Noha az Egyesült Államokban mai napig él az a mítosz, hogy nincsenek osztályok és mindenki a saját képességeinek, tehetségének és munkájának megfelelően boldogul, azért ez meglehetősen messze áll a valóságtól. Legalábbis ez derül ki Steve posztjából, ami voltaképpen egy Egyesült Államokba költözött brit író cikkének összefoglalása és elég jól kiviláglik belőle a brit és az amerikai osztályrendszer és az azok közti különbség.
„Gyerekkoromban olykor előfordult, hogy édesanyám bátyámat és jómagamat ékesszólás-leckékkel fenyegetett meg. Nem titok, nagyon is számít, hogy hogyan beszélsz az osztálytudatos Nagy-Britanniában.
Folyamatosan változó szülővárosunk, Peterborough elég jómódú volt, de nem előkelő. Tíz lakója közül hat a Brexitre szavazott – egy hasznos fordított „jómód” mutató.
Anyánk, aki vidéki és munkásszármazású volt, azt akarta, hogy a nem megfelelő kiejtésünk ne akadályozzon minket az osztálylétra megmászásában. Az ékesszólás leckékből végül is nem lett semmi, de szombat délelőttönként táncórákat kellett vennünk. Nem akarta, hogy kétballábasak legyünk.
Úgy történt, hogy bátyám és én eredményesek és sikeresek lettünk, nem kis részben a szerető, nyugodt középosztályba illő otthonunknak köszönhetően, ahol felnőttünk.
A munkásosztályra utaló kiejtésem maradandó nyomait az Oxfordban töltött három év eltüntette. Feleségem szerint, ha iszom, újra előjön, de neki fogalma sincs, miről beszél - ő amerikai.
Angliából Amerikába
Az osztálytudatosságot Angliában mindig is lehangolónak tartottam. Ez az egyik oka, amiért Angliában született fiunkkal átjöttünk Amerikába. Itt az osztályod nem számít, azt import TV-műsorokon, mint a Downtown Abbey vagy a Crown keresztül élvezheted.
Így aztán elképzelhető a megrökönyödésem, amikor ráébredtem, hogy az Egyesült Államok még jobban belemeszesedett az osztálytársadalomba, főképpen a felsőbb szinteken.
A lényeges különbség az, hogy a legtöbben, akik ide tartoznak, tagadják az ezzel járó a kiváltságokat. A meritokrácia mítosza elhiteti velük, hogy pozíciójukat saját lángeszüknek, szorgalmuknak köszönhetik, nem pedig a szerencsének vagy a manipulált rendszernek. Angliában legalább a nagymenők elismerik a kiváltságosságukat és bűntudatot mutatnak.
Angliában politikailag lehetetlen az, hogy a miniszterelnök a gyerekeit privát iskolákba vagy valami hasonló intézménybe küldje. Még az Etonban nevelkedett David Cameron sem volt erre képes.
Az Egyesült Államokban a legliberálisabb politikus is képes a privát iskolázásért fizetni. Jó pár barátom a gyerekeit évi 30 ezer dollárba kóstáló középiskolákba küldi. Nem az a meglepő, hogy ezt teszik. Az a meglepő, hogy emiatt semmi lelkiismeretfurdalásuk sincsen.
A kíméletlen gépezet
Az osztálynélküliség látszata mögött az amerikai osztálygépezet kíméletlen hatékonysággal működik. Legfőképpen a felső/középosztály kristályosodik ki.
Ezek a szerencsések a jövedelmi létra tetején találhatóak, annak felső ötödében, évi 200 ezer dollár családi jövedelemmel, és elkülönülnek az alattuk levő 80 százaléktól.
Összességükben, 1979 óta, ez a felső 20 százalék 4 ezer milliárd dollár plusz adó előtti jövedelemnövekedést élvezett, a többieknek jutó 3 ezer milliárddal összehasonlítva. A nyereség egy része a felső 1%-hoz ment. De a legnagyobb része az alattuk levő 19%-é lett.
Az a retorika, hogy „mi a 99% része vagyunk” vészesen önigazoló, és lehetővé teszi annak a mítosznak a továbbélését, hogy a vaskos, hatszámjegyű fizetéssel rendelkezők éppenséggel ugyanazon körülmények között élnek, mint a közönséges amerikaiak, és hogy csupán az úgynevezett „szupergazdagok” (az 1%) azok, akik az egyenlőtlenségért felelősek.
A politikusok és tanácsadóik azon aggódnak, hogy a szegénység generációkat érint, pedig a jólét még erősebben öröklődik. Nagyon is zavaró az a jól ismert jelenség, hogy az osztályhelyzet generációkon keresztül öröklődik.
„Mindenki csinálja”
A felső 20 százalékba születő gyerekek többsége ott is marad, vagy ha lejjebb is csúszik, akkor csak a következő ötödbe kerül. A társadalmi mobilitás kiemelkedő kutatója, Gary Solon szerint a szegénység csapdája helyett a másik oldalon van végleges megragadás, nevezzük ezt a „jólét csapdájának”.
Egyfajta kettős gondolkodásról van szó. Egyrészt a felső/középosztálybeli amerikai elhiszi, hogy meritokráciában él (ezen hit alapján ők jogosultak az előnyökhöz) másrészt lépten-nyomon anti-meritokratikus tevékenységben vesznek részt azzal, hogy gyermekeiket előnyös helyzetbe hozzák.
Így aztán ha van is etikai diskurzus, az jobbára így fejeződik be: „Lehet, hogy ez nincsen rendben, de mindenki csinálja”.
Példaképpen az Egyesült Államok az egyedüli nemzet ezen a földön, ahol könnyebb az egyetemre bekerülni, ha történetesen a szülőd oda járt. Oxford, Cambridge a múlt század közepén megszabadult ettől a gyakorlattól.
Önmagában az meglepő, hogy ez a gyakorlat a 21. század közepén Amerikában egyáltalában létezik. De még jobban meglepett az, hogy a liberális felső/középosztályt nem zavarja, hogy mennyire előnyös számukra.
A felső/középosztály persze egy csomó hasznos dolgot is csinál, főképpen akkor, amikor stabil családi légkört teremt és támogató szülői viselkedést gyakorol. Az ilyen viselkedést terjeszteni kell, senki se érezze magát bűnösnek, azért mert azon igyekszik, hogy gyerekeit jól nevelje fel.
A dolgok akkor válnak kellemetlenné, amikor ez az osztály a piacot előnyére – és mások kárára – igyekszik fordítani.
Az oktatás kérdése
Vegyük a lakáspiacot, mint a legkézenfekvőbb példát. A kirekesztő iskolai körzetek eredményeként a gazdagok elszigetelik magukat. Elkülönülten élnek, még ha nincsenek is látható kerítések.
Mivel az iskolák a környéket tükrözik, a fizikai elkülönülés érezhető az iskolai osztályon belül is. A jó iskolák kívánatossá teszi a szomszédságot, ennek eredménye az ingatlanárak emelkedése.
Bátor legyen az a politikus, itt Amerikában, aki ezeket a jogosultságokat megkérdőjelezi. Nemrég indultak (és sikertelennek is bizonyultak) olyen kezdeményezések, melyek megpróbálták volna kiegyenlíteni ezeket a körzeteket olyan liberálisnak számító városokban, mint Seattle, vagy államokban, mint Kalifornia.
Vagy ott vannak az egyetemi takarékbetétek, melyekben adómentesen lehetett pénzt félretenni a gyermekek oktatására. Hála annak a törvénynek, amit G. W. Bush elnök írt alá 2001-ben, ezek szövetségi adótól mentesek.
A legtöbb állam szintén ad adólevonást. Ezen takarékbetétek majdnem kivétel nélkül a felső/középosztálynak segítenek. De amikor Obama elnök ezeket ellenezni kezdte, és 2015-ben meg akarta szüntetni az adómentességet, azt általános felháborodás – és nemcsak a republikánus ellenzéktől – követte. A javaslatot végül is a liberális demokraták, jómódú választókerületeiket képviselve, megfojtották.
Haladó elgondolások, legyen szó az iskolai körzetek határainak újrarajzolásáról, a felvételi követelmények átalakításáról vagy adóreformról - ezek mind a felső/középosztály által felállított ellenállás falába ütköznek.
Az önérdek érthető lenne. De azok, akik az amerikai felső/középosztályba tartoznak, nemcsak megőrizni akarják előnyeiket, de az osztálynélküli társadalom, és a meritokrácia mítoszába burkolózva úgy érzik, ezeket jogosan megérdemlik. A felső 20% feljogosítottságának bűze mindenki előtt nyilvánvaló.
Angliában mi legalább elismerjük, hogy az, hogy hova tartozol, az életed során nagyon fog számítani. Gazdag angolok inkább elismerik, hogy pozíciójuk részben jó szerencséjüknek (azaz származásuknak) köszönhető.
Ahhoz hogy az egyre élesedő származás okozta problémát az amerikaiak megoldják, nekik is be kell ismerni saját cinkosságukat ennek megtartásában.”
Az eredeti írás itt jelent meg. A szerző Richard V. Reeves, a Brookings Institute tagja, több könyv szerzője.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek