Nem akármilyen történet következik ma, ha Ed és Dóri sztoriját kalandosnak nevezzük, akkor még nem mondtunk semmit. Már eleve az ötlet (lakókocsival költözni Nagy-Britanniából Magyarországra) nem szokványos, az út Franciaországon, Olaszországon és Szlovénián keresztül pedig pláne nem lett az.
Sokan kérdezik, hogy miért költöztünk, erről alább írok kicsit. Nem gondolom, hogy bárki hasonlóval próbálkozna, de azért hátha lesz benne hasznos infó. Hosszú ideig készültünk erre az útra. Csak a tervezés fél évet vett igénybe; a folytonosan változó szabályok sem segítettek.
Megpróbáltuk a legolcsóbb módot megtalálni a cuccaink hazahozására. A költöztető cégek vagy nem vállalták, vagy őrületes árakat adtak. Különösen a Covid miatt (ha útközben kiderül, hogy a sofőr pozitív, akkor a karantén alatt a hotelt is nekünk kellett volna állni – legalább is így adták az árajánlatot).
Néztünk használt futót is, de az angol szabályozás más, nincs a használt futóknak semmi papírja, törzskönyve, se saját rendszáma, és a magyar hatóságokat megkeresve azt az információt kaptuk, hogy így nem lehet regisztrálni itthon a futót.
Tulajdonképpen hat hónapig használhatjuk, majd gyakorlatilag mehet a kukába. (Angliában a húzó autó rendszáma kerül rá, és nem is kell úgy vizsgáztatni, mint itthon. Több kartonpapírra filccel írt rendszámot láttam futókon.)
Így ezt az ötletet elvetettük, mert ha újat veszünk, az ugyan rendelkezik papírokkal, de az új árát nem tudtuk megengedni.
Végül arra jutottunk, hogy veszünk egy használt lakókocsit, mert annak legalább vannak okmányai. Igazából azt sem kötelező regisztrálni (ahogy az sem tette, akitől vettük), csak ajánlott. Illetve ez is a húzó autó rendszámát kapja.
Pár hónapba beletelt, mire sikerült olyan lakókocsit venni, ami belefért a keretbe. Ezzel sem voltunk túl szerencsések, mivel a pandémia miatt nagyon megnőtt a kereslet a lakókocsikra, hogy az angolok legalább otthon tudjanak nyaralni.
Négy-ötszörösére nőttek az árak, és a szervizek teljesen be voltak táblázva. Szerencsénk volt, hogy olyantól sikerült venni, aki tárolta nekünk a lakókocsit addig, amíg el nem tudtuk hozni.
Nálunk otthon még a kocsinak sem volt parkolóhely (10 percre gyalog parkoltunk a lakástól - egy Szentes méretű kisvárosban laktunk), nemhogy a lakókocsinak.
A szervízre csak a vásárlás után 3 hónapra kaptunk időpontot, így tulajdonképpen lutrira vettük a járgányt. Volt vele több baj, de a fékek és a világítás rendben volt, így biztosítottak, hogy az úton nem lesz baj.
A szálak elvarrása – ürülő pénztárca
A párom lakásában éltünk kint, és úgy döntöttünk, hogy ha lehet, akkor nem adnánk el. Alakulhat úgy, hogy egyszer vissza kell költözni, legyen egy kis biztonság, ahova vissza tudunk menni.
Mivel csak pár éve van a tulajdonában, így nem túl magas az önrész benne, csak pár százalék. Ahhoz, hogy kiadhassuk, meg kellett változtatni a jelzálog típusát (buy to let mortgage), mert azzal a jelzáloggal, amivel megvette, tilos kiadni.
Nos, ehhez 25% önerő kell. Így tulajdonképpen indulás előtt 3 héttel tudtuk meg, hogy az összes megtakarított pénzünk (amit egyébként egy ingatlan megvásárlására terveztünk költeni Magyarországon) bele kell, hogy menjen az ő lakásába, különben nem tudunk hazajönni.
Nem akarok számokat mondani, de rengeteg pénzről van szó, tényleg az összes tartalékunk. Vagy tényleg el kellett volna adni, de az ismét meghosszabbította volna az indulásig tartott időt, főleg, hogy már bérlő is lett volna a lakásra.
Így nyeltünk egyet, és az összes megtakarított pénzünket beletettük egy új élet reményében Magyarországon, ahol a nulláról kell kezdeni. Sokan úgy gondolják, hogy de ebből lesz pénzünk, mert kiadjuk. Sajnos nem, a bejövő pénz épphogy lefedi a jelzálogot.
Így szinte üres kasszával, csikorgó fogakkal terveztük tovább a hazautat. Az indulásunk előtti utolsó hétre programokat szerveztünk, mert két évig, amíg kint voltam, csak a lakás belsejét láttam a vírus miatt, így foglaltunk pár jegyet néhány izgalmas helyre.
Őszintén, bár ne tettük volna, mert amikor foglaltunk, még nem tudtuk, milyen pénzügyi katasztrófa vár ránk. Visszamondani nem lehetett, így próbáltuk jól érezni magunkat.
Vakcina és bürokrácia
Eleinte Magyarországon nem kapott védettségi igazolványt az, aki külföldön kapott oltást. Mi úgy voltunk vele, hogy nem azért költözünk Magyarországra, hogy aztán ne tudjunk sehova menni, így vártunk az oltással.
Később a szabály megváltozott, és én, mint magyar állampolgár a külföldi oltásomra is kaphattam magyar igazolványt, viszont addigra, mire ez kiderült, már csak egy oltást kaphattam volna kint, Ednek pedig nyilván nem élt ez a szabály. Így oltás nélküli utazást terveztünk továbbra is.
A folyamatosan változó szabályokkal június végére oda jutottunk, hogy Anglia sok ország szempontjából „piros” kategóriába tartozott, így még ha engem be is engedtek volna EU-s állampolgárként, Edet nem (vagy ha igen, akkor nem lehetett volna ottaludni sehol ezekben az országokban). Ide tartozott Svájc, Németország, és Ausztria is. Ez utóbbi kettő az eredeti útvonalunk része volt. Új útvonalat kellett tervezni.
Franciaország, Olaszország, Szlovénia lett gyakorlatilag az egyetlen kivitelezhető út. Franciaországban csak reggel 6 és este 11 között lehetett vezetni, a kijárási tilalom miatt (ha belecsúszunk, akkor 10 napra az országban ragadunk).
Szerencsére ezt az indulásunk előtt pár nappal feloldották, de így is csupán 24 óránk volt áthaladni az országon. Egyedül Olaszországban lehetett pihenni, ott 120 óra tartózkodás engedélyezett, Szlovéniában pedig csupán 6 óra (amit indulás előtt 12 órára emeltek). Ügyeskedni kellett, hogy minden időben beleférjen.
Franciaország és Olaszország is kért negatív Covid-tesztet a belépéskor (Franciaország 24, Olaszország 48 órával belépés előtt), de egyik sem fogadta el az ingyenesen elvégezhető NHS tesztet, csak a fizetős magán teszteket. Még egy nagy csapás a pénztárcára, ezek nem olcsók.
Amit még nem említettem, hogy mivel nagy lakókocsit vettünk, így Ednek külön jogosítványt kellett rá csináltatni (B+E kategória), így csak ő tudott vezetni.
Mivel indulás előtt 3 héttel tette le a sikeres vizsgát, így csak az ideiglenes papírral vezetett, a jogsija nem volt nála, mert az be kellett adni, hogy újat küldjenek, és ez az indulásig nem érkezett meg.
Melyik ország mit kér?
Minden országra külön mappát készítettem az összes dokumentummal. Egyenként mindegyikben, ami kellett, negatív Covid-teszt, ideiglenes vezetői engedély, korábbi vezetői engedély másolata, munkaajánlat az utazás céljának igazolására, autó és lakókocsi tulajdonlap, és zöldkártya a kocsira (amit az pár órával az indulás előtt sikerült megkapnunk, mert a 3 héttel korábbi kérésünket valaki elkeverte – na, azt a stresszt, hogy az indulás napján megvan minden jegy, de nincs zöldkártya senkinek, nem kívánom).
Franciaországba „Reason for travelling” és „Declaration of Honour” dokumentumok is kellettek, Olaszországba „Passenger locator form” és még fel is kellett őket hívni, amint beléptünk az országba.
Ezeket mindet beszkennelni, feltölteni, magunkkal vinni, plusz egy példányt mindenből, hogy ha esetleg elveszik és megtartják, akkor is legyen nálunk. Öt különböző mappát állítottam össze, minden országra külön, plusz a saját példány.
Az indulás
Mivel eredetileg Franciaországban csak reggel 6 és este 11 között lehetett vezetni, így a vonatjegyünket úgy vettük meg, hogy reggel 6-ra érjünk az országba (Eurotunnel).
Kicsit elszámoltuk, mennyi cuccunk van, így egyrészt túlterheltük a lakókocsit, másrészt a végén már csak dobáltunk mindent mindenhova, mert indulni kellett a vonathoz.
Későn is indultunk, mert ki akartuk takarítani a lakást, hiszen másnap már ment az új bérlő, és szépen akartuk neki hagyni. Szóval július 6-án, kedden délelőtt felkeltünk, egész nap pakoltunk, majd éjfél után indultunk útnak.
Ed a friss jogosítványával az első útját végig Európán vezette, egy nagyon túlterhelt hatalmas lakókocsival. Mivel későn indultunk, így lekéstük a vonatunkat. Hála isten nem kellett új jegyet venni, csak rátettek a következő vonatra.
Franciaország – mogorva sofőrök, minden zárva
Reggel fél 8 körül érkeztük meg. Kértek minden dokumentumot, a Covid-tesztet be kellett mutatni, de a többi dokumentum fel volt töltve a rendszerükbe, így viszonylag gyorsan ment a belépés az országba, nem volt gond.
Vezetni már annál inkább. Pár benzinkúton megálltunk körülbelül 20 perceket szundítani a kocsiban, mert addigra már 24 órája fent voltunk. Az a tudat hajtott, hogy délután 5-re Olaszországba érünk a foglalt szállásunkra Courmayeurbe.
Hát nagyon nem ez történt. A lakókocsi állandóan szlalomozott, és megdobta az autót, főleg ha egy nagy teherautó hajtott el mellettünk. Iszonyatos stressz volt, több százszor le kellett állni a leálló sávban, hogy újra tudjunk indulni, és a többi vezető nem volt valami megértő.
Ahol nem volt leállósáv, ott imádkoztunk, hogy ne lengjen be a kocsi. Az országban bárhol megálltunk, nem volt rendes ennivaló, szinte semmi nem volt nyitva, és egyik vécén sem volt ülőke (egyébként Olaszországban sem).
Franciaországban az úton kell az útdíjakat fizetni. Az utolsó kapunál próbáltam a kártyámmal fizetni (ez már este 11 volt), de beszívta a kártyát a gép. Azt a terrort.
Hívtunk segítséget, de persze senki nem beszélt angolul, így az én minimális franciatudásommal sikerült kommunikálni. Ottragadtunk a kapunál kb. 20 percre, mire jött valaki, aki konkrétan szétszedte a gépet, hogy belülről kirángassa a kártyámat. Fizetni viszont akkor sem tudtunk vele. Áldom az eszemet, hogy váltottunk eurót, így azzal tudtunk fizetni. Ekkor már a második napot láttam lemenni alvás nélkül.
Körülbelül a 30 óra ébrenlétnél tudtuk meg, hogy az új bérlő nem elégedett a lakás tisztaságával és a falakkal, és velünk akarja kifizettetni a teljes festést és a profi takarítót. Mondanom sem kell, hogy erre már végképp nem volt sem pénzünk, sem türelmünk.
Annyit sikerült elérnem, hogy mivel az összes szobára van festék félretéve, azt ő maga úgy intézi, ahogy akarja, és egy jó nagy összeget pedig nekünk kell kifizetni a takarításért. Ez azért volt bosszantó, mert direkt maradunk, hogy takarítsunk, és ezért is késtük le a vonatot. Mindegy, ezt is lenyeltük.
Olaszország – horror az Alpokban, pihenés később
A délután ötre tervezett érkezésünk nagyon nem jött össze. Annyira nem, hogy hajnal fél kettő lett belőle. Ahogy haladtunk a Mont Blanc-alagút felé felfele a szerpentinen, elkezdett füstölni a motorháztető. Az autónk nem bírta felfele húzni a lakókocsit.
Ideges olasz sofőrök dudáltak ránk, olyan lassan mentünk, kettesben szenvedett az autó, füstöltünk. A foglalt szállás nem szólt vissza, hogy ilyen későn is mehetünk-e, de mindegy is volt, mert gondoltuk, megpróbáljuk. Nagy hiba volt.
Nagy nehezen átjutottunk az alagúton (nem kértek semmilyen dokumentumot, csak útlevelet) és mivel a szállás épp az alagút után volt, gondoltuk végre jöhet az áldott pihenés. Ja, nem.
Szűk utcákon keresztül a lakókocsival szenvedve végre elértük az utat, ami a kempinghez vezetett (persze annyira tele volt a lakókocsi, hogy ha kinyitottuk, ömlöttek ki belőle a cuccok, nem tudtunk benne aludni).
Ekkor a kocsi beadta az unalmast. Füstölt, küszködött, szalajtott a kuplung, nem tudott minket és a lakókocsit felhúzni tovább a hegyen. Ottragadtunk az úton (!) egy órára, amíg hűlt a kocsi.
Az éjszaka kellős közepén, az egyik oldalon hegyfal, a másik oldalon egy veszélyes zuhatag (később megtudtam, hogy ez a Dora Balthea rapid folyó), totál sötét, nincs utcai világítás.
Miután hűlt egy órát a kocsi, én a sárban a szakadék szélén próbáltam Edet segíteni, hogy meg tudjon fordulni a lakókocsival úgy, hogy ne menjünk neki a hegyoldalnak, de a szakadékba se essünk bele. Hála istennek sikerült.
A legközelebbi benzinkúthoz mentünk, hátha ott tudunk parkolni és pihenni pár órát a kocsiban ülve. Nem nyert. A benzinkút túl kicsi volt, nem volt parkolóhely. Így haladtunk tovább.
Találtunk egy nagy parkolót. Kicsit fura volt, hogy nem aszfaltozott csak egy ilyen kis telekszerűség, de ekkor már mindegy volt, csak pihenni akartunk, és a kocsi is.
Három órát sem szundítottunk ülve, mire haragos olasz férfiak hangjára ébredtünk. Kiderült, hogy egy szemeteskocsi parkolóban álltunk meg, és hozták a szemetet. Nem így képzeltem egy romantikus éjjelt az Alpokban, de ez van.
Mint a bolond, húztunk el a parkolóból. Ekkor olyan zivatarba kerültünk, hogy nem láttunk vezetni. Leálltunk az út szélére, és akkor jött a jégeső. Több kocsi állt az út szélén és vártunk.
Amikor elmúlt, akkor haladtunk tovább, és sikerült egy benzinkútnál megállni. Végre ettünk és kicsit kinyújtottuk a lábunkat. Követett a jégeső, és kicsit ott is ragadtunk.
A szendvics és a kávé hajtott bennünket, és mikor sikerült elindulni, addig nem álltunk meg, míg át nem értünk az ország Szlovénia felőli csücskébe. Ekkorra már a kis autóban ülő szundikat leszámítva több, mint 50 órája voltunk fent.
Foglaltunk szállást ingyenes parkolással Gradóban. Mire odaértünk, kiderült, hogy nemhogy nem ingyenes a parkolás, de a lakókocsit a városon kívülre kell vinni parkolni, mert ott tilos a parkolás.
Így egy kempingbe vittük, teljes árat fizetve, de nekünk kellett szállás, sőt a foglaltat vissza sem lehetett mondani. Külön fizettünk a lakókocsinak, aztán a kocsinak a szálláson, ahol az egyetlen kulcsunkat a recepción kellett hagyni, mert olyan kis hely volt parkolni, hogy a recepciós mozgatta a kocsikat.
Persze miután leadtuk a kulcsot, a recepció éjjelre bezárt, és nem tudtunk a kocsikba bejutni, így Ed, aki alvási apnoea maszkkal alszik, kipolcolva maszk nélkül aludt, és én figyeltem, hogy kap-e levegőt.
A kempingbe érve kiderült, hogy annyira szűkek a kemping utcái, hogy szinte lehetetlen ezt a nagy lakókocsit leparkolni. Hát igen. Ed neki is ment egy elektromos oszlopnak, és a dobozt teljesen széttörte.
Tíz ember kellett hozzá, hogy egy szabad helyre betoljuk a lakókocsit, és aztán vissza a szállásra. Szerencsére egy étterem még nyitva volt, mert rendes ételt napok óta nem ettünk, csak szendvicseket. 60 órát voltunk fent, mire pihenni tudtunk.
Annyira fáradtak voltunk, hogy egy éjszaka egyszerűen nem volt elég. Szerettünk volna még maradni, de a szállás tele volt a következő éjszakára, így máshol kerestünk egy „olcsó” helyet. Minden nagyon drága volt, de sikerült a legolcsóbbat megtalálni.
Úgy kellett a pihenés, mint egy falat kenyér. Az utolsó pénzünket rászánva a pluszban ott-töltött időre sikerült kicsit pihenni, sőt, strandolni, és kipróbálni pár olasz ételt is.
Grado gyönyörű, de még angol árakhoz képest is drága, nemhogy magyar fizuhoz, úgyhogy nem valószínű, hogy visszatérünk bármikor. De ha valaki megteheti, igazán ajánlom, mert fantasztikusan szép. Kis Velencének is hívják.
Vasárnap reggel indultunk a szállásról felvenni a lakókocsit, ahol a három teljes éjszakát kifizettük, plusz 120 euró büntetést a széttört elektromos dobozért. Ismét 10 ember kellett, hogy kitoljuk a kempingből a túlpakolt lakókocsit, ez kb. 40 percig tartott. Végre úton voltunk haza.
Szlovénia – kis eltévelyedés
Egy órára voltunk a szlovén határtól, még Olaszországban megvettük az autópályamatricát Szlovéniára és Magyarországra is. A szlovén határon már nem is volt ellenőrzés, csak áthaladtunk.
Természetesen egy 30 kilométert ott is eltévedtünk, csak annyit vettem észre, hogy a horvát határ következik: rossz útra vitt a GPS, és itt is kicsit biztatni kellett a kocsit és a szalajtó kuplungot a hegyekben, hogy valami szakadék és farakás mellett meg tudjunk fordulni ismét.
Legalább itt nappal volt, nem sötétben kellett őrültködni. Ezután sikerült a jó utat megtalálni és kb. 5 óra volt átjutni az országon.
Magyarország – egyenesen haza
Olaszországtól a végállomásig 16 óra vezetés volt az út. Először szerettünk volna egy éjjelt pihenni a Balatonnál, gondoltam, találok valami olcsó kempinget, hát sajnos ez sem jött össze.
Mindenhol minimum 50 ezer forintba került volna egy éjszaka, és nyilván ennyink már nem maradt. Hogy miért ennyi? Mert külön kell fizetni a lakókocsinak, és a legtöbb kempingben a faházak 6 személyesek és ugyanannyiba kerülnek, mindegy hány ember veszi ki.
Szóval ismét a kitartás mellett döntöttünk. Lentinél léptünk az országba pityeregve, hogy megcsináltuk, az országban vagyunk, már nem sok kell. A pályán még 70 kilométerig nem volt benzinkút, de nekünk fogyott az üzemanyag, így az első kijárónál lementünk, Letenyénél megtankoltunk (ami ismét kicsit bravúros volt, hiszen szűk volt a lakókocsival, és úgy kellett visszatolatni, hogy ki bírjunk menni a kútról), majd vissza az autópályára.
Este 7-8 körül haladtunk el a Balaton mellett, integettünk neki, és mentünk tovább. Magyarországon úgy haladtunk keresztül, hogy a tankolás után egyszer sem álltunk meg a végcélig.
Este 11:30-ra érkeztünk haza. Őszintén nem tudom, Ed hogyan bírta ezt az őrült figyelmet a vezetéssel, minden tiszteletem neki, én nem tudtam volna megcsinálni.
Itthon
Mindkettőknek volt munkaajánlata Budán augusztusi kezdéssel, de ezek is sajnos csak a problémát hozták. Ednek a Brexit miatt már vízum kell, ami sok gondot okozott.
Első körben fél év után regisztrálni kell majd a kocsit és a lakókocsit, ami nem csak a honosításba fog kerülni, hanem mivel EU-n kívülről hozom őket, így vámot kell rá fizetni (a vételár 30%-a), mert kevesebb, mint egy éve van a tulajdonomban a lakókocsi (ez hivatalos szervektől kérdeztük meg).
A bizonyítványai nem egyenlők az itthoniakkal az iskolarendszer különbözőségéből adódóan, így az Országos Fordítóiroda akadályba ütközött. Gond van a pozíció FEOR számával is.
Ha ezeket mind megoldják, még utána kell a bevándorlási hivatalba menni, onnan indul a 70 napos ügyintézési idő. Nekem 2 hónapja volt interjúm, ahol felvettek egy szuper állásra. Aztán hazaértünk, és kiderült, hogy az állást nem migrálják Angliából Magyarországra. Szóval most kereshetek újabb állást.
Úgy volt, hogy Pesten bérlünk lakást, több is kútba esett, de mindegy is, mert addig nem tudunk bérelni, amíg legalább egyikünknek nincs jövedelme. Ez 3 hónapba is beletelhet.
Addig anyukáméknál vagyunk, ők etetnek-itatnak, szóval nyilván szeretnénk minél hamarabb újra a lábunkra állni. Hab a tortán, hogy Ednek összetört a laptopja az úton, szóval nem tud vele dolgozni vagy elfoglalni magát, újat meg nem tudunk venni.
Nehéz neki itt, hogy nem beszéli a nyelvet, úgy érzi, teher mindenkinek és még csak azt sem igen tudjuk megengedni, hogy meglátogassuk a barátainkat. Úgy érzi, elhagyta az országát, és a következő nem akarja még beengedni. Persze a családom igen, és fantasztikusak, de nem könnyű.
Próbáljuk kihasználni itt a lehetőségeket, strandolni a folyónál, sétálni a városban, találkozni, akivel tudunk, többen jönnek meglátogatni. Várunk a vízumra, nekem pedig egy új ajánlatra, és közben meghúzzuk magunkat, amennyire tudjuk.
A kis maradék pénzünket pedig arra tartogatom, hogy fel tudjak Pestre menni interjúra, ha kell. Illetve angolt tanítok online, abból jön be valamennyi (régen nyelviskolában is tanítottam Pesten, szenvedélyem az angol).
Sokat posztolok a Facebookra a szép helyekről és a programokról, amiket csinálunk, és sokan joggal hihetik, hogy van pénzünk, de nem ez a helyzet. A programok vagy előre ki voltak fizetve, vagy olyat szervezünk, ami nem kerül pénzbe, vagy nagyon minimálisba csak.
Persze senki nem posztol olyat, hogy milyen rossz nekünk, mindenki csak a szépet és a jót teszi ki, de a történet mögé már senki nem lát. Ha Ed anyukája nem járul hozzá az utunkhoz anyagilag, nem tudom, hogy jövünk haza.
Miért?
Nem akarom sokkal tovább húzni a történetünket, bár lehetne még mesélni. A miértről csupán annyit, hogy a párom döntött úgy, hogy költözzünk Magyarországra. Ez a pandémia elején, 2020 márciusában történt.
Én úgy költöztem ki hozzá két éve, hogy ott is maradunk, ott tesszük le közös életünk alapjait. Multinál kaptam munkát, logisztikában dolgoztam, mindketten jó helyen dolgoztunk, szép helyen laktunk.
Aztán neki is elkezdett hiányozni a családom, és a barátaink itthon. A fő motiváció az volt, hogy közelebb legyünk a családomhoz és, hogy van egy kialakult baráti háló, főleg Budapesten.
Most itthon vagyunk, és várunk. Remélem, hamarosan elkezdhetjük a közös életünket itthon, és újra megerősíthetjük a szociális hálónkat.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek