Több mint egy évtized azért már kellő perspektívát ad az embernek sok mindenre, például arra is, mi minden kell a külföldi élet sikeres megalapozásához. Mai szerzőnk (aki több mint 9 éve elmesélte már története addigi részét) Írországban tapasztalt meg sok mindent – érdemes elolvasni!

„Szeretném veletek megosztani a mi történetünket, 11 év távlatából. Ezek az évek mit adtak nekünk cserébe a kemény munkáért, a kitartásért, a türelmünkért.

Visszatekintés

2011 januárjában landoltunk Dublin repülőterén, Írországban. Több mint 11 évvel ezelőtt.

Három dologra emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, az első évünkből.

Az első, hogy kiköltözésünkkel a terv az volt, hogy 3-4 év kemény spórolás után hazaköltözünk. Csak rendbe szedjük magunkat anyagilag, kifizetjük az adósságokat, veszünk egy kis házat vidéken és otthon folytatjuk az életet.

A második, hogy mielőtt kiköltöztünk kb. egy hónappal elkezdtem szórni az önéletrajzom mindenhova. Cégekhez, munkaközvetítőkhöz stb. Az első héten (érkezésünk után) elkezdtek jönni a telefonhívások interjúkra. A második héten behívtak egy interjúra egy nagyon neves céghez. A beszélgetés 15 percig tartott és a rákövetkező héten kezdtem. Rettenet büszke voltam magamra, persze akkor még nem sejtettem, hogy reggelente sírva fogok indulni munkába, mert annyira utálom, de le kellett nyelni a gombócot és csak haladni előre.

A harmadik, hogy a párom 3 hónap után tudott elhelyezkedni a Penneys-ben ruhahajtogatónak napi 4 órában és 2x annyit keresett, mint otthon az irodában 8 órában. Amikor először mindketten kaptunk fizetést idekint és a hónap végén számolgattuk, meglepődve tapasztaltuk, hogy maradt 500 eurónk. Miután mindent kifizettünk.

Annyira meg voltunk illetődve, hogy legalább háromszor számoltuk újra, hogy biztosan, tuti ezer százalék, hogy nekünk maradt 500 eurónk, a mi zsebünkben, ami a miénk és senki nem fog érte kopogtatni vagy csekket küldeni. Soha életünkben egyikünknek sem volt összesen ennyi félretett pénze egyben. 500 euró.

Mostani életünk

A munkába áldozott idő és energia, az iskolák elvégzése meghozta gyümölcsét. Meglett a vidéki ház, sőt kettő autó is, csak nem Magyarországon és nem 3 év után, hanem Írországban, 8 év után.

Dicsekvős rész következik, akit nem érdekel, ugorjon eggyel lejjebb. (Csak viccelek.)

A 3 hálószobás, 3 fürdőszobás, 2 szintes, 120 nm, újépítésű házunkat 3 évvel ezelőtt vásároltuk, igaz ingatlanhitellel és állami segítséggel. Az állam úgy igyekszik segíteni ingatlant vásárolni, hogy ha 5 évre visszamenőleg be tudja bizonyítani valaki, hogy dolgozott az országban, akkor a befizetendő előleg (10%) felét kifizeti (5%-át az ingatlan teljes árának). Cserébe további 5 évig kötelező az ingatlanban életvitelszerűen élni.

A ház előtt parkoló kettő autót szalonból hoztuk, újonnan, 0 km-rel. Az egyik, az én kis Toyota Yarisom immáron 6 éves (lecserélném, de családtag), a férjemé az egy Opel Grandland X, 2 éves.

Mindketten multiknak dolgozunk. Mindkettő cégnél kétféle fejlődési lehetőség van. A ‘support’ oldalon adminisztrátorok és azok vezetői vannak. A ‘professional’ oldalon pedig azok, akik az adminok munkáját segítik rendszerfejlesztésekkel, teszteléssel, kiképzéssel, munkafolyamat dokumentálással és fejlesztéssel stb. Mi mind a ketten a ‘professional’ oldalon fejlődtünk és mára már ‘senior’ beosztásban vagyunk.

Szeretjük az életünket. Nem szórjuk a pénzünket ész nélkül (bár úgy lenne...), de nem is sajnálom megvenni a minőségibb/márkásabb ruhadarabot vagy a magasabb polcról levenni az ételt a közértben. Vagy elmenni es kipróbálni a környékbeli éttermeket, mert jólesik.

Nem halasztom el megvenni azt a koncert- vagy színházjegyet sem, amire mindketten kíváncsiak vagyunk. Ezen felül sokat utazunk, bejártuk már Délkelet-Ázsia országait, Európát, Amerika több államát is, még Mexikóig is eljutottunk.

Persze van még a bakancslistán, de szerencsére a mostani lehetőségeink megengedik az éves 3 utazást és a helyi kirándulásokat. Igyekszünk Európán belül valami új helyet megismerni, valamint elmenni egy szép hosszú pihenésre egzotikusabb helyen, illetve a Covid-19 előtt évente egyszer haza is jutottunk finomakat enni, inni, barangolni hegyekben, völgyekben, folyókon és azon túl, valamint a családot is fontos látogatni.

Rögös út és egy marék szerencse

Persze semmi sem ezüst tányéron volt/van felszolgálva.

Az első pár évben mindig volt lakótársunk, mert egyedül megfizethetetlen volt az ingatlanpiac (hozzáteszem ez ma is igy van, talán hatványozottan is). Sok kicsi sokra megy és sok jó kis helyen is elfér elvek szerint éltünk.

Ezekben az években én sodródtam munkáról munkára. Próbáltam olyan helyet találni, ahol felvesznek állandó munkaerőnek. Eleinte kevés sikerrel, olyannyira, hogy volt, ahonnan leépítettek 1 hónapos felmondással. A párom közben a Penneys-ből kilépett, mert felvették egy multihoz, szintén szerződésesnek, de sokat ugrottunk anyagilag ezzel a döntéssel, igy, ha rizikós is volt, megérte. 

Miután nagy nehezen mindkettőnknek sikerült bedolgozni magunkat cégekhez és megszereztük az állandó munkahelyet, először a párom jelentkezett főiskolára, én pedig követtem a példáját. Az adminisztrátori állásokhoz, amiket akkoriban végeztünk, diplomára nem volt szükség. De akármilyen irányba szerettünk volna fejlődni innen (az irodán belüli világban), akkor a diploma megszerzése szükséges volt, nekünk segített.

A főiskolai évek nekem brutálisak voltak. Annak következményeképpen, hogy otthon kibuktam az egyetemről, a főiskolát annyira komolyan vettem, hogy a stressznek minden tünete jelentkezett. Olyannyira, hogy félúton a dokim azt mondta, választanom kell a suli és a munkám között, különben a kettőnek együtt súlyos következményei lehetnek az egészségemre.

Én egy harmadik opciót választottam, és kihagytam egy évet a suliból, közben a karrieremre fókuszáltam. Így nekem 5 évig tartott, mire elvégeztem a főiskolát, de közben háromszor kaptam előléptetést és igy is sikerült első osztályú kitüntetéssel végezni.

Ezen időszak alatt magánéletre nem volt sok időnk a karrierépítés és a suli mellett. Szinte senkit nem ismertünk a munkahelyen, illetve a főiskolán kívül. A hétvégéink tanulással, hét közben munkával és iskolába járással teltek. Amikor utaztunk, igyekeztünk teljesen elvonulni és pihenni.

Viszont ez az időszak hozta a nagy spórolást, a karrierugrásokat, az elismerést és visszatekintve az igazi barátokat is. Például amikor az akkori főnökömmel üzleti úton voltunk és véletlenül eltörte a lábát a második nap és én segítettem neki az egész úton mindenhova eljutni, enni, inni, öltözni...

Vagy amikor néhányan melóból kitaláltuk, hogy ‘never have I ever’ játékot fogunk játszani és odáig fajult a helyzet, hogy kidobtak a bárból, mert túl hangosak voltunk annyira röhögtünk a megosztott sztorikon. Vagy a főiskolán, amikor tizenketten maradtunk a végére az utolsó évben (a mi szakunkon) és egymást segítettük túljutni a nehezén.

Lettek ősz hajszálak, de lettek barátok, lett ház, lett autó, kialakult az életünk. A befektetett erő, energia, türelem, kitartás jutalmát élvezzük most.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.