodánál, most is örömmel gondolok vissza rájuk.

Rengeteg tapasztalatot szereztem náluk, szakmailag és emberileg is olyan munkakörnyezet volt, amilyenben talán soha nem lesz már részem. Ezt adtam fel, amikor úgy döntöttem, kockáztatok. Anélkül ugyanis nem megy.

Nyelvismeret...

Sokan megírták már, én is megteszem: az adott ország nyelve nélkül (nem feltétlenül angol!) bele se vágjon senki! Hacsak nincs valamiféle anyanyelvi burok körülötte. Én 11 év angol után, az egyetem elején úgy döntöttem, végre olyan nyelvet tanulok, ami nem kötelező, és tetszik is. Így lett életem nagy szerelme a spanyol.

Elutazásom idején 8 év kasztíliai volt mögöttem, meg egy Rigó középfok, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy az ösztöndíjamból háromszor voltam Spanyolországban (tökegyedül, mindig ott láttam először az azóta barátokká vált, amúgy interneten megismert helyieket), és egyszer még Portugáliába is eljutottam.

Győrben majdnem egy évig egy nagyon kedves perui lány volt a magántanárom (szintén ösztöndíjból finanszírozva), de ismerkedtem az Erasmus-szal érkező spanyol ajkúakkal is - közülük egy mexikói gépészmérnök srác lett a haverom, aki mechanikát, műszaki rajzot, és informatikát tanított spanyolul magánórák keretében.

Mindezek mellett sajnos nem nagyon volt lehetőségem "igaziakkal" gyakorolni (ezért is utaztam, amikor csak tudtam), viszont több mérnöki könyvet is elolvastam, magyar jegyzetet írtam magamnak olyan tantárgyakból, mint a 'Tengeri létesítmények', hiszen ezeket otthon nem oktatják, és hátrány lett volna egy spanyollal szemben a nem ismeretük. A kasztíliai mellett kaptam egy 1 éves portugál (brazil) gyorstalpalót, és belekóstoltam pár hónapra a franciába is.

A chilei spanyol természetesen teljesen más. Mondhatni a legrondábban beszélt spanyol. Tele idétlen szlenggel, fura szavakkal, lenyelt hangzókkal, gyatra nyelvtannal (pedig a többesszám képzése azért nem olyan nehéz). Remélem nem ragad rám a "po"-zás például..."sípo", "nopo", "apúratepo" és társaik. Egyébként hozzá lehet szokni pár hónap alatt.

Miért Chile...?

Azért választottam a spanyolt, mert az angolhoz, portugálhoz, franciához, arabhoz hasonlóan földrajzilag elterjedt nyelv. Márpedig a világnak mindig lesznek olyan részei, ahol "ugrik az a bizonyos puma", "dübörög az a bizonyos gazdaság", és béke van.

Helyettem ne akarjon "szabadságharcolni" senki sem, drága az időm hülyeségekre. Ha a kormányt nem érdekli a fejlődés (aminek mindenhol a világon az infrastruktúra az alapja), akkor hogy lesz belőlem jó mérnök? Tehát egy kicsit tökösebb államot kerestem magamnak.

Sokáig Spanyolországról álmodoztam, aztán jött a világgazdasági válság, ami előbb észak-atlanti válságra, majd euróválságra szelídült. Mindegy is, Spanyolország sajnos most nem perspektíva. Portugália nem különben. Perui tanítóm óta szimpatizálok a latin-amerikaiakkal, rövid tanulmányozást követően aztán a Chile-Argentína-Mexikó hármasból az első mellett döntöttem. Jelenleg Brazília mellett a legfejlettebb dél-amerikai állam...csak hát a portugálom még közel sem olyan erős, hogy Brazília szóba jöhessen.

Beadattam a védőoltásokat (ki tudja, hova jutok még el a jövőben), elintéztem a papírjaimat, és annyi pénzt tettem félre, hogy rossz esetben akár 8 hónapig is eléldegéljek munkanélküliként.

Ezért Chile...!

Nemhogy nyolc hónapot, de épp csak egyet kellett várnom. Március második hetében érkeztem az országba, április 16. óta dolgozom. Az első elküldött pályázatom után behívtak interjúra (igaz, a vele egy időben megpályázottakról azóta sincs hír), és rá két hétre fel is vettek.

Sajnos nem vízépítésben dolgozom tovább, pedig nagyon a szívemhez nőtt. Chilében a bányászat-geotechnika-geológia nagyon erős, legendákat mesélnek az emberek egymás között a bányászatban érdekelt óriásvállalatokról és a kiosztott pénzekről. Én is egy multinacionális vállalatnál kaptam lehetőséget, Las Condes negyed egyik irodaházának 19. emeletén töltöm a napjaimat.

Egyelőre kezdő vagyok, hiszen ezen a területen nem sokat számít a megszerzett tapasztalatom, de lelkesen ismerkedem az új dolgokkal. Természetesen a pénz jóval több, mint otthon, ezt mondanom sem kell. De a mérnöki munkát is másképp ítélik meg, itt még van becsülete a szakmának.

A lányok például egyszerűen "jó partinak" tartják a mérnököket. Barátnőmmel már itt ismerkedtem meg, és nagyon sokat segít mindenben ő is, és a családja is. Így azért sokkal könnyebb, elismerem. A papírjaimat természetesen a cég jogásza intézi, amúgy ez sem lenne egyszerű és olcsó.

Ezért nem Chile...

Az országról már rengeteget írtak előttem, és nem is fér bele a blog kereteibe egy 4000 km hosszú terület látnivalóinak leírása. Ráadásul csak pár hónapja vagyok itt, és a fővároson kívül még csupán Valparaísóban jártam.

Írok másról. A chilei lányok nekem nem tetszenek. Nem véletlenül van kolumbiai barátnőm, akit rendre meg is bámulnak a helyi férfiak - ennek sajnos az is oka, hogy a kolumbiai nőket sokszor azonnal prostituáltnak könyvelik el errefelé.

A chileieké a földrész legmodernebb metrója, csak éppen használni nem tanították meg őket. Eleinte zavart a tömegközlekedésük, de pár hét alatt kiismertem, most már civilizált körülmények közt utazom. A téllel együtt járó szmog látványa inkább zavar azóta.

Sehol nem láttam még ennyiféle gyümölcsöt, egyszerűen imádni való a natúr gyümölcslevük, és a dzsemek is! Azt viszont nehezen értem meg, miért kell irdatlan mennyiségű sót borítani mindenre.

A chilei fiatalokról nem tudok a jó ízlés határain belül nyilatkozni, úgy érzem, komoly gondok lesznek még itt egyszer. Az oktatás és az egészségügy drága, valószínűleg a chilei modellt tanulmányozhatta pár hónapja Rózsika néni is.

A közbiztonság jónak mondható, még semmilyen atrocitás nem ért, bár az igaz, hogy időnként olyan alakok közt utazok a metrón, hogy Robert Rodriguez beválogathatná őket filmjeibe. Minek bántanának? Mindegyiknek drágább és jobb mp4 lejátszója vagy videojátéka van, mint nekem. A parkok és az utcák nagyrészt tiszták, bár a szegényebb negyedeket nem ismerem annyira. Az utcákon ugyanakkor zavaróan sok a koszlott kóbor eb.

Ha a vállalat és köztem továbbra is kölcsönös marad a szimpátia, akkor sem maradnék 10-20 évnél tovább itt. A fővárosban biztosan nem. Zavar a szennyezés, a forgalom, a neveletlen emberek hada, a tróger fiatalok látványa. Drága itt felnevelni egy gyereket.

A vidék nagyon szép, viszont az óceán vad, és alkalmatlan fürdésre például - nekem ez fontos. Tervezni persze mindig tervezek előre egy kicsit, de itt, ebben a szituációban azért óvatosabbnak kell lennem, mert:
1. Sosem fognak befogadni a helyiek, mindig is gringo maradok (elég az arcomra nézniük :D).
2. Nem is akarok nagyon beolvadni, miután nem tervezek családot ide.
3. Amilyen könnyen szereztem ezt az állást, ugyanolyan könnyen el is lehet veszíteni.

Ami szinte biztos: ha teszem azt 2 év múlva kiábrándulnék a munkámból és Chiléből, akkor sem haza vezet az utam majd, hanem valószínűleg egy másik spanyol nyelvű országba."

(Ez egy archív poszt. Eredetijét ide kattintva olvashatod el.)