Lassan visszatérünk (visszatérünk?) egy normálisabb élethez Európa nagy részén, így Franciaországban is, ahol a napokban ismét teljesen kinyitottak az éttermek. Abba azonban talán kevesen gondolunk bele, milyen lehet ez a világ olyasvalakinek, aki még sosem tapasztalhatta meg…

Például egy kétéves gyermek számára, aki jóformán a járványba, lezárásokba született bele, mindenhol maszkos emberekkel. Így történt ez az Álomidők Párizsban szerzőjének gyerekével is, akinek olyan ez az egész, mintha egy új világba csöppent volna, utcákon beszélgető emberekkel, akik arcán maszk helyett általában mosoly ül.

„Május közepén, amikor több mint fél év kihagyás után elmentünk Párizs 15. kerületében egy kávézóba, rendeltünk pár croissant-t és mellé teát, kávét. Ő csendben figyelt.

Hosszasan nézegette a mellettünk lévő asztalnál beszélgető párost, akik már rég befejezték az evést-ivást, és belemerültek a pletykálkodásba, ismerősök kibeszélésébe.

Az elmúlt egy évben főleg a parkban szocializálódott a gyerek, akivel naponta járunk sétálni, virágot szedni, a szökőkutakban halakat nézni és a tó mellett kiskacsákat és kislibákat etetni (nem baguette-tel!), elkezdte összevetni a maszk nélkül, nyugodtan beszélgető felnőttek látványát az eddigi kis élete során tapasztaltakkal. Aztán hirtelen megszólalt:

„Anya, Daddy, Baba mammam. People nem mammam, people háp-háp.”

Azaz: mi eszünk, ezek az emberek nem esznek, hanem beszélgetnek.

Micsoda döbbenet! Emberek, akik odakint ülnek és egymással beszélgetnek. Nem rohannak, nem lépnek egymástól megijedve hátrább, nem takarják el a fél arcukat. Nekünk végre minden kicsit olyan, mint régen. A kisgyerek számára pedig mily csodás ez az új világ! (...)

A pandémia előtt, amikor a nagyobb gyerek volt annyi idős, mint most a kicsi, az volt a tapasztalatom, hogy a franciák, még a nagymama-korabeli francia nők sem szeretnek gőgicsélni a gyerekeknek. Ha az utcán vagy bárhol mégis hozzájuk szóltak, az mindig olyasmi volt, hogy:

„Hát illik-e így bömbölnie egy ilyen nagylánynak?”

„Miért eszel az utcán?”

„Nem tudod azt mondani, hogy köszönöm (bocsánat, jó napot vagy kérem szépen)?”

De a legjellemzőbb általában az, hogy a gyerek a legtöbb párizsi számára általában egyszerűen láthatatlan, kivéve, ha esetleg túl hangos. Akkor viszont biztosan észreveszik.

Egyszer a metrón egy igen jól szituált hölgy mérgelődve ült el mögülünk, mert a nagyobbik, akkor hároméves lányom magában dúdolgatott. A hölgy aztán kiskosztümös konszolidált külsője ellenére szúrós szemmel kiabált át nekem az új helyéről:

„Normális körülmények között én szeretem a gyerekeket, de a magáét! Na! A magáét, azt nem szeretem! A maga gyereke dúdol, és ez elviselhetetlen!” (...)

Most azonban a kávézó teraszán azt tapasztaltam, hogy a koronavírus utáni Párizs nem ugyanolyan, mint annak előtte. Az első csinos néni ugyanis egyből visszaköszönt. Bár mentegetőzve visszafordult, hogy megjegyezze: „Ő köszönt rám!”

Volt aztán olyan, aki integetett vagy bisou-t (puszit) dobott. Egy apró virágcsokrot szorongató nénike pedig szinte megszédült a meglepettségtől, és az asztalunkban kapaszkodott meg, majd közölte, hogy a gyerek nagyon mignonne (cuki) és amicable (barátságos).

A néni, akit a lányunk a kávézó teraszára csábított, úgy döntött, hogy ha már ott van, leül a velünk szemben lévő asztalhoz. Rendelt egy eszpresszót, és amíg Catherine Deneuve-ös frizuráját igazgatta tovább „beszélgetett” a kétévesünkkel.

Kiderült, hogy a járvány alatt dédimamává avanzsált, de a kilenc hónapos toulouse-i dédunokáját majd csak most hétvégén fogja először látni. Elmondta, hogy járt már Ausztráliában tudományos konferencián, ott is, ahol a férjem született. Arról, hogy én magyar vagyok, csak az jutott eszébe, hogy a takarítónője lengyel, és hát Magyarország is egyre „keletebbre” kerül megint a térképen.

Közben kihozta a számlánkat a pincér, akit megkértem, hogy ha már így süt a nap és ilyen boldogok vagyunk, adja hozzá a néni eszpresszóját is. A néni maga is épp fizetni akart, és amikor megtudta, hogy már rendeztük a számláját, meglepődött.

Átsétált hozzánk, és remegő ujjal nagy nehezen előkotort a pénztárcájából egy kis pasztellszínű névjegykártyát, amelyet átnyújtott, és meghívott magához.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el, nagyon ajánljuk!

Oltásmizéria Németországban

Németországban december óta még csak 3 hétig voltak nyitva az üzletek, semmit sem lehetett csinálni, ráadásul Editék lakhelye, Wolfsburg corona hot spot volt, így jóformán semmit sem lehetett csinálni. Mostanra javult a helyzet, kinyitottak az iskolák és az üzletek - az oltással viszont akadnak gondok.

„Nincs elég oltóanyag, épp ezért a kormány 3 csoportot hozott létre, egyfajta fontossági sorrendet állítottak fel, hogy ki és miért kaphatja meg az oltást. Ezekbe a csoportokba be lehetett kerülni kor, foglalkozás és betegség vagy kortörténet alapján.

Ha valaki nem tartozik semelyik csoportba, az június 7. reggeléig még csak nem is regisztrálhatott oltásra. Azóta már igen, de ez nem jelenti azt, hogy lesz oltóanyag, csupán annyit jelent, hogy helyet kap az ember a várólistán.

Nagyobbik egy meglévő betegsége miatt kapott az Egészségügyi Minisztériumból levelet, hogy ő megkaphatja az oltást. Eléggé örültünk neki. Gondolom ebből is kiderül, hogy nem vagyunk oltásellenesek.

Tehát az ember kaphat egy papírt a minisztériumból, ami alapján megkaphatja az oltást, valamint ilyen papírt lehet kapni a háziorvostól is, ha valaki a foglalkozása miatt kap oltást, azt nem tudom, hogy ahhoz milyen papír kell, de az ismerőseimnél, illetve a lányok tanárainál ez úgy ment, hogy a munkaadó foglalt időpontot a munkavállalóinak.

Ha az embernek van egy papírja arról, hogy valamelyik kockázati csoportba tartozik, akkor regisztrálhat, majd kap egy időpontot az oltóközpontba. Az oltóközpontba, mert habár durván 130 000 ember él a városban, csak egy oltóközpont van.

Egy ideje már a háziorvosok is oltanak, de a mi háziorvosunk esetében ez úgy megy, hogy a háziorvos jelentkezik azoknál, akik megkaphatják az oltást, eddig nekik is a csoportok szerinti sorrend meghatározást kellett követniük. A gyár is kialakított egy oltóközpontot, de ez eddig nem sokat számított, egy jó darabig ők sem kaptak oltóanyagot.

Nagyobbik megkapta a papírt a minisztériumból, amivel biztos, ami biztos elmentünk a háziorvoshoz, hogy adja ki ő is a papírt, mivel megjelent a hírekben, hogy nagyon sok értesítés ment ki a minisztériumból tévesen, és aki a tévesen kapott papírral felveszi az oltást, annak irgum-burgum.

Nagyobbik esetében tudtuk, hogy a papír nem tévesen érkezett, hisz a betegsége a mai napig fennáll. De biztos, ami biztos nem szerettük volna, ha a gyermeket elküldik az oltóközpontból, ezért kerestük fel a háziorvost.

Az általános zűrzavart mutatja, hogy az asszisztensnő, aki a háziorvosnál kiadja az igazolásokat, nem akarta nagyobbiknak kiállítani az igazolást, mert szerinte a 18 év alattiak nem kaphatnak oltást, ami persze nem volt igaz, mert ekkor már a 16 év felettiek kaphattak.

A Zuram kicsit határozottabban lépett fel, hogy megkaphassa a gyerek az igazolást, de hiába mutogatta a minisztériumból kapott levelet, az asszisztensnő nem hitt neki, inkább Google barátunkat hívta segítségül. Google nekünk adott igazat. Másnap mehettünk vissza az igazolásért.

A Zuram is kockázati csoportba tartozik bizonyos betegség miatt, így ő saját magának is kért igazolást, amit szintén csak nagy nehézségek árán sikerült kiharcolni.

Hozzáteszem, hogy bizonyos háziorvosok már sokkal korábban kiküldték az igazolásokat azoknak, akik valamilyen betegség okán az egyik kockázati csoportba tartoznak. Nem nevezném egységesnek az ügyintézés módját.

Az egyik ismerősünk fia azért kapott igazolást, mert kosárlabdázik, és az edzés során nem tudnak távolságot tartani, az apja pedig azért, mert másik városba kell vinni a gyereket edzésre, és ő viszi, így ő is kaphat oltást. A mi gyerekeinknek meg csak egyszerűen nem volt eddig edzés. Nem feltétlen értem, hogy ki és miért, meg hogyan.

Kisebbik nem kaphatott még ekkoriban oltást, mert ekkor még a 16 év alattiak nem kaphattak. Én sem kaphattam, mert habár van olyan, vagy inkább volt olyan betegségem ami alapján be lehetett volna sorolni valamelyik kockázati csoportba, de aztán mégsem, mivel erről a betegségemről minden papír Magyarországon van, és mióta itt lakunk egészséges vagyok, így ez nem játszik, nem kaphattam igazolást.

Tehát nekem is várnom kellett addig, amíg feloldják a kockázati besorolásokat, ami a napokban történt meg. Ettől azonban még mindig nem lesz elég oltóanyag.

Nagyobbikat és a Zuramat viszont azonnal regisztráltuk, amint megvolt az igazolás. Wolfsburgban nagyon rosszak voltak a számok, ezért a város kapott pár ezer darab Janssen oltóanyagot, hogy jobban haladjon az oltás.

A Janssent nem osztogatják olyan nagyon szívesen, egy nagyobb adagot félretettek a hajléktalanoknak, illetve olyan embereknek, akiknél feltételezhető, hogy nehezebben vennék fel a második oltást, és jobb eredményt lehet elérni az egy dózisú oltóanyaggal. Nagyobbik esetében ugye csak a Pfizer jöhetett szóba, nem mintha lehetne választani oltóanyagot, vagy időpontot, vagy helyszínt.

A Zuram is a várólistán volt, és nagyobbik is, tehát vártunk. Egyszer csak, nagyjából 2 hét után a Zuram kapott egy e-mailt, hogy másnap, ami épp egy szép vasárnap volt, jelenjen meg az oltóközpontban, mert kapni fog egy egydózisú Janssent. Meglehetősen örültünk a fejleményeknek, legalább kap oltást.

Nagyobbik is kapott e-mailt, ő nem másnap, hanem a következő hét pénteken kaphatja az első oltást a Pfizerből. Alakul ez! Egy csomó nyilatkozat, meg papír kell, amit előre ki is töltöttünk, ki is nyomtattunk, hogy a helyszínen ezzel már ne kelljen húzni az időt.

Az oltóközpontban nagyon profi a szervezés és az irányítás, többször is ellenőrzik az ember papírjait, és ha valaki nem rendelkezik egy olyan papírral, ami azt igazolja, hogy az 1-es, vagy 2-es, esetleg 3-as kockázati csoportba tartozik, akkor azt az embert elküldik, hiába van időpontja.

Ehhez a személyzetnek néhány katona is rendelkezésére áll. Mivel az emberek finoman szólva is elégedetlenek a besorolással, az oltás tempójával, valamint azzal, hogy nincs elég oltóanyag, elég sokan kértek időpontot, igazolás nélkül, hátha nem küldik el őket, de bizony elküldik.

Közben minden lehetséges platformon próbálják rávenni az embereket, hogy vegyék fel az oltást. De mégis hogy? Én nagyon szerettem volna, de nem találtam a módját, hogy mégis hogyan. Közben folyamatosan ígérgették, hogy most aztán majd úgy, de úgy beindul az oltás, vagy jövő héten, vagy utána, de leginkább sosem. (...)

Ezt követte egy olyan kijelentés, amely szintén egyértelművé tette, hogy miért nem leszek itt még nagyon sokáig beoltva. Nincs elég oltóanyag, tehát csak a második oltásokat adják be.

Valamint ami lenne első oltásra, azt félreteszik a gyerekeknek. Ekkor ugyan még nem volt engedélyezve a gyerekek oltása, de az oltóanyagot félretették. Az sem adott túl nagy reményre okot, hogy ismerősök már két hónapja várólistán vannak, van, aki több mint két hónapja, és krónikus betegen mégsem kapott még oltást.

Teljesen egyértelművé vált, hogy ha majd fel is szabadítják a sorrendet és mindenki regisztrálhat, akkor is nagyon sok ember lesz még, aki vagy az 1-es, vagy a 2-es, vagy a 3-as csoportba tartozik, valamely oknál fogva, és ők akkor is előbb jogosultak az oltásra, hiába tudok regisztrálni.

Ekkoriban már elkezdtünk utánajárni, hogy hogyan kaphatnék Magyarországon oltást, és úgy tűnt, hogy kaphatok, mivel külhoni magyarok is kaphatnak oltást, inaktív TAJ-számmal, vagy útlevéllel is. Eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz hazamegyünk, regisztráltam.

A regisztrációmat nagyjából négy nap után fogadták el, és mentek át az adatok, hogy regisztráció után időpontot kérni is tudjak. Egy kívánságom volt, hogy olyan oltóanyagot kapjak, amit itt is elfogadnak.

A regisztráció után foglaltam is időpontot Pesten, és nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, vagy csak jókor próbálkoztam, vagy egyszerűen ez így megy, de azon a héten vasárnapra kaptam is reggel 8-ra egy időpontot Janssenre. Ez számomra a legideálisabb, hiszen így nem kell kétszer hazamenni, csak egyszer.

Gyorsan elkezdtük megszervezni, hogy ki vigyáz a lányokra, mivel nem tudtuk, hogy hogyan engednek át a határon, kell-e karantén, vagy sem, vagy úgy egyáltalán hogy megy ez mostanában, így a lányok itthon maradtak.

Visszafelé nem kellett semmi, mivel 72 órán belül megjárjuk az utat, de azért beregisztráltuk az utazás ki és belépő időpontját, hogy ha megállít a rendőr ne legyen gond. Nem állított meg.

Én csináltattam egy PCR-tesztet, hogy ha kérik a határon, legyen. A Zuram teljesen oltott, nem tudom, hogy elfogadják-e a nemzetközi oltási könyvet, de végül pénteken este úgy mentünk át a határon, hogy sehol senki nem kért tőlünk semmit.

Kicsit meglepő volt, hogy milyen nagy a forgalom, és hogy milyen sok külföldi konkrétan német rendszámos autó tart Magyarországra. Majdnem mint nyáron.

Vasárnap reggel meg is jelentem az oltóközpontban, ahol némi adategyeztetés után, meg is kaptam az oltásomat. Egyetlen dolog okozott fennakadást, hogy nincs magyar lakcímem, de végül ez is megoldódott.

Nem csak angol nyelvű igazolást kaptam, hanem a nemzetközi oltókönyvembe is be lett vezetve az oltás, ez azért is jó, mert az itteni háziorvosnak nem kellett beírnia az angol nyelvűből, hanem csak bemutattam az oltási könyvemet a rendelőben, és bevezették a rendszerbe, hogy megkaptam az oltást.”

Az eredeti írásért ide kattints!

Egy leírhatatlan nap története

Egy majdnem tökéletes napról írni nem kis kihívás – Janek mégis megpróbálkozott vele. Új-zélandi útjukon három ilyen nap is akadt, most az egyik első feléről olvashattok.

„Nem tudom leírni mennyire élveztük. Nagyon. Bár ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor: a haverokkal egyik borozásból a másikba bringáztunk, és jó volt. (...)

Renwick a Marlborough borrégió kellős közepén van, és bizony keményen a Pinot Noir fellegvára. Ez volt az ide látogatásunk egyik célpontja.

Mind Józsi, mind én rajongunk az új-zélandi Pinot Noirokért, és sokat vártunk az ide tervezett két naptól. Röviden: bejött… És mivel szerintem beváltottunk nagyon sok „karma pontot”, az élet még rápakolt pár lapáttal az élményre.

Természetesen nem úgy terveztük, hogy csak idejövünk és nekiállunk inni az első helyen, ahova el tudunk gurulni bringával, bár ez is remek program lett volna (persze az ilyen spontanitás különösen nehéz valaki olyannal, mint én, aki imád szervezni és „felkészülni” dolgokra. Ez egy hasznos/átkos szokásom, talán 70%ban pozitív eredménnyel. :) - )

A környék abszolút a borturizmusra van kiépítve, szállásokkal, bringa bérlőkkel, és nyitott pincékkel. Szinte a legtöbb borászatnál megtalálhatóak az „open cellar” helyek, ahova simán megérkezel, és beülsz kóstolni és könnyed falatokra, ha épp arra vágysz.

A szállást úgy kerestük, hogy közel legyen valami bringás kölcsönző, és igazából a számunkra fontos borászatokig akár gyalog is el tudjunk jutni. Egész hangulatos kis szállásunk volt, egy idős házaspár által menedzselt bed and breakfast, aminek megvolt az előnye és a hátránya is.

Az előny? A jakuzzi és a bárki számára elérhető profi grill. Így este megérkezve elslattyogtunk a közeli krimóba enni valamit és lerohantunk egy italboltot. A jakuzziban sikerült előmelegíteni a másnapra.

Jó, hogy senki nem dohányzik a csapatból, mert szerintem simán csak felrobbantunk volna. Megkímélek mindenkit a szőrös istentestünktől, amit itt fotóztunk… (…)

A hátrány az volt, hogy a házinéni úgy gondolta, hogy azt illik, hogy a vendégek közösen leülnek reggelizni, és jókedvűen társalognak majd egymással, kedvesen aranyosan… Nyah… három kevésbé beretvált ősember, eszméletlen másnapos arccal beesett, majd kissé morgolódva leült az asztalhoz.

Ezek után úriemberesen összevesztünk a croissant-on (HÁLISTENNEK nem értették, a házigazdák mit beszéltünk, mert bizony röpködtek a ló testrészek, meg a cserépedények…), megittuk majdnem az összes kávét, aztán a következő csapatnak kipakolt kenyér felét még bekajáltuk… Mentségünkre legyen mondva, túlélő módban voltunk mindannyian. (...)

A lightos reggeli után kigurultunk a szobából, szusszantunk egyet, és mivel idő szűkében voltunk gyorsan elautóztunk az első állomáshoz a NAUTILUSHOZ”

A történet innen folytatódik majd, aki az egész eddigi eseménysort megismerné, annak csak egyet kell kattintani.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.