Egyszerre tipikus és egészen egyedi Pál története, hiszen aligha ő az egyetlen tanár, aki úgy döntött, hogy inkább külföldön keresi a boldogulást. (Mosogatóként már az elején többet keresett, mint Magyarországon tanárként...) Olyanok azonban aligha vannak túl sokan, akik (komoly kitérővel, de a célt soha fel nem adva) a szakmában tudtak maradni.
„Emlékszem, még anno az magyarországi albérletemben ülve hányszor olvastam az akkori Határátkelőt. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy az emberek otthonukat a hátuk mögött hagyva, új életet kezdve, kellő akaraterővel sikeresek lehetnek, lesznek egy másik országban. Ezeknek az olvasása közben már akkor eldöntöttem, hogyha esetleg nekem is ilyen előfordulna az életemben, és elhagyom szülőhazámat, akkor megírom majd egyszer az én történetem… Az idő majdnem 10 év határon túl töltött év után, úgy érzem, mára végre eljött.
Bennem is sokszor mindig motoszkált az a gondolat, hogy talán egyszer el fogom hagyni szülőhazámat, de 2013-ig nem tűnt reálisnak, hogy ez megtörténhet. Akkoriban sajnos minden nehéz lett és a levegő is fogyott körülöttem. Tanárnak tanultam és tanítani szerettem volna, de sajnos anno, mint ahogy most sem a fizetésből nem lehetett kijönni. Egy 2012-es decemberi, középiskolás barátommal történt találkozás után került elérhető közelségbe, hogy belőlem is rövid időn belül „Határátkelő” lehet. Soha nem fogom elfelejteni a találkozás utáni hozzám intézett utolsó mondatát: „Sokan írnak rám, hogy segítsek, olyanok is, akiket nem ismerek, de Te a barátom vagy és Neked segíteni fogok”.
Valahogy éreztem, hogy ez a segítség gyorsabban el fog jönni, mit gondolnám, ezért gyorsan elővettem a már-már megporosodott német tankönyveimet és elkezdtem szépen lassan összepakolni a szegedi albérletemet. Ekkoriban 27 éves voltam. Tősgyökeres szegediként, aki még ma is, majdnem 10 évvel a történet után is ezerrel kötődik a városhoz, nem volt egyszerű lépés, de tudtam, hogy egy testnevelő mesteri diplomával nem csak meg akarok élni, hanem nyugodt jövőt szeretnék és ezt sajnos a szülőhazám akkor és most sem teszi lehetővé.
„Mi köszönjük, Tanár Úr”
2013 januárjában, napra pontosan 2013. január 27-én el is jött az idő. Soha nem fogom elfejteni azt a napot. A baráti társaságom talán nehezebben hitte el döntésemet, mint anyu vagy apu, de tudtam most vagy soha; igen eljött az idő, irány Frankfurt, az új otthonom.
Búcsúzáskor nem tudom, mi fájt jobban, apu szinte értetlen nézése, vagy anyu könnyei az állomáson, nővéremtől kapott megspórolt 50 eurója vagy éppen egy nagyon jó barát velem szemben elengedett, de egy évvel később megadott tartozása azzal a mottóval, hogy Neked erre most nagyobb szükséged lesz, vagy éppen a baráti társaságom által készített közös meglepetésfotó, ahol mindenki egy tornasorba egymás mellé állva készítettek egy képet. A kép felett nagybetűvel a sor fölé volt írva „Mi köszönjük, Tanár Úr”. Ezen a napon legbelül tudtam, hogy egy fejezetet lezárok az életemben, és egy új fejezet fog kezdődni, de valahogy végig tudtam, hogy ebben a fejezetben a boldogság lesz az út maga.
A frankfurti út előtti készülődés annyira gyors volt, hogy nem is Frankfurtba, hanem Frankfurttól 130 kilométerre eső Frankfurt-Hahnba foglaltunk repülőjegyet, természetesen abban a tudatba, hogy én bizony a repülés estéjén Frankfurt városában fogok landolni. Szerencsére ez az út előtt kiderült és már a landolás előtt tudtam, hogy fogok eljutni „Európa szívébe”, Frankfurtba.
Két nagyobb bőrönddel a kezemben repültem, ráadásul az egyiknek természetesen a kereke is kitört, szóval elég viccesen vonszoltam végig ezeket a reptéren, de úgy voltam vele, ahogy egész végig, hogy minden kezdet nehéz és nem azért hagytam el imádott szülővárosom, hogy egy kerék, vagy bármi más meghátráltasson.
A landoláskor a buszra várva megfogadtam, bármi lesz, sikerülni fog és tanítani fogok Németországban. Ez a fogadalmam, bárhova is sodort a szél, mindig a szemem előtt lebegett. A buszút után, természetesen jött értem a barátom, aki akkor már akkor több, mint egy éve volt kint.
Mire kiértem, addigra már volt szállásom, hiszen az egyik kollégája épp kiköltözött az akkori szállásáról, és keresett valakit, aki átveszi a szobáját. Munkám természetesen még nem volt, így a szálláson feketén kellett laknom, hiszen ha nincs munkád Németországban, akkor nem kapsz hivatalosan szállást. De ha nincs hivatalos szállásod, akkor nem kapsz munkát. Egy ördögi kör, amiben az ördög ebben az esetben velem volt, de erről majd később.
Mosogatóként jobban kerestem, mint otthon tanárként
A szállás egy munkásszálló volt, a belvárostól körülbelül 20 percre. Egy szoba, egy székkel, asztallal, szekrénnyel. Talán még hűtő is volt benne. A többi bútort lomtalanítások során szedtem össze és hordtam be a szobába. A tusoló lenn volt a földszinten másokkal.
Az én szobám természetesen a harmadikon, a legfelső emeleten volt. A szobába belépve, mindenkit meglepve, csak annyit mondtam, hogy ez kezdetnek tökéletes lesz és tökéletes is volt. A megérkezésem után másnap, a kibontott bőröndömből már otthon kinyomtatott önéletrajzokkal a kezemben elkezdtem munkát keresni.
A német nyelvtudásomról gyorsan kiderült, hogy az minden csak nem nyelvtudás, de ez a tudat sem hátráltatott meg. Sőt! Felírtam egy lapra, hogy mit kell mondani, azt megtanulva jártam a vendéglátóhelyeket, mert valahol el kellett kezdeni.
Ahol bevették az önéletrajzom, azt felírtam a füzetembe névvel, címmel, ha esetleg valahonnan hívnának, tudjam, hova kell mennem. Természetesen kezdetben a magyar telefonszámom volt megadva, hiszen nem rendelkeztem némettel, a kiadásokkal meg vigyáznom kellett, mert 1400 euróm volt és ebből kellett kijönnöm, ki tudja meddig….
Három nap után találtam kisegítőként Sachsenhausenben, Frankfurt egyik legszebb környékén egy mosogatói állást, amit kapásból az anyagiak miatt el is vállaltam. Mosogatóként többet kerestem, mint otthon tanárként.
Eközben természetesen kerestem tovább, hiszen tudtam, hogy egy főállásra is szükségem lesz. Közel egy hét után hívtak a belvárosi Häagen-Dazsból interjúra. Természetesen akkor még nem tudtam, hogy ez a munkahely lesz mindennek az alapja.
Az interjúra természetesen egy másik üzlethez mentem, és egy bennem motoszkáló rossz érzés után a jegyzeteim között utána nézve még időben leesett, hogy én rossz helyen állok. Átrohanva a rendes üzletbe, még időben megérkeztem az interjúra, ahonnan egy hétre rá hívtak, hogy fel is vettek.
De a szerződés előtt szükségük lenne a lakhelyemre, bejelentkezésemre, egészségbiztosításomra Németországban, amik természetesen ekkor az ismert okokból nem álltak rendelkezésemre, hiszen a kisegítő munkám által kínált szerződés nem volt elég erre.
Szerencsémre az akkori főnök kiadta ezek nélkül is a szerződésem, és így el tudtam intézni, szóval egy hétre rá, a kiutazásom után három héttel már a konyhában elkezdhettem dolgozni Frankfurtban. Tudtam, hogy nyelvtudás nélkül nem sokra fogom vinni, szóval minél hamarabb meg kell tanulnom németül, ezért beiratkoztam egy nyelviskolába ahová hétköznap minden nap délelőtt jártam.
Kinyílt a világ
A heteim akkoriban úgy néztek ki, hogy délelőtt suli, szinte minden délután munka. Az anyagiak miatt meg kellett tartanom a mosogatói állást, mert a Häagen-Dazsban részmunkaidőben csak nyárra, szezonálisan voltam bejelentve, ami egy külön terhet rakott a vállamra. A Häagen-Dazsban egy nagyon jó, segítőkész csapatba csöppentem, akik díjazták, hogy tanulni akarok, hiszen munkanap végén az étlapot is elvittem, hogy megtanuljam, mit hogyan kell elkészíteni.
A jutalmam a szezon végére meg is lett, hiszen meghosszabbították a szerződésem, szóval fejben hosszabb időre tervezhettem. A következő szezont már nemcsak egy munkahelyen, hanem új lakásban kezdtem, hiszen a szerződésem nemcsak teljes állású, hanem határozatlan idejű is lett.
A nyelvtudásom is rohamosan fejlődött, olyannyira, hogy minden nap helyett már „csak” heti háromszor jártam esténként. A „rám szakadt” szabadidő hatására nemcsak a várost, hanem több embert is megismertem; új barátokat szereztem. Szinte mondhatni, hogy Szeged után kinyílt a világ.
Nemcsak először láttam két férfit, vagy nőt kézen fogva sétálni az utcán, hanem Frankfurt multi kultúrájának köszönhetően, olyan dolgokat ismerhettem meg testközelből, amit otthon abszolút nem ismerünk, vagy egyszerűen hülyeségnek tartunk és nevetünk rajta Magyarországon. Itt minden más volt és engem is utolért a szabadság érzete és a mosoly is újra visszatért az arcomra, mert újra nyugodt és kiegyensúlyozott lettem.
Két év után a Häagen-Dazsban nemcsak konyhafőnök, hanem teamleiter, majd supervisor lettem. Eljutottam egy étteremnyitásra akkor még álmaim német városába Berlinbe, sőt még egy budapesti nyitáson is segédkezhettem, ami nemcsak számomra, hanem családom és otthoni barátaim számára a kezdetekkor elképzelhetetlen volt.
Váltás három év után
Három év után úgy éreztem eljött a váltás ideje és jelentkeztem egy újonnan nyíló spanyol hotelba, ahová az étterem supervisoraként vettek fel. Egy évet töltöttem itt. Sajnos a hotelmunka egyáltalán nem passzolt, sőt még a társasággal sem találtam meg a kellő harmóniát.
Ez a munkahely volt, amire igazából legbelül mindig vágytam, hogy valami utáltassa meg velem a vendéglátást. Ez sikerült nekik, amiért most már tényleg köszönetet mondok, hiszen biztos nyelvtudással elkezdtem jelentkezni pedagógus állásokra, megpróbáltam a magyar diplomám Németországban elismertetni. Szerencsére ez a törés a vendéglátásban akkor jött el, amikor iskolai szünet volt, így nagyobb esélyem volt munkát találni.
2019 szeptemberében egy teljesen más útra léptem. Egy olyan útra, amire igazán vártam, egy útra, ami tudtam, hogy szinte már idegen területté vált számomra, egy útra, ami remélhetőleg a további életemet fogja betölteni. Egy útra, amit kéz a kézben fogok valakivel megtenni, bár ezt még az út elején nem tudhattam, csak remélhettem.
A pedagógiai „pályám” egy napköziben kezdtem, mellette délelőttönként nyolc órában négy napra felosztva dolgoztam egy állami általános iskolában, Frankfurtban. A célom az volt, hogy minél több tapasztalatot szerezve, egy kis szerencsével teljes tanári állást kapva tudjak dolgozni.
Sajnos az ehhez szükséges diploma elismertetés a német állam elém állított nagyon magas követelményei miatt ekkor még nagyon távolinak tűnt, hiszen az ismét biztos nyelvtudás, itt, egy igazi német közegben, ismét nagyon kevésnek bizonyult.
Sőt sajnos a német bürokrácia is nehezítette a dolgom, hiszen a német oktatási rendszerben, aki német szempontból diploma nélkül dolgozik csak éves, határozott idejű szerződéseket kap. Ezeket a szerződéseket a német állam ötször, mára talán már hétszer hosszabbítja meg és ezek után egy év „pihenőre” küld, hogy ne kelljen határozatlan idejű szerződést adnia.
Ennek tudatában a sok rizikó ellenére, arra gondoltam, mit veszíthetek, ha nem próbálom meg, akkor sosem fogom megtudni, hogy sikerült volna-e. A napköziben egy csoportot és több szakkört vezetve gyűjtöttem a tapasztalatok egy pedagógiai szempontból nehéz gyerekek között.
Ennek köszönhetően viszont megismertem a német pedagógia lényegét, ami nagyon gyerekközpontú, és a tanulás mellett a szórakozás áll a középpontban, amit magyar szemmel és tapasztalattal nehéz volt megszokni. Ebben az időszakban sok-sok irodalom olvasása mellett számos továbbképzésen vettem részt, ami nemcsak a pedagógia területén, hanem a sport területén hatalmas szakmai fejlődéshez segített. Ebben az időszakban nemcsak megcsináltam az úszói, hanem a trampolin oktatói képzést, amik bizony a mai napig nagyon jól festenek az önéletrajzomban.
Érkező szerelem
A szakmai fejlődés mellett a szerelem is rám talált, így a németországi barátok mellett a privát életem is új irányt vett, hiszen megismertem egy lányt, aki a jogi diplomájának megszerzése után, egy kis pihenésre vágyva, ingyen segítette a napköziben a munkát.
Megismerkedésből gyorsan gyerekek által segített első találkozás, első találkozásból pedig gyorsan szerelem, szerelemből gyorsan összeköltözés lett. A következő munkahelyváltást már közös albérletünkben éltük meg. Egy tanári állást szerettem volna, ahol reggel elmegyek oktatni, és délután talán még úszást vagy más sportágat tudok tanítani.
Szerencsére sikerült gyorsan találni egy iskolát, Frankfurttól 30 kilométerre. A tanév kezdett előtt viszont az oktatási hivatal úgy döntött, hogy egy helyett két iskolába oszt be. A két iskola egymástól 20 percre volt, szóval nem jelentett nagy terhet, de számomra még is egy kicsit csalódás volt. Ez az iskola Kronbergben volt.
Az idő elteltével ez a csalódás inkább reménnyé és motivációvá alakult át, hiszen a covid beköszöntével a német iskolai rendszer is feje tetejére állt. A kronbergi vezetőség ebben az időben többet segített, támogatott, mint a másik iskola. Sport mellett a pandémia alatt matematikát, környezetet oktathattam egy szinte csak német gyerekekből álló közegben.
A járvány
Ez a feladat szinte elfedtette azt, hogy a pandémia miatt már két éve nem voltam itthon. A családomat, magyar barátaimat csak kamerán láthattam, de számomra a legfontosabb volt ebben az időszakban, hogy még láthattam.
Két év után viszont a következő (tavalyi) tanévet, csak a kronbergi iskolában kezdhettem. Sajnos ebben a tanévben elértem a bűvös öt évet, de a célomat nem feladva kerestem a lehetőséget a vezetőséggel együtt, hogy maradhassak. Ennek a célnak elérésére kapóra jött, hogy Hessen tartománya a tanárhiány pótlására egy programot hirdetett meg, amiben egyszakos tanárokat képeznek át, teljes értékű tanárrá egy hároméves képzés erejéig.
Ebben a három évben a kiválasztott embereknek, az oktatás mellett teljes fizetés és határozatlan idejű szerződés mellett pluszban egyetemre kell járni. A vezetőség segítségével ebbe a kronbergi iskola bekerült. A kiválasztott emberek, nemcsak egy szakot, hanem matematikát, környezetet, német nyelvtant, művészetet oktathatnak.
Egy hosszabb procedúra után az oktatási hivatal levelére hazaérve, értesítve lettem, hogy én ebbe a programba, valamint a kronbergi iskolába bekerülve fel lettem véve, talán-talán ez a történés ösztönzött arra, hogy megírjam a Határátkelőnek az eddigi történetem.
2022 augusztusa van. Szinte majdnem 10 éve hagytam el otthonomat. Most már saját megvett házunkba érek munka után haza a páromból lett német feleségemhez. A márciusi költözéskor még a barátaimtól kapott búcsúkép is előkerült.
Szoros kapcsolatok
A képre nézve elgondolkodtam. Sokukkal a képről már nem tartom a kapcsolatot, de bizony, akik megmaradtak, azokkal a kapcsolatom még mélyebb lett és szinte biztos vagyok, hogy életem végéig meg fognak maradni, hisz az egy hónappal ezelőtti Németországban tartott esküvőmön minden nehézség ellenére is örömmel és ugyanolyan izgatottan jöttek, mikor egy otthoni találkozásra.
A németországi barátaimat is ennek a tapasztalatnak a függvényében választottam ki, mert tényleg nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. A tíz év alatt a családdal való kapcsolatomat is szorosabb lett. Szinte tényleg mindenben segítjük egymást, ami külföldi életem előtt nehézkesebb volt.
Az eddigi utam következménye során talán-talán a bolondos fiúból egy kicsit, talán ha nem is annyira bolondos, de bolondos felnőtt férfi lett. A külföld, ha egyre megtanított, az az önállóság, hiszen mindig jön, jöhet egy olyan szituáció, amire nem számít az ember és sokszor egy ilyen szituációban egyedül van az ember.
Számomra minden csalódás egy új tapasztalat, minden munkahely, ismeretség barátság egy új állomás, minden siker egy új motiváció és lehetőség volt, ami a jövőben sem lesz másként. Annak ellenére, hogy több éve kinn élek, mindig is büszke voltam és leszek arra, hogy honnan jöttem, hiszen a szülőhazámban szerzett tapasztalatokat, most már a némettel kiegészülve alkalmazom életem minden területén.
Ezzel a programmal ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, hogy ezt az új fejezetet megírom-e Nektek, azt majd az idő eldönti. Viszont a jelenlegi otthoni helyzet miatt fontosnak találtam megosztani, hogyha valaki valamit eltervez, és nem hagyja el a szeme elől a célt, amit kitűzött maga el, egy kis kitérővel, bizony ez nyugaton megvalósítható, mert a tudás, a szorgalom és az akarat ott nem hátrány, hanem előny.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek