Határátkelő

Brazília, Marokkó és Ghána mai úticéljaink, és a témák legalább olyan változatosak lesznek, mint a helyszínek. Ami valahol összeköti őket, az a félelem legyőzése és persze az, hogy elég ritkán járunk ilyen helyeken.

Mielőtt valami rosszra (vagy jóra, ez hozzáállás kérdése) gondolnátok, gyorsan elárulom, hogy az orgia ugyan orgia lesz és a spanyol (na jó, andalúz) is igaz belőle, de a hasunkat fogja kényeztetni a mai poszt. Pedro ugyanis igazi gasztroposztot küldött a régió fővárosából, Malagából, illetve annak környékéről, jó sok fotóval – úgyhogy tessék felkészülni, mert kemény menet lesz!

„Ha el kell mennem, hogy a gyerekeimet fel tudjam nevelni, akkor elmegyek” – írja posztjában az elvált, gyerekeit egyedül nevelő Juci, aki ápolónő volt Magyarországon, amikor egy komoly műtét előtt a fia arra kérte: költözzenek hozzá Angliába. Eldönteni persze könnyebb volt, mint megvalósítani, de az a pozitív hozzáállás, ami írásából sugárzik, szerintem sokunknak példa lehet. A poszt az első időszakot követi nyomon, reményeim szerint jönnek majd a következő részek is.

Dezső eddig két, meglehetős vihart kiváltott írásban számolt be arról, miért és hogyan vágtak neki feleségével Angliának közel a 60-hoz. Ami poszt inkább egy-egy pillanatkép különböző témákban, és persze személyes tapasztalat alapján. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert mást él meg az, aki egy kis településen lakik, mint az, aki például Londonban. Dezső korábbi írásait itt és itt tudjátok elolvasni.

Ha a manapság oly divatos digitális nomádságról esik szó, akkor általában a húszas éveiben járó embert képzelünk el, kötelezettségek nélkül, aki egy hátizsákkal nagy merészen nekivág a nagyvilágnak. Persze ez általában igaz is, de mi a helyzet akkor, ha valaki 50 fölött teszi meg ugyanezt a lépést?