Alighanem sokan képzeljük el magunknak kedvenc olvasmányaink (vagy éppen hőseink életének) fontos helyszínét. Aztán vannak, akiknek megadatik, hogy személyesen is láthassák azt, amit addig csak elképzeltek. Közéjük tartozik P. Elliot is, aki meg is írta élményeit.

„Hat éves voltam, amikor a szüleim beírattak a helyi könyvtárba és azóta is a könyvek bűvöletében élek. Nem tudom, ki hogyan van vele, de ha lehetőségem van rá, én nagyon szeretem látni egy-egy könyv nem képzeletbeli, hanem valódi helyszínét.

Másik az, hogy rajongva szeretem a déli államok hangulatát, jobban mondva azt, hogy az olvasott könyvek után mit találok meg belőle. Át tudom-e úgy érezni, mint amikor olvastam. Ilyennek képzeltem-e el? A nagy autós csavargások erre is módot adtak – elmentünk a könyvek után.

Naplórészletek.

Mark Twain azaz Hannibal

Tegnap ideértünk Hannibalba, egész napos autókázás után átjöttünk St. Louison, soha többet, őrült nagy forgalom volt, el is tévedtünk benne.

Hannibalban is azonnal eltévedtünk, a Best Western Hotelt kerestük, mert az rálát a folyóra és valahogy olyan vacak kanyargós utak vannak, hogy szinte lehetetlen volt megtalálni.

A városnak van egy helyi, némiképpen mai, modernebb része, ez a lakosoké, aztán a turistáknak a régi városrész, ami egy igazi porfeszek, olyan, mint régen volt, nem nyúltak a házakhoz, hagyták, hogy megmaradjon olyannak, mint akkor volt.

Persze minden Mark Twainről szól.

Tom Sawyer és a többiek

Most látom csak, hogy ez a fickó, csakúgy, mint Laura Ingalls, a saját gyerekkori életét írta meg, azért is olyan hiteles és lett világhírű a könyve. Voltunk a múzeumában, ahová mindent összegyűjtöttek, ami az életével kapcsolatos volt, fotókat, saját maga által elmesélt életét.

A Tom Sawyer minden szereplője valódi volt, csak más névvel, nehogy az illető magára ismerjen és leperelje róla a gatyáját is.

Becky Teacher igazi neve valami Laura elfelejtettem mi, Hucknak meg valami másféle, minden könyvbéli szereplő megvolt, a hazaik is, felsorolva, hogy kik voltak, honnan jöttek, legtöbbről régi fénykép is akadt. Jim, a rabszolga is létező személy volt.

Ami meglepett, hogy Hucknak háza is volt, jónéhány testvére, részeges, semmirekellő apja. Huck maga is többször ült börtönben pulykalopásért. Amit a szeme meglátott, a keze már vitte is. Csoda, hogy Twain családja megengedte, hogy a gyerekük egyáltalán szóba álljon ezzel a gyerekkel, bár gondolom, a kölykök nem kérdezték.

Mark Twain apja ügyvéd, békebíró volt, de pénztelen, 49 éves korában meghalt, amikor a fia 10-11 éves volt, a család persze ott állt minden nélkül. Samuelt (Samuel Langhorne Clemens néven született) kivették az iskolából, mert nem volt rá 25 cent hetente.

Ennyibe került az oktatás, abban a kicsi városkában nem volt állami iskola, fizetni kellett az oktatásért, én pedig máris megértettem, miért nem tudott Huck írni-olvasni.

A kisfiú elment dolgozni egy nyomdába, ahol az újságokat nyomtatták (vajon mit szólnának a mai elkényeztetett kölkök, ha nekik kellene megkeresniük a fenntartásukra a pénzt?).

Amikor magáról beszélt, azt mondta, nagyon boldog gyerekkora volt apja haláláig, a városka minden komoly bűnözéstől mentes volt (manapság nem hiszem, hogy lenne ilyen), voltak persze lopások, részegeskedések, de ezek nem voltak súlyos ügyek.

Samuel minden idejét a folyónál töltötte a barátaival, bejárták a messzi környéket, minden csínyt kipróbáltak, amit lehetett és jól elverték őket miattuk.

Az egész délelőttünket elvitte, mire minden házat megnéztünk. Becky Teacher háza volt a legnagyobb, ez sajnos nagyon fel lett újítva, rondán, gondolom, majdnem szétesett már.

Hajókázás a Mississippin felpörgött németekkel

Délután elmentünk hajókázni a Mississippire. Itt Hannibalnál nagyon széles, gyönyörű, itt-ott homokos partja van, szigetek benne. Megvan az is, ahová Tom és barátai elszöktek, bárki átmehet rá, látogathatja, ha valamivel át tud hajókázni rá.

A kapitány szerint tele van kígyóval, milliárdszám szúnyoggal, másféle állatokkal. Én csak vízimadarat láttam a parton. Jó lett volna kiszállni rá, ha a hajó megállt volna.

Találkoztunk hatalmas teherszállító hajókkal, csorogtak lefelé, vitték a cementport valahova Ohióba, tele rakománnyal mentek, motorral, üresen jöttek vissza. Ügyes!

Itt ezerszer szebb volt hajókázni a Mississippin, mint New Orleansban, ha tudom, ott el sem megyek.

Nagyon-nagyon jó érzés volt ülni a hajón, elhinni sem tudtam, hogy itt vagyok! Ha valaki 9-10 éves koromban, amikor olvastam ezeket a könyveket, azt mondja, hogy egyszer magam is hajókázni fogok a Mississippin és látni fogom a könyv helyszínét, nem is tudom, hogy mit mondtam volna.

A hajón szinte kizárólag idős nyugdíjasok voltak, nagyon kevesen. Októberben, úgy látszik, kevés ember jön. Volt egy német család, ők is idősebbek, egészen ki voltak fordulva magukból, különösen a két férfi, tapogatták a partot beszállás előtt, „morzsolgatták” a vizet a kezük között, teljesen lázban voltak.

Gyanítom, ők is hasonlóan érezhettek, mint én, be nem állt a szájuk, persze nem értettem, mit locsognak. Összevásároltak mindenféle vackot, még hajómodellt is a hajó ajándékboltjában.

A hotelünk nagyon szép, új építésű, háromemeletes, a lift egyik oldala üveg (azonnal a földszinten foglaltam helyet), gyönyörű benti úszómedencéje van. Fanyalogtam, hogy nem szeretek ilyenben fürödni, mert a légkondicionálótól hideg a levegő és megfagyok, mégis kipróbáltam. Kellemes meglepetés volt, hogy szinte túl meleg volt a vize. A szoba is szép, kényelmes, az új építésű hoteleknek nincs párja.

Holnap megyünk az egyórás barlangtúrára. Előre utálom az ilyet, de ha már itt vagyok, nehogy már kihagyjam. A barlang is igazi, amiben elvesztek a gyerekek. Rengeteg más is lenne, de azért annyi időt csak nem szánunk rá.

A barlangtúra után megyünk át Illinoisba, onnan le újra Alabamába, Georgiába, mert a Scarlett-féle ültetvényt talán mégis meg tudjuk nézni. Lassan tönkreverjük a kocsit ezzel a sok utazással.

Barlangtúra és egy igazi csiga

A Mark Twain barlangba kicsit korábban érkeztünk az első túrára, várakozás helyett addig is kóboroltam a környéken és csigát találtam! Rendes héjas, igazi csigát, ami vörösbarna volt, a háza is. Negyven éve nem láttam ilyet, csak meztelen csigát. Jerseyben egyszerűen nincs, vagy csak nekem nincs róla tudomásom.

Boldogan hazahoztam volna, gondolom, el lett volna salátalevélen, de hiszem, hogy nem véletlen, hogy nálunk nincs, lehet, hogy elszaporodna és felborítanám vele a természet egyensúlyát, így szabadon engedtem.

Ilyen korán nagyon kevés turista akarta a barlangot látni, voltunk vagy nyolcan, meg hát gondolom októberben nem sok látogató akad mar.

Hát mit mondjak, elég kelletlenül mentem be, mert minden barlangot utálok, egytől egyig, odabent nem is igen értettem, hogy mit keresek itt. Maga a vezetett út egyórás volt, a barlang hossza vagy 5 kilométer.

Ebből csak az egyötödét mutatták, gondolták, hogy ennyi pont elég lesz ahhoz, hogy a turisták ne akarják agyonvágni a vezetőt érte. A közepén így is, amikor a vezető kényelmesen letelepedett egy kiálló padkára és minket is arra biztatott, mert hogy még mesélni akar a könyvbéli dolgokról.

Én meg egy másik nő elég ingerülten és toporogva ácsorogtunk, fejünk felett több ezer tonna összevissza szakadozott kődarabbal (főleg limestone, vagyis mészkő).

A vezető remekül érezte magát, leszállva a levegőből a föld alá (repülőgéppilóta volt, aki kedvtelésből ingyen vezette a túrákat, amikor ráért). Nem, nem volt fóbiám, de rossz érzés volt, rossz volt a nedves levegő, az út nagyon-nagyon szűk volt.

Volt, hogy csak oldalazva fértünk át, szűk kis utakon, mindenütt kiálló, repedezett sziklák. Az úton mellékutak voltak, amik új és új fő- és mellékutakba vezettek.

Minden sötét, mint a nyavalya, az egyik nő előtt denevér rebbent fel, ott lógott az arca előtt valami sziklán a szűk úton, akkorát sikoltott, hogy majd’ frászt kapott mindenki, kivéve a vezetőt, aki azt állította, hogy már kevés denevér van és azok is nagyon barátságosak.

Persze volt világítás, egy-egy ponton kisebb villanykörték, hogy kicsit megvilágítsák az utat. Korábban csak gyertyával mentek (no hiszen!), volt olyan pont, ahol a vezető lekapcsolta a fényeket, a maga zseblámpáját is, hogy érezzük át, mi az a sötét, mit érezhetett a két gyerek, amikor a gyertya elaludt. (Igazából nem vesztek el, csak a regényben.) Nagyon érdekes és nagyon kényelmetlen érzés volt.

A falak, sziklák tele voltak irkálva nevekkel, gyertyalánggal felírva vagy bekarcolva, hogy kik jártak ott. A legkorábbi 1820-as volt és még mindig megvolt! Mutattak egy barlangrészt, ahol Jesse James is bujdokolt az egyik bankrablás után, hogy ne találják meg. Ő is odaírta a nevét, az ország három leghíresebb írásszakértőjét kérték fel, hogy azonosítsa, valódi-e – és persze az…

A barlangot véletlenül fedezte fel egy vadász, akinek a kutyája bezavart egy pumaféle valamit oda és utánamászott. Szeme-szája elállt attól, amit talált. Ez a rés (egyébként mai is megvan) szűk volt, ezért kirobbantottak egy nagyobb bejáratot lejjebb, azon lehet bemenni.

A falucska összes kölyke, beleértve Mark Twaint (akinek kedvenc szórakozása volt újabb és újabb barlangrészek felfedezése), ott játszott, bejárták ezt az őrült pókhálószerű barlangtömeget, azt sem tudom, hogyan tudtak kitalálni.

Mutattak egy sziklarészt nem messze a bejárattól. Itt tartottak egy krétát, amivel minden kölyök, aki bement, felírta a nevét, amikor kiment, akkor letörölte. Késő délutánonként egy ember megnézte a táblát, ha volt még rajta név, akkor bement a faluba megkeresni a barlangkutató személyt. Ha nem találta, akkor fellármázta az embereket és már indultak is kötelekkel az elveszett segítségére felkutatni abban az iszonyatos, jobbára szűk, sötét földalatti szikla- és útrengetegben… Valószínű, hogy a nadrágszíj is ki volt készítve…

Érdekes, hogy a könyvben szerepelt a falucska orvosa, aki éjjel kiásatta a halottakat, hogy felboncolja őket tanulmányozva az anatómiát, amiért akkoriban nagyon nagy büntetés jár.

A valóságban is élt ez az orvos (aki egyébként később megvásárolta a barlangot), azaz Mark Twain városa igencsak bővelkedett a furcsa, hibbant alakokban. Az orvos tehát ebbe a barlangba vitte a halottakat, itt boncolta őket. A pasas állítólag arra is vetemedett, hogy amikor hazautazott Ohioba, ahonnan származott, a 40 éves lányát halva találta, erre magával hozta és betette valamelyik barlangba. Az nem maradt fenn az utókorra, hogy boncolni akarta vagy csak hogy ott legyen körülötte. (Vagy bátor volt, vagy bomlott agyú.)

Pont Mark Twain bukkant rá barlangbeli kóborlása során a holttestre, megmondta a bírónak, aki azonnal szólt az orvosnak, hogy távolítsa el. Ő meg is tette, visszavitte eltemetni Ohioba!

A barlangot a falucska másra is használta, az állandó 52 Fahrenheit (11 C fok) hőmérséklet miatt itt érlelték a sajtokat, tárolták a gyümölcsöket, zöldségeket, de ezt beszüntették, mert a falucska gyermekei állandóan megdézsmálták.

A barlang állítólag 100 millió éves, volt ideje kialakulni, ott a környéken más barlangok is vannak, azokra már nem voltam kíváncsi.

Elvis Presley

Kezdünk északabbra menni, már nincs olyan égető meleg. Ma Mississippi államban, Tupelóban megnéztük Elvis szülőházát.

Kicsi, egyszobás házacska, a hálóba egyetlen ágy, egy fiókos szekrény, a kandalló fért be, nem tudom, a kisfiú ágya hol lehetett, talán a nagy ágy alá betolva. Volt egy kis konyha, meg egy lefüggönyözött valami, talán ott lehetett a lavór. Ez volt az össz, odakinn a teraszon egy hintaszék.

A házat Elvis apja építette a saját kezével, felvett rá 180 dollár kölcsönt a faanyagokra, később nem tudta fizetni, mert elvesztette a munkáját (valami közeli farmon dolgozott), ott kellett hagyni a házat és beköltözni a nagyszülőkhöz egy hasonlóan kicsi házba. Jesszusom...

Később a családfőt valami hamis csekk kiállítása miatt leültették 3 évre, ebből 8 hónapot töltött le, kiengedték, de a ház elveszett számukra, a bank eladta, mert nem tudták fizetni a részleteket.

Elköltöztek Memphisbe, ott még rosszabbul éltek, még közsegélyes házban is laktak, ami akkoriban tényleg a vég volt, szóval nehéz életük lehetett.

Amikor a srác a gitárjával fellépett egy afféle ki mit tud-on, megtetszett az embereknek, ő meg elkezdett versenyekre járni. Kezdték megismerni, vagyis csak lassan jött a siker. Közben összekapart minden fillért, és amikor lett 500 dollárja, vett egy házat az anyjának, apjának, a nagymamának és beköltöztette őket!

Mondtam az idegenvezetőnek, hogy milyen szerető fia volt az anyjának, ilyen nincs is manapság már! Azt mondta, hogy valóban nincs, az ő fia még a gitárját sem adná el érte, ha pénzügyi problémába keveredne... minden turista nevetve bólogatott, hogy nekik sem jobb a tapasztalatuk!

Elvis tényleg jószívű alak lehetett, mert amikor már volt pénze, a helyi gyerekeknek vett egy jókora darab területet játszóhelynek. Emlékezett, hogy a kis városka kölkei azzal töltötték idejük jó részét, hogy a nyugati oldalon élő megverték a keleti oldalon élőket és fordítva – a teret azért kapták, hogy inkább együtt játszanak.

A „mise”

A házacska után megnéztük a fatemplomot, amibe Elvis járt a szüleivel, és részt vettünk egy misén is. Utóbbi úgy történt, hogy bementünk a templomba, ahol még minden az eredeti állapotban van, hosszú, barna padok, ócska zongora.

Mi voltunk a korai első látogatók, a túravezető bezárta mögöttünk az ajtót, hogy senki ne zavarjon. Beültünk a padba és vártuk, hogy beszéljen arról, mi volt itt régen, de helyette megnyomott egy gombot, a szemközti falról legördült egy szinte az egész falat beborító filmvászon, kétoldalt szintén.

Az oldalsón kezdtek bejönni az emberek, eredeti 40-es évekbeli ruhákban. Fekete-fehér film volt, leültek, a szemközti vásznon is leült néhány ember, jött a pap, mindenki elkezdett énekelni, a kicsi templomot elárasztotta az zene, az ének, ott ültünk középen, kapkodtuk a fejünket, valami hallatlanul érdekes volt…

Szóval mi is részt vettünk a misén. A hívek énekeltek, egy-egy ember felállt Istent dicsőíteni, a kezét nyújtogatta felfele, tapsoltak, kicsit olyasmi volt, mint a mai misék a feketék templomában, de nem igazán vonaglottak.

A pap beszélt, kicsit recsegett a mikrofon, ezért nem egészen értettem, azon kívül, hogy kérte, világosodjon meg mindenki elméje, költözzön bele a fény, a megtisztulás, erre előjött egy-két ember a közönségből, odavetette magát egy hosszú térdeplőre és hajlongva, sírva vádolta magát ezek hiánya miatt.

A templomos emberek közül néhány odament, megsimogatta a vállát, később még többen, rávetették magukat, biztatták, vigasztalták, feltöltötték a lelkét jósággal, becsületességgel, Istenhittel. Ez az illetőnek elég volt egy hétre, amikor az ördög megint mocorogni kezdett benne, addigra újra eljött a vasárnap és újra tankoltak, üzembe helyezték a következő hétig…

Irtó érdekes és mulatságos volt, úgy éreztük, ott vagyunk köztük. Volt, aki ránk nézett, mosolygott, vártam, mikor szólít ki a pap (mármint hogy nem úgy csinálták-e meg a filmet) és akkor most mit csináljak?

A zene nagyon szép volt, nem Elvis énekelt, csak a filmen szereplő emberek. Szép gospel zene volt, Elvis egész életében szívesen énekelte ezeket, gyerekkorában nagyon szeretett a templomba járni és énekelni, ahol semmi különösebb tehetséget nem mutatott, csak énekelt a többiekkel.

Megnéztük még a múzeumát, sok érdekes dolog volt, képek, ez-az. A boltban vettem néhány képeslapot, az Elvis feliratos cuccoktól frászt tudok kapni, mint általában a szuveníroktól.

A hátsó rész valami étterem lehetett, de lezárták, mert esküvőt rendeztek, a kertben ki volt téve egy oszlopféle, azon egy széthúzott függöny, az alatt lett majd az esküvő.

Elvis-rajongó lehetett az ifjú pár, de hogyan került oda a függöny? Valami jelkép? Persze nem vártuk meg a szertartást, hanem továbblejtettünk.”

A képek egy-kettő kivételével sajnos csak ilyen kis méretben voltak meg P. Elliotnak, szóval ezért e kissé szokatlan elrendezés - HA

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.