„Természetimádó, főleg hegyimádó vagyok, ezért (is) nem találtam a helyem a magyar pusztán. Erdélynek szinte minden szegletét bejártam, maximálisan értékelem a természeti csodákat és az emberi kapcsolatok természetességét.

De nem erről van szó. Mihez van szokva szegény kelet-európai átlagpolgár? Napi robotolás, kegyetlen hajsza a megélhetésért, folytonos idegeskedés azért, hogy a számlák kifizetése után marad-e pénz enni is. Ha meg netán munka nélkül maradunk, összedől az életünk, mint egy kártyavár.

Ez az állandó stressz öli meg az embert napról napra, percről percre, a szó szoros értelmében megbetegít, lerövidíti életünket. Akkor sem tudunk igazán ellazulni, amikor nagy nehezen szabadságra megyünk, mert folyton arra gondolunk: Istenem, mennyi pénz elment néhány nap alatt, lesz mit gürcölnöm, ha vége a szabinak!

Spórolás, spórolás, spórolás. Rohadt, pocsék érzés. Az ember ilyen körülmények között nem él, csak tengődik, még akkor is, ha időnként meglátogatja Kárpátalja vadregényes tájait hitelből finanszírozott autójával. Így belesüppedve a mocsárba az ember hajlamos azt képzelni, hogy "ilyen ez a világ". Dehogy ilyen.

A létbizonytalanság szelleme eltűnik

Jó fél éve élek Norvégiában (Bergen). Átlagos munkahelyem van, egészen átlagos keresettel. Albérleten lakom egyelőre, feleségemmel és két gyerekkel. Életünkről csak annyit, hogy felejtsd el mindazt, amit fentebb írtam Kelet-Európáról!

Nem tudod felfogni, milyen érzés az, amikor kikapod a fizetést, kifizetsz mindent, normálisan élsz egy hónapig és - láss csodát - még mindig marad pénzed, és nem is kevés! Betartva az aranyszabályt, jövedelmünk 20%-át félretesszük, a maradékot pedig arra költjük, amire akarjuk.

Fantasztikus érzés, a létbizonytalanság szelleme eltűnik. Ehhez fogható érzés nincs! Olyan lelkierők szabadulnak fel az emberben, amelyek létezését nem is sejtette. Az egész lényed megváltozik, hirtelen mindenre lesz időd, habár ugyanannyit dolgozol, mint otthon. Megfizethetetlen lelki béke uralkodik el rajtad. Szóval nem is részletezem, át kell élni. Aki meg életében folyamatosan gürcöl és spórol, halvány gőze nincs, mit jelent ez.

Mi „úgy” választottunk

Honvágy? Persze hogy van. Óriási. De gyakran járunk haza. Mert megengedhetjük magunknak.

Az életet le lehet élni így is, úgy is. Mi "úgy" választottunk. Mert egy életünk van. Tisztelem-becsülöm hazámat, de hátralevő életemet úgy szeretném leélni, ahogy régen megálmodtam. Emberként.

Ehhez jogom van.

És még nem is beszéltem a dolgok társadalmi vetületéről. Fel tudod fogni, hogy bármerre mész, NORMÁLIS emberekbe ütközöl? Természetesek, mosolyognak, viccesek, szolgálatkészek. Nem egy, nem kettő, szinte mindenki. Hajléktalan nem létezik.

Nagyon sokan részmunkaidőben dolgoznak, ők maguk megszabva, heti hány munkanap kell megélhetésükhöz. Hihetetlen, nem? Egy idős nénivel beszéltem, aki tisztában van a kelet-európai viszonyokkal. Idézem: "Fiam, ti annak idején próbáltátok megteremteni a kommunizmust, sikertelenül. Mi úgy valósítjuk meg, hogy észre se vesszük."

Sírfelirat-variációk

Magyarország egy süllyedő hajó. Nem az volt, azzá tette az utóbbi huszonkét év felelőtlen és arrogáns politikai elitje. Az emberek elvadultak egymástól, az erkölcsi értékek felhígultak, rohamosan nő a harmadrangú, emberszámba már alig vehető lények részaránya, odáig jutottunk, hogy mint barmok törtetünk nap mint nap azért, hogy ehessünk. Van, aki ezt elfogadja és belenyugszik, úszik az árral. Így kényelmesebb és hazafiasabb, ugyebár.

Csakhogy én a síromra nem azt a feliratot szeretném, hogy "Itt nyugszik valaki, aki hazafiságból átgürcölte az életét", hanem: "Itt nyugszik valaki, aki az életből a maximálist szerette kihozni és sikerült is neki."

(A poszt eredetijét ide kattintva olvashatod el.)