„Ha el kell mennem, hogy a gyerekeimet fel tudjam nevelni, akkor elmegyek” – írja posztjában az elvált, gyerekeit egyedül nevelő Juci, aki ápolónő volt Magyarországon, amikor egy komoly műtét előtt a fia arra kérte: költözzenek hozzá Angliába. Eldönteni persze könnyebb volt, mint megvalósítani, de az a pozitív hozzáállás, ami írásából sugárzik, szerintem sokunknak példa lehet. A poszt az első időszakot követi nyomon, reményeim szerint jönnek majd a következő részek is.

„Nemrégen beszélgettem Heni nővérrel. Ő adta az ötletet, hogy írjam le, milyen itt az életem. Hát elkezdtem, telefonon pötyögtetve.

2015 – az elhatározás 

Hétköznapi élet. Elvált, gyerekeit egyedül nevelő nő vagyok. Kórházban ápolónőként dolgoztam. Szerényen, de megéltünk. 2015-ben csípőprotézist kaptam. 

A műtét után három hónapig nem állhattam lábra. Szörnyűen hangzik, de valójában jó móka volt, mivel így együtt tölthettem a nyarat a lányaimmal. A fiam már kint élt Angliában. Támogatott minket, így nem volt okom panaszra. 

A műtétem előtt a fiam arra kért, hogy költözzek hozzá. Ő nem tervezi, hogy hazajön és jobban szeretné, ha a közelében lennék. A két lányom előtt is kinyílna a világ. 

Nehéz döntés volt. Érvek-ellenérvek.... 

Mellette: a fiam mellett lehetek, a lányok és én is új nyelvet tanulhatunk. Kaland, esetleg jobb anyagi körülmények... meg egyébként is miért ne? 

Ellene: Benőhetne már a fejed lágya Juci. 47 évesen bottal új országba költözni? Más ellenérv nem volt. 

Szóval sokat nem rágódtam rajta. A válaszom: költözünk. 

Repülőjegyek megvéve és kórházba be. Az operáló orvosnak mondtam, hogy úgy igyekezzen, hogy sokat kell még ezen a lábon talpalnom. Minden simán ment. Anyukám és a lányok ápoltak. 

Közben lázasan készülődtünk, csomagoltunk. A lakást béreltük, azzal így nem volt gond. A dolgainkat szortíroztuk. Volt, amit a húgomhoz küldtem. A játékaikat a lányok bevitték az oviba. Volt, amit elajándékoztunk. 

Csak pár dobozba csomagoltunk olyan dolgokat, amitől nem válnánk meg szívesen és kihozatnánk Angliába (azóta is mama őrzi ezeket a dobozokat). Az összes családi fotót beszkenneltem és külső merevlemezre töltöttem. Összes fontos irat összeszedve. Pár váltó ruha és készen álltunk. 

Készen álltunk? A lányok fel sem fogták mi történik és mi vár rájuk. A fiam sem. :) Én gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, mivel éltem már külföldön. 

Szeptember utolsó hetén mentem kontrollra, hogy ráállhatok-e a lábamra. Természetesen ráállhattam, más fel sem merült bennem, ugyanis két hét maradt az indulásig. Anyun és a testvéremen kívül senki nem tudta mi a tervünk. A műtét miatt babonából nem reklámoztam. 

Bebicegtem a kórházba és felmondtam. Szintén az iskolába bejelentettem a költözést. 

Október közepe. Hűvös szombat reggel. Mama sírdogál. Mi izgatottak vagyunk. Elindultunk az új otthonunk felé... 

Napló, 2015 október-november 

A napló írásával meg akarom az eseményeket a gyerekeimnek örökíteni. A lányaimnak nagyon tetszett a napló ötlet (Sári megjegyezte: -Jé ez tényleg igy volt), szóval ez nekik készül. 

Arra gondoltam még, ha leírom őszíntén a jót és a rosszat, akkor talán segítek a döntésben azoknak is, akik határátkelésen törik a fejüket. 

Az indulás 

2015 októbere, hűvös szombat reggel 

Anyu eljött búcsúzni. Sírdogált, de tartotta magát a lányok miatt. Ő tudta, én is tudtam, hogy most örökre elköltözünk. Megérkezett a húgom, Ibi és a férje. Ők vittek fel a reptérre minket. Időben indultunk, hogy le ne késsük a jövőnket. 

A lányok izgatottak voltak. Szegény mama ott maradt, csak nézett utánunk. Mama vállalta, hogy a maradék bútorainkat elszállíttatja és leadja a lakást és elintézi a közműveket, azért, hogy az utolsó éjszakáig a saját ágyunkban tudjunk aludni. 

Az út hosszú Gyulától a reptérig. Senkinek nem volt kedve beszélgetni. Flóra többször rosszul lett, hánytunk az út szélén. 

A hosszú, csendes úton volt időm a gondolataimba merülni. Három a magyar igazság, harmadszorra vágok neki a világnak és valahogyan éreztem, hogy ez végleges lesz. (Mai napig nem utaztam haza és nem is tervezem a közeljövőben). 

Magyar vagyok, szeretem a hazámat. Nem is gondoltam soha, hogy elhagyom. Valahogy a sorsom mégis úgy alakult, hogy el kellett mennem. A magyarságomat felülírja a túlélőösztönöm. 

Ha el kell mennem, hogy a gyerekeimet fel tudjam nevelni, akkor elmegyek és alkalmazkodok. Ha holnap hottentotta országba kell költöznöm, hogy megéljek, akkor költözök és megtanulok hottentottául, legyek akárhány éves. Igazából én nem is voltam szomorú azon a reggelen, inkább izgatott és éreztem, hogy baj nem történhet. 

A reptéren gyors búcsú a húgoméktól. Hiányoznak azóta is. 

Bottal bicegtem még. Három kis bőröndöt vittünk, hogy könnyebben tudjak boldogulni. A reptéren minden rendben volt. A lányok első alkalommal voltak itt, tehát nagyon élvezték a reptér csili-vili hangulatát. A repülés zökkenőmentes volt, én nagyon szeretek repülni és a lányok is nagyon élvezték, már hányás sem volt. 

A megérkezés 

Este nyolc körül érkeztünk meg. Birmingham, Anglia második legnagyobb városa. Sötét volt, semmit nem láttunk belőle. A frissen műtött lábammal végtelennek éreztem a hosszú reptéri gyaloglást a géptől az útlevél ellenőrzésig. 

Van ellenőrzés a határon, mivel az Egyesült Királyság nincs benne a schengeni övezetben. Az uniós állampolgároknak külön folyosó van. Személyi igazolvánnyal is be lehet lépni (még). 

Én viszont felkészültem minden eshetőségre. Mindenkinek friss útlevél. A fiam címe, telefonszáma. Hivatalos beleegyező nyilatkozat a lányok apjától, hogy külföldre hozhatom őket (angol példányban is). 

Orvosi igazolás a beültetett csípőprotézisemről, arra az esetre, ha besípolnék. Nem sípoltam be. Nem is kértek a határon semmit, simán beengedtek. 

Gergő várt minket a reptéren. Jó volt újra látni. Kb. fél óra az út kocsival a reptérről az új városunkig, Burtonig és szintén semmit nem láttunk a vidékből a sötét miatt. 

Az első angliai otthon 

A fiam bérelt házat előre, hogy legyen hová jönnünk. A barátjával bérelte, aki a barátnőjével lakott ott. Ők viszont az érkezésünk után külön költöztek. Kb. három hétig együtt éltünk annak minden előnyével és hátrányával. Maradjunk annyiban, hogy az ilyen együttélést nem nekem találták ki, ennyi elég is volt belőle. 

A lakás zajos, poros nagy forgalmú főút mellett helyezkedett el, viszont közel mindenhez. Ez volt itt az első otthonunk. 

Tipikus munkásoknak épült angol sorház. Az utcáról egyből a nappaliba-étkezőbe lehetett belépni. Ezt követte a konyha, mosókonyha, fürdőszoba. A nappaliból vezetett fel a lépcső az emeletre a három kicsi hálószobáig. 

A berendezés gyér volt, de az alapvető dolgok nem hiányoztak. Két szoba egybenyíló volt és abban laktak a fiam barátjáék. Így mi a Gergő szobájába költöztünk, addig, amíg a másik két szoba fel nem szabadul. 

Összetoltuk az ágyakat és így aludtunk egy hónapig.  Egy ágyban egy szobában a három gyerekemmel új élet kezdetén, életem egyik legjobb időszaka volt az a pár együtt töltött hét. 

Másnap, vasárnap elmentünk beszerezni néhány nélkülözhetetlen dolgot. A város közép-angliai ipari kisváros. Most is azt mondom, Gyula százszor szebb. Viszont itt van munka és jövő, ez sokat szépít a helyen. 

Elintézendő feladatok 

Volt otthonunk, tehát a következő fontos feladatokat kellett megoldani: a lányoknak iskolát kell találni és beíratni őket, nekem munkát kell találnom és ahhoz a papírokat el kell intézni. 

Nyáron, amikor a műtétem miatt otthon voltam, a neten böngésztem információk után, mi kell az iskolába íratáshoz és a munkába álláshoz. Nézegettem az iskolákat a fiam lakhelyéhez közel. Az egyik nagyon megtetszett. Ma is odajárnak a lányok. 

Az otthoni ügyintézésen szocializálódtam, tehát nagyon meglepő, hogy itt el lehet mindent egyszerűen elintézni. Majdnem mindent a neten megcsinálhatsz. Az ügyintézők segítőkészek (tényleg). 

Szóval Juci a feladat: iskola a csajoknak. Na, de hogyan? A fiam elment dolgozni, mert ugye enni itt is kell. Ezt nekem kellett az én kezdetleges angolommal intézni. 

Előszőr elolvastam a kormány oldalain mindent, hogy hogyan kell ezt csinálni. Iskolába kötelező járni a lehető legrövidebb időn belül. A council (önkormányzat) oldalán találtam telefonszámot és emailt, írtam nekik. 

Hívtam taxit és elmentünk a még otthon kinézett iskolába. Nem kértem időpontot, csak elmentünk. Nem oktattak ki, nem zavartak el. Nem mondták, hogy nem értik, mit mondok, hanem szépen segítettek a beíratásban. 

Ez kedden volt. Csütörtökre adtak időpontot, hogy mindent elintézzünk. Útlevelet és anyakönyvi kivonatot kértek, semmi mást. Nem kellenek magyar bizonyítványok sem. 

Iskola a város szélén 

Eljött a csütörtök, hívtam taxit. A lányok jöttek velem. Úgy éreztem, amíg a lányok nem járnak suliba, addig csak turisták vagyunk. Az iskola a város szélén van a Trent folyó túloldalán egy domb tetején. Minden üde zöld. 

A suli nagy birtokon terül el. Szerettem volna, ha a poros városból ide járnak a jó levegőre. Az iskolaépület csak olyan szocreál stílusú, de hatalmas. Időpontra jöttünk, nem váratnak meg, kedvesek. Minden papírt kitöltöttem, aláírtam. 

Viszont kiderült, Sárit nem tudják felvenni, mert nincs 11 éves. Angliában van az általános suli azt hiszem 4 éves kortól 11 éves korig és van a gimi, 11-től 18-ig. 

Flóra így gimis lett. Hétfőtől suli neki. Kaptunk listát az iskolai bevásárlásra: egyenruha, egyen tornaruha, fekete cipő, tornacipő, és kész... minden mást az iskola ad. 

Nincs osztálypénz, nem kell WC-papírt vinni, stb. Vettem egy iskolatáskát az iPadnek és egy tolltartót. A táska többnyire üresen lötyög. 

Hétvégén Gergő szabadnapos volt, elmentünk Flórának bevásárolni. Jól állt neki az egyenruha. 

Egy hete érkeztünk, és Flóra iskolába megy. Busszal kell járnia, megnéztem a neten. Heti jegyet kell venni, kicsit olcsóbb, mint a felnőttjegy. Viszont nekem még nincs jövedelmem. 

A pénzre nagyon kell vigyáznunk, így nem tudom Flórát kísérgetni. Meg kell tanulnia egyedül járni. 

Hétfő, első iskolanap idegenben 

Csak Flóra meg én megyünk. Sárit otthon hagytam. Mutatom a buszmegállót, azt, hogy hogyan kell jegyet venni és visszafelé hol kell leszállnia. Első nap még érte akartam menni. A busz kb. 15 perc alatt ért a sulihoz. 

A tanítás 9-kor kezdődik, soha előbb és délután 3-ig tart. Az első napon egy tanárnő vagy szocmunkás várta Flórát és ő lett a segítője. Olyan kicsi volt Flóra és meg volt szeppenve, de azt mondta, ne menjek érte, ő hazajön egyedül, ne költsük a pénzünket. 

Fájó szívvel hagytam ott, de láttam, jó kezekben van. Egész nap aggódtam, mi van Flórával... kimentem a busz elé, nehogy rossz helyen szálljon le. De nem... az én ügyes lányom ügyesen jegyet vett és hazajött egyedül már az első nap. Nem kellett többet kísérnem azóta sem. 

Mi lesz az általános iskolával? 

Viszont ott volt még Sári. Neki általános iskolát kellett találni. Ötletem sem volt, erre nem készültem. Leültem a net elé és iskolát böngésztem újra. Nem kellett sokat várnom. 

Telefont kaptam az önkormányzattól, hogy csináltak Sárinak helyet egy iskolában. Adtak címet, hogy menjünk nézzük meg. Gyalog nem volt messze a lakásunktól. 

Elmentünk, beiratkoztunk pénteken és hétvégén egyenruha-vásárlás, hétfőn már iskola. Sárinak nagyon tetszett. Olyan színes és vidám hangulata volt, mint egy ovinak otthon. 

Sári életkorának ez jobban megfelelt, mint a Flóra sulija, Sári még kicsi lány volt akkor. Sári imádta a tanárnénijét Miss Millward-t. Sárim is egyedül, gyalog járt, majd kapott egy rollert. 

Azóta a harmadik iskolaévet tapossák itt. Sári egy évet az általánosba járt, majd átkerült a Flóra sulijába. Az már simán ment, nem kellett íratni. 

Milyen az oktatás? 

A tanítás minősége? A tanulásba nem rokkannak bele, az már biztos, de hát itt sem mindenki hülye. Mindenkit a szintjének megfelelően értékelnek és szinteket ugranak, mint egy játékban. 

16 éves korig kötelező az iskola, azután szakmát tanulhatnak, vagy mehetnek dolgozni. Aki bennmarad 18 éves koráig, az csak azokat a tárgyakat tanulja, ami a választott továbbtanulásához kell. Flóra a történelmet, földrajzot, művészetet és franciát választotta. 

Az iskolai szünetek a következőképpen alakulnak: őszi szünet 1 hét, karácsonyi 2 hét, síszünet február végén 1 hét, tavaszi 2 hét, május végén 1 hét, majd a nyári szünet július végétől 6 hét. Az iskolai hiányzásokat nem szeretik, ha betegek, nem kell orvosi igazolás. 

Más emberek lettek, mióta itt élünk 

Sok barátjuk van a gyerekeknek, több mint otthon volt és minden nemzetiségű, bőrszínű, vallású van közöttük. A gyerekek elfogadóak, egész más emberek lettek, amióta itt élnek. Szoktunk az otthoni életről beszélgeti, de már csak szép emlék nekik. Az otthon már itt van nekik. 

De ami a legeslegjobb az itteni suliban: az egyenruha! Anyák megmentője. Otthon minden nap másik ruha kellett, az sem volt mindegy milyen, nehogy megszólják őket. Folyamatosan mosnom kellett. Itt meg év elején megveszem az egyenruhát, cipőt. A fehér ing olcsó, veszek egy tucatot, meg fekete harisnya és az öltözés letudva. 

Majd elfelejtettem, van egy dolog, amin mindig jót derülök és ez a detention, magyarul, aki valami bűnt követett el azt „bezárják”, a suli után ott kell maradni és letölteni a büntit. Sárim a nagy szája miatt rendszeresen be van csukva. :) 

Ez a mostani napló hosszúra sikeredett, folyt köv.”

(Fotó: Brian Chadwick)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.