Mindannyian nagyon várjuk már a karácsonyt, a találkozást családtagokkal, barátokkal, különösen igaz ez akkor, ha az embernek határátkelőként kevesebb alkalma van minderre év közben (pláne, ha a család több országban szétszórva él). Szóval várjuk a karácsonyt ezekben a Covid sújtotta időkben, de nem csak mi, hanem P. Elliot is, aki egy kis visszaemlékezéssel teremt most ünnepi hangulatot. Ti hogyan készülődtök?

„Hát a tavalyi karácsony olyan volt, mint egy rémálom. Ketrecbe záródtunk. Már tombolt a Covid, oltás még sehol, én legalábbis csak februárban jutottam az elsőhöz.

Házon kívül mindenki maszkot hordott, sokan gumikesztyűt, aki nem, azt legszívesebben megrugdostak volna azok, akik leesett állal bámulták az utcán azt a nagy lapos kamionfélét egy reggel, amire egymásra rakott koporsók voltak feltornyozva (akkor még nem volt ez hiánycikk úgy, mint később) és ami elhúzott a kórház irányába. Ilyet még soha nem látott senki! Teljes volt a pánik!

Karácsonykor mindenki bezárkózott, nem tudom, ki hogyan töltötte, de általában egyedül, a szűk család odahaza lapított. A legnagyobb karácsonyi ajándék a maszk, a fertőtlenítő és a WC-papír volt.

Az év folyamán javult a helyzet, lassan kezdtek enyhülni a szigorítások az oltások megjelenésével, a ketrec kinyílt, bezáródott, megint kinyílt, attól függően, hogy mennyi Covid-eset volt.

Végre mindenki, aki akart, hozzájutott az oltásokhoz. Mostanra azt lehet mondani, hogy elég biztonságos, vannak, akik meghaltak és meg is fognak még oltás mellett is, mert másféle betegséggel is küszködnek, olyannal, ami Covid nélkül is elvinné őket, az oltás ott már nem ér semmit, olyan, mint halottnak a csók!

Az év közben kiderült, mekkora segítőkészség és összetartás van az emberekben a bajban, nagyon sok ember jelentkezett a kórházakba ingyenes segítőként, vállalva a veszélyt, voltak bizony köztük sokan, akik elkapták és meghaltak. Orvosok, ápolónők, személyzet. Ez valahogy nem rettentette meg a hősies lelkeket, újak és újak vetették be magukat...

Az emberek törték a fejüket, hogy miben és hogyan segítsenek egymáson, alakult rengeteg kis szervezet, amelyek gyűjtöttek a lakosságtól ruhákat, élelmiszert, pénzt, játékokat azoknak, akik szülei elvesztették a munkájukat vagy eleve is szegényebbek voltak és kiosztották. Nem kérdezték, valódi rászoruló-e, adták, amit kért.

Aztán lassan rendeződött minden, most is van fertőzés, de van védőoltás, már vendégekkel ünnepelték a Hálaadást, sőt, sokan el is utaztak a rokonokhoz.

Várjuk a karácsonyt

Aránylag biztonságosan fogjuk tudni megünnepelni, sőt, arra is vetemedtem, hogy egy szerény kis karácsonyi partit is rendezek valamikor december közepe körül, igaz, csak 5-6 embert hívok, akiknek mind a három oltása megvan, hozzánk hasonlóan. Szóval lesz miről beszélgetni, mert hónapok óta nem láttuk egymást, csak telefonáltunk.

A normál, megszokott karácsonytól azért messze vagyunk, de az emberek igyekeznek valamivel feldobni, még a fiatalok, sőt a gyerekek is ötletelnek, hogy mivel kéne megörvendeztetni a másikat.

Egy 8 éves kislány indított egy levelezési programot, illetve ő kezdte el, hogy nem a neten, hanem rendes kézírással leveleket írt a kórházakban, tartósan ott kezelt gyerekeknek, akiknek minden újdonság vagy baráti érdeklődés öröm, ezt átvette egy iskola, egy egész negyedik osztály leveleket írkál és biztos vagyok benne, hogy terjedni fog az ötlet, mint a járvány, igazi leveleket fognak váltani, beszámolókkal és barátokat találni.

Ha igazi, kedves, régi hangulatú ünnep előtti hangulatot akarnék, akkor el kellene menni karácsony előtt Pennsylvaniába, a valahai kedvenc helyünkre, ott évente mindig megszívtam magamat ilyennel.

Falusi, afféle régi-régi környezet, mintha évtizedeket mennénk vissza, a dekorációk, utcák, házak.

Utoljára az ottani kedvenc éttermembe mentünk be ebédelni, egy családi vállalkozás, nagyon régies, bájos hely, óriási kandallóval. A kandalló előtt ült a Télapó, szépen varrt ruhában, a gyerekvendégekre várt, egy nagyon öreg, igazi fehér szakállas bácsi, heherészve nevetgélt. Szerintem a vendéglős család legöregebb tagja lehetett, úgy festett, nem is igazán tudja, miért is van ott.

Néha egy pincérnő odament és kiigazította, ha hülyeségeket beszélt. Rettentő jót szórakoztam rajta, a gyerekeknek nagyon tetszett, bár vendég alig volt, az utolsó szombat karácsony előtt, mindenki az áruházakba vitte a maradék pénzét és otthon evett...

Egy különleges sütögetés

Az ünnepi hangulat nekem is efféle kis apró dolgokból tevődik össze, egy jó karácsonyi könyvből vagy elbeszélésből, süteménysütésből. A sütést ki nem hagynám, egyszerűen kell a hangulatomhoz.

A valaha volt legemlékezetesebb sütögetés egy 4 és fél éves kisfiúval volt, akit leadtak barátok hozzám egy hétvégére, már nem is emlékszem, mi volt az indok, talán a szülők vásárolni indultak.

Elég vad, fékezhetetlen kisgyerek volt, félszeg és egyben indulatos, mindig és mindenkivel. Mivel értek a gyerekek nyelvén, úgy döntöttem, megpróbálom lefoglalni valamivel. Addigra már vagy háromszor mászott fel a hűtő tetejére és ugrott le onnan. Megkérdeztem tőle, akar-e segíteni sütit sütni, kis gondolkozás után akart.

Karácsonyi zenét, énekeket nyomtam a lejátszóba, mondtam a gyereknek, mit kell előpakolni. Váratlan lelkesedéssel cipelte az asztalra a lisztet, kereste a vajat, szitálta át a porcukrot, térdelt a konyhaszéken, hogy felérje az asztalt.

Kapott a tésztából egy jó nagy darabot, mutattam neki, hogyan kell kinyújtani. Ő maga kereste ki a formákat, kisülés után dekorálta, csomagolta celofánba, ahogy mutattam neki. Felhívta a szüleit, elmesélte, mit csinál, és hogy visz haza belőle nekik, meg a testvéreinek.

Ilyen csendesnek és lelkesnek ezt a gyereket még nem is láttam, gyúrtuk a tésztát, szaggattuk a formákkal, közben beszélgettünk, nevetgéltünk azon a cukor és vanília illatú délutánon, mögöttünk áradt a karácsonyi zene. Nagyon, de nagyon emlékezetes volt. Azóta is eszembe jut az a délután, ha sütit sütök, bekapcsolom mögé a zenét.

A karácsony estét mindig nagyon megtartjuk, jobban, mint magát a karácsony napját, csak a család. Ezen még a Covid sem változtat, eddig is magunk voltunk.

A másnapot kell csak lenyelni, hogy senki nem jöhet hozzánk és mi sem megyünk senkihez, mert a családunk hisz az oltásban, meg abban is, hogy milyen szépen lehet a fertőzést továbbadni. Idén egyedül ünneplünk akkor is.

Nagyon remélem, hogy jövőre minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Egyébként nem olyan tragédia ez a bezártság, többet vagyunk együtt a családdal, több idő jut egymásra, meg magunkra.

Miért ne várnánk a karácsonyt?!

A legnagyobb ünnep, a legnagyobb készülődéssel, ha szerencsénk van, akkor a hó is fog esni, mert az illik hozzá, egy jó kaja, ital, süti, manapság a családtagok, barátok is elérhetők a neten.

Értékeljük csak azt, hogy tető van a fejünk felett és rendben mennek a dolgaink, nagy dolog ez ám, és betegek sem vagyunk. Ha bármiért is magunk alatt vagyunk, azért a zene nekünk is szól, a fenyő nekünk is csillog, szóval várjuk csak olyan lelkesen, mint azelőtt.

Franc a Covidba, olvassunk csak utána egy kicsit, hogy a háború alatt miféle karácsonyok voltak, pláne, hogy bombáztak.

Anyám sokszor mesélte, hogy karácsony napján, amikor feljöttek az óvóhelyről, a lakásuknak csak a helyét találták, meg az összetört bútormaradványokat, szinte semmilyük nem maradt.

Kívánok mindenkinek boldog karácsonyt!

A szerző a hóemberkével kíván mindenkinek boldog karácsonyt

Ideteszem a kedvenc karácsonyi elbeszélésem Truman Capote-tól, érdemes elolvasni, ennél szebbet nem is olvastam a régi időkből, az író saját igazi története.

A hozzá mellékelt fotókat felejtsük el, valami rémes és nem is igaz, az alabamai tél enyhe, hó szinte nem is esik vagy alig, és valahogy a többi sem megy hozzá. A történetet olvasva magunk is el tudjuk képzelni a szereplőket.” 

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.