Igazi, klasszikus „határátkelős” történet Orsié, aki négy éve egyszer már jelentkezett, most folytatta történetét. Mint fogalmazott: „most volt végre egy kis időm irkálni, volt miről. Remélem, hogy egy kis pozitív energiát adhatok másoknak ezekben a szép időkben”. Nekünk sikerül, hiszen története bizonyítéka annak, hogy kitartással és munkával sok minden elérhető.
„Hét éve jöttünk Németországba, tipikus eset, nyelvtudás, szakmai végzetség nélkül. A cél érdekében le kellett adnunk az igényeinkből, és mindent az alapoktól kezdeni.
Otthon kényelmes irodai munkámat hagytam el, és szerettem volna ugyanazt a szintet elérni. Persze mosogatással, konyhai kisegítőként kezdtem. Szerencsére jó csapatban kerültem, ahol sok volt a magyar, ami akkor ugyan előnynek tűnt, később vált csak világossá, hogy mennyire hátráltatott a nyelvtanulásban.
Szerencsére volt pár német ajkú munkatárs, akikkel a mai napig jóban vagyunk, így mégiscsak szereztem egy kis tudásmorzsát is.
Az első váltás oka a hétvégék és esték hiánya volt, ugyanis felváltva dolgoztunk a párommal, ami nem volt túl kielégítő.
Válaszúton
Következő munkahely egy mosoda volt, ahol szintén magyarok dolgoztak. A munka még mindig annak a bizonyos lépcsőnek a legalja, a pénz kevesebb, de csak hétköznap, csak délelőtt.
Szép terv, de nem tartott sokáig, ugyanis mint 2 héttel később kiderült, súlyos allergiám van valamelyik vegyszerre… hogy pontosan melyikre, ez sosem derült ki, hiába 3 hónap kivizsgálás.
Mivel kényszerpihenőre és válaszúthoz érkeztünk, két év munkaviszonnyal a hátunk mögött, fejembe vettem, hogy kibulizok egy nyelviskolát állami támogatással. Erre 6 hónapot áldoztunk, kifogytunk a tartalékokból, a suli még mindig sehol.
Páromnak ekkor ajánlottak egy gyári munkát, a meghallgatásra ketten mentünk, én 2 nap múlva munkába álltam, ő pár héttel később. Mint kiderült, ez nem nekem való. A monoton 8 óráktól, csengőszóra szünetektől szenvedtem.
Viszont itt már nem volt magyar segítség, így rohamosan gyarapodni kezdett a német nyelvtudás. Egy év kínkeserves szenvedés után megváltásként jött a hír, miszerint a gyár felmondta a szerződést a cégemmel.
Még soha nem rúgtak ki sehonnan, így sokként ért a dolog, de mindennek oka van. Mivel a szerződésem a kölcsönző céggel továbbra is élt, így célszerű volt cégen belül keresgélni.
Találtam is egy izgalmasat, meg is pályáztam. Másnap hívott a főnököm, hogy találtak nekem egy megfelelő munkát, ugyanezt. Ha ez még nem lenne elég, közben a cég is kiszúrt engem. Innen viszonylag egyszerű volt bekerülni.
Iroda asztallal, székkel
A nagy előre lépés, hogy ez már iroda volt. Asztallal, székkel. A posta digitalizálására kerültem, azaz hivatalos dokumentumokat készítettünk elő szkennelésre. A munka még mindig droidoknak való, de már kellett hozzá némi agyműködés is, így hiába volt monoton, mégis könnyebben elment az idő.
Hamar kiderült, hogy azon felül, hogy a németem messze nem a legjobb, a józan paraszti eszem viszont más munkafolyamatokra is alkalmassá tesz, és bár a betanulás állítom, nekem százszor nehezebb volt, mint annak, aki értette, sikerrel vettem az akadályokat.
Pár hónap alatt már 3 különböző területen dolgoztam felváltva, így a monotonitás is oldódott, viszont a 3 műszak sokat rontott a helyzeten. Ennek ellenére eszem ágában sem volt váltani, de aminek meg kell történni, az utolér.
Ehhez tudni érdemes, hogy itt a határozott idejű szerződés a divat, aminek a lejárati ideje előtt be kell jelentkezni a munkaügyi hivatalnál. Erre azért van szükség, hogy ha nem kapsz hosszabbítást, gyakorlatilag az első munkanélküli naptól (illetve már előtte) tudjanak megfelelő munkahelyet keresni, illetve minden készen áll a munkanélküli segély folyósítására, így nem akkor kell elkezdeni a szükséges iratokkal jobbra-balra rohangálni.
Egy „jobb” ajánlat
Így esett meg, hogy ugyan a Posta, amitől idő közben közvetlen szerződést kaptam, ugyan szeretett volna velem hosszabbítani, kaptam egy „jobb” ajánlatot. Az idézőjel természetesen nem véletlen.
Az állásajánlat, amit kiküldtek, azonnal megfogott, közelebb is volt, azonnal fel is vettek. Egy magyarországi gyár (ahol ukránokat foglalkoztattak) németországi igazgatósága keresett munkatársat.
A feladat a gyártás számítógépen történő támogatása, rendelések, szállítmányok, törzsadatok kezelése, szállítmányok bejelentése, kommunikáció a magyar munkatársak és a német vezetőség között, szállások intézése a külföldi munkások részére.
Jól hangzik, izgalmas, változatos, rengeteget tanultam mind nyelvileg, mind szakmailag, és nem utolsó sorban informatikailag is. A legerősebb mellette szóló érv, hogy sikerül kibuliznom egy azonnali határozatlan idejű szerződést, amire már elég régóta hajtottam (természetesen 6 hónap próbaidővel).
A korábbi idézőjel oka, hogy a két igazgató valamilyen másik bolygóról érkezett, két ekkora rosszindulatú, bizalmatlan, bunkó egyénnel én még nem találkoztam. Minden munkatárs állandó rettegéssel és gyomorgörccsel dolgozott folyamatosan, én is.
Az egyetlen, ami segített átvészelni, hogy a határozatlan szerződésemnek köszönhetően végre elindíthattuk régóta dédelgetett álmunkat, hogy lakást vegyünk.
Ugyanakkor meglehetősen nehéz úgy intézkedni, hogy a munkaidőm minden más nyitvatartási időt is lefedett, így találtam ki, hogy csökkentem a munkaidőmet, és keresek mellé egy mellékállást, ami rugalmas, és nem minden nap kell menni, így maradt 1-2 délutánom, ahol volt időm intézkedni anélkül, hogy erre menjen rá az egész éves szabadságom.
Ugyanakkor szerettem volna fizikai munkát végezni a mellékállásban, hogy némi mozgás mégiscsak bekerüljön a napirendbe.
Én a lovakkal vagyok
A teljes történethez hozzátartozik, hogy lovak között nőttem fel, és gyakorlatilag egész életemben fennállt a kérdés, hogy az irodai kényelmes munka vagy a lovak felé orientálódjak.
Így alakult, hogy a mellékállás keresését azzal kezdtem, hogy az összes környező lovas helynek elküldtem az önéletrajzomat (gondoltam árufeltöltésre utána is ráérek jelentkezni).
Egy helyről jelentkeztek is, de meghökkenésemre, holott én a személyes találkozó alkalmával a lovakról és a lovarda munkaszokásairól érdeklődtem, ő egyre csak az irodai munkámról kérdezgetett.
Mint kiderült ő irodába szeretett volna segítséget találni (a lovarda mellett több cége, és kiadott ingatlanja van), a lánya az iskolát befejezve 3-6 éves gyerekeket kezdett oktatni, ő is támogatásra szorul, és adott esetben a lovak mellé is segítség kell.
Valljuk be, elég jó alkupozícióba kerültem, hiszen nem talál minden sarkon olyan embert, aki a lovakhoz is és az irodai munkához is ért. Ugyanakkor közben megtaláltuk a LAKÁST, így lenyűgöztem a talpraesettségemmel is. Ennek köszönhetően sikerült egy magasabb fizetésben megállapodnunk.
Megtaláltam AZ állást
Bár nagyon sokat dolgozom, de gond nélkül vehetek ki potya szabadnapokat, fizikailag nagyon sokat javult az állapotom, megszabadultam a plusz kilóktól, az állóképességem és a tüdőkapacitásom hihetetlen mértékben javulásnak indult, és bár hónapokig fájt mindenem, egyre jobban bírom a terhelést.
Ami ennél is fontosabb, hogy minden nap mosolyogva kelek, rengeteg szeretetet kapok az állatoktól, tök jó fejek, nincs idegesítő ügyfél, a főnök teljesen normális, kedveljük egymást emberként is. Ha mégis hibáznék az irodában, akkor sem dől össze a világ, türelmes, tudja, hogy ő is emberből van, én is.
A környezetemben persze akadnak olyanok, akik nem értik, hiszen vihetném többre is, minthogy trágyázzak, koszos legyek, kint dolgozzak szakadó esőben, fagyban…
A párom persze támogat, örül, hogy én boldog vagyok, annak még jobban, hogy visszakaptam a testem, és mindezért még többet is keresek. Én azt hiszem megtaláltam a nyugdíjas állásomat.
A munka nem feltétlenül szükséges rossz
Egy kis kitérő a végére. Barátnőm hasonló cipőben jár, csak lovak helyett körmökkel. Évekig otthon magának épített csodás körmöket, de belevágni csak most mert, hogy pénzkereseti lehetőségként foglalkozzon a hobbijával.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az emberekbe valahogy bele van kódolva, hogy a munkának természetéből kifolyólag nem lehet jónak lennie. Akárhova nézek, mindenki szükséges rosszként éli meg a munkahelyén töltött időt, és sajnos nagyon kevesen vannak, akik tényleg azzal foglalkoznak, ami boldoggá teszik őket.
Mintha hihetetlen lenne, hogy úgy is megteremthetjük a szükséges anyagi hátteret, hogy közben élvezzük, amit csinálunk. Mindenki megérdemelné, hogy megtalálja álmai munkáját, hogy a munka ne csak szükséges rossz legyen, mert az életünk nagy részét azzal töltjük, és nagyon nem mindegy, hogy milyen szájízzel.
Merjen mindenki az álmai után menni, mert az élet így is úgy is eltelik. Ne a nyugdíjas évekről álmodozzunk, éljünk addig is boldogan.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek