Ki ne álmodozott volna egy saját szigetről? A legtöbben persze maximum idáig jutunk, ám akad olyan, aki meg is valósítja ezt az ötletet. A valóság persze ebben az esetben is kicsit más, mint az ábrándok.
A Paraguayban élő Tucano vett egy szigetet (persze, hogy pontosan miről is van szó, az hamarosan kiderül), ami egészen pontosan két kilométer hosszú és pár száz méter széles.
„Jogállásunk hasonlít az Amerikai Egyesült Államok szerencsés rezervátumban született olajkút- és kaszinótulajdonos indiánjaihoz, csak nekünk semmink sincs a csonttörő dengue-lázon, a chikungunyán, a kajmánokon, piranhákon és a kibaszott sok szúnyogon kívül. Ja, még vannak böglyök is.
Viszont adót sem kell fizetnünk, nemcsak a kivételes törzsi jogállás miatt, hanem mert nincs az hivatástudó adószedő, aki a szigetekre merne lépni, ezért inkább lemondott rólunk az állam.
Miközben ezeket a karanténsorokat írom Lisszabonból, a tulajdonostársam most is egy machetével a fogai között úszik át a kajmánok között Pachamama Jungle Georgeval a Paraguay folyó mellékágán, ami viccesnek, kalandosnak és rejtőinek hat.
Pedig ez TÉNYLEG nem túlzás, hanem nekünk a hétköznap és egyben „hátha máshol vannak a piranhák” tevékenység a Danubio sziget melletti vizeken. Igen, a Duna után neveztük el az addig névtelen sziget, de ezt még kifejtem.
Ha eddig gyanakodnál, hogy félrebeszélek, akkor van lakcím bejegyzésem is (azért kell machetével fog között úszni, mert úgy nem lehet a vízben haladni, ha a kezedben van, övbe tűzve meg beakad a susnyásba és elmerülsz).
Az élet a Danubio szigeten és minket övező szigetvilágban életveszélyes és nagyon kevesek számára hívogató. Kivéve, ha szereted élénk társadalmunkat, tehát a caña függő indián vadászokat (jó, a cracket is szeretik), de legalább a maoista gerillák messze vannak.
Mi az élővilág megőrzésére vágytunk ott eredetileg és voltak jól marketingelhető ötleteink. Például „Hell Camp” néven realityshowt indítani. Aki két hétig túléli a sziget, tehát nem döglik meg, az kap egy pofás porcelánt vagy láda sört (4 euró).
Az egészet közvetíteni akartuk, de a rohadt óriáskígyók, meg a vaddisznók valamiért szeretik a kamerazsinórókat szétszedni, így erről a remek projektről végül lemondtunk, kivéve a közvetítést a madarakról, mert káprázatosak.
Azonban a szívünk mélyén tudjuk: senki sem élte volna túl két hétig. Az meg olyan zsenánt, mint a kaszinó hogy csak mi nyerhetünk, a versenyzők sosem, plusz a tetem hazaszállításának költségei, bár párat biztos otthagytak volna a piranháknak a kedves rokonok. (...)
Azt azért érdemes tisztázni, mielőtt nagyon belemennénk, hogy ez a világ egyik utolsó természeti paradicsoma. Annyi az élet, amit Európában sose láthatsz már, mert több, mint ezer éve kipusztítottuk.
Végtelen számú és féle madár, hal, és erdei emlős, meg kétéltű él háborítatlanul a hatalmas Chaco mocsár vagy őserdő vagy mi területén, ez a brazil Pantanalt, Bolívia és Argentína jelentős részét is magába foglaló óriási pokoli vadon (inkább bozótos) sokáig elkerülte az emberek figyelmét.
Aránylag sok turista jár erre, főleg brazilok és németek, akik madarakat figyelnek, horgászgatnak vagy csak élvezik a nyugalmat, sokan érkeznek lefelé és felfelé is jachtokkal.
A közbiztonság tényleg jó, sosem fog senki sem bántani vagy zaklatni, nekünk is az orvvadászokkal, meg az analfabéta farmerokkal van bajunk, akik csak gyújtogatni tudnak. (...)
Paraguayba véletlenül sem természetet védeni kerültem, hanem bevándorlással foglalkozunk. Paraguay az egyik virag Danubio sziget paraguayutolsó olyan hely a világon, ahol elérhető áron lehet adómentességet kapni bevándorlással a külföldi jövedelmekre. Illetve üres az ország, lehet jönni nyugodtan.
Irodák, űrlapok, jogászok, füstüvegasztalok és a mindig késő titkárnők által magassarkúban felszolgált szar kávék között telik az életem Asuncionban, Paraguay fővárosában.
Aki azonban egy kicsit is ismer, az tudja, hogy családomért akár dolgozni is hajlandó vagyok, még irodában is, de valójában teljesen más dolgok érdekelnek a szabadidőmben.
Üzlettársammal ezért hosszas vágyakozás után kitaláltuk, hogy építtetünk egy hajót, mert az iroda mellett Paraguayban tulajdonképpen egy dolgot érdemes csinálni, fel és alá hajózni a végtelen és csodálatos vizeken.
Egy vidéki túra alkalmával került elő a Desvars família, akik Dél-Amerika talán legtradicionálisabb folyami hajóépítő családja. A pátriárka (nemrég meghalt, Isten nyugosztalja) utolsó terve a Danubio, a legszebb hajó, amit Paraguay folyóra álmodtak.
Mivel a folyón nincsenek hullámok és a sodrás is lassú, egészen különleges bárkát álmodott meg a hajómérnökök doyenje, csak szép lassan jövünk rá, hogy mekkora szerencsénk volt vele. Megegyeztünk és elkezdődött az építkezés, ami miatt egyre több időt kellett Concepcionban töltenünk. (...)
Kirándulásaink során derült ki, hogy mennyire csodás ez a vidék, és hogy milyen döbbenetes gyorsasággal írtja ki az ember a természetet maga körül. Ahová marha fér, oda repül a vörös kakas.
Miközben WC papírért állsz sorba, most is gyújtogatnak már az erdőben, pusztul a növényzet, az állatok és a levegő, amit szeretnél még nem gyulladt tüdődbe engedni.
Az orrunk előtt füstölt el az egyik legszebb erdő, amit láttam életemben, pedig én aztán pár kontinensen bevettem már magam a rengetegbe. Szívfájdító és egyben elviselhetetlen is a látvány, de ettől még nem lett volna szigetem.
Azonban szükségünk volt egy kikötőre. A hajó horgonyozhatott volna Asuncionban az überelegáns Lambaré yachtklubban, de azért egy saját hely is kell és most jön az érdekes része, ha eddig kibírtad.
Paraguayban a vízpart telkek tulajdonosa elviekben a haditengerészet, azonban nem használják a földeket semmire és ezért lehet FÖLDET FOGLALNI MAGADNAK. A foglalt föld tíz év múlva lesz a tiéd.
Azt mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem ilyen egyszerű a dolog. Ott kell laknod, házat (tetőt) kell építened és őrizned, mert ahogy kiteszed a lábad, ott kő kövön nem marad.
Ezenkívül az év szinte felében a vízparti földek víz alatt vannak, majd amikor az áradás lemegy, már csak a halálos fertőzéseket hurcibáló szúnyogokkal kell megküzdened (ha nem esznek meg a kajmánok, csípnek meg a kígyók vagy a skorpiók).
Túl nagyot nem építhetsz rá, mert annak nem fognak örülni a szomszédok és persze ha a civilizációtól túl messze okoskodsz, bent a vadon közepén, akkor nem az örvösmedve fog kopogtatni az ajtódon, hanem az indián maoista gerillák, az EPP.
Sokáig kerestem megfelelő helyeket, de a végére már tényleg paródiába csapott át. Egy kis vízparti telekért húszezer dollárt kért a tulaj. Mondtam neki, hogy őt amúgy nem zavarja az árazásban, hogy a telek fél méter víz alatt van?
Nem zavarta, engem azonban igen, hogy a telekről persze semmilyen papír vagy telekkönyvi bejegyzés sem volt, azt intézzük el mi, ő foglalta harminc éve, azt kész. Hogyne, máris adom a pénzt cashben, elég a kézfogás, szerződés sem kell. Szóval nem találtunk semmit sem. Az átlagos vízparti telek körülbelül 35×20 méter, az amúgy pont elég is, minek több.
De egyre erősödött bennünk az érzés, hogy valamit tenni kéne a folyamatos gyújtogatások ellen és megvédeni egy darabot ebből a csodából. Nem kell ehhez nagy idealistának lenni. Egyszerűen csak tehetetlennek érzi magát az ember, de ha nem lépsz, akkor minden por és hamu lesz ott, ahol a térképen buja őserdő van. Tudom, hogy leszarod, mint mindent, de nem érdekel.
Ha mi nem lépünk, te sosem fogsz, egy hétig érdekelt téged a dolog, most még kb egy hétig a vírus, aztán jön valami más, ilyenek az emberek, ez van. Nos, én máshogy látom. Ha tudok tenni valamit rossz dolgok ellen, akkor teszek és kész, ráadásul nem vagyok egyedül.
És ekkor került elő a hajógyárral szemben a nagy szigetről levált kisebb sziget. Amit amúgy elborít a víz, áradáskor egy-két hektár, most viszont pontosan 17. Fantasztikusan szép a természet és mivel mezőgazdasági termelésre (legeltetésre) használhatatlan, az orvvadászokon kívül a kutyának sem kell.
Nekünk viszont maga az ideális kikötőhely (a hajógyárral szemben ugye, ahol a hajót ácsolják éppen). Ezt az óriási szigetet mellettünk viszont nem lehet elfoglalni, mert van tulajdonosa a haditengerészeten kívül is, a 300 családból álló „comunidade”.
Ha tőlük akarsz földet, akkor meg kell venned, be kell lépned a comunidade-ba és munkát is kell adnod a helyieknek. Ez persze nemcsak az Európából érkezett álmodozókra vonatkozik, hanem a helyiekre is. Nem véletlen, hogy rajtunk kívül senkit sem vonzott az ötlet.
Apró probléma volt, hogy a szigeten amúgy benzincsempészek laktak, legalábbis az északi részén, a lá Macskajaj. De ők valamiért eltűntek később (nem is értem :D).
Először a „pici” sziget déli részét akartuk csak, de aztán a communidade, tehát közösség megszavazta, hogy legyen a miénk az egész (fizessük ki), de tényleg csak megőrizhetjük a szépségét, építkezés egy kis kunyhón vagy konténerházon kívül nincs és nem is lesz.
Amúgy is csak a hajón van a túléléshez elengedhetetlen légkondi. Most értem ugye vissza Európába a szigetről és az előző héten végig 42 fok volt, árnyékban és abból nem sok van, mert a Nap megtalál, bárhová bújsz.”
Ha érdekel a teljes poszt (szerintem érdekeljen!) és az, hogy milyen állatok laknak a szigeten, stb., akkor irány az eredeti bejegyzés!
Mit eszünk a jövőben?
Már az 1980-as években is hallani lehetett a közelgő környezeti válságról, hogy feléljük a bolygónkat. Nem meglepő, hogy a Hollandokk szerint egy ideje már Hollandiában is kísérleteznek azzal, miként lehetne a lehető legkisebb területen a lehető legtöbbféle élelmiszert megtermelni például úgynevezett élelmiszererdőkben.
„Ezt a modellt hívják permakultúrás növénytermesztésnek. Vagyis a világszerte – így Hollandiában és Magyarországon is - elterjedt monokultúrás termesztés helyett polikultúrában gondolkodnak, és ez annyira jövőbe mutató, hogy az itt termelt élelmiszer-alapanyagokhoz képest a mostani bio-vegán vonal gyenge reform-próbálkozásnak tűnik csupán.
A polikultúra elnevezés arra utal, hogy az adott mezőgazdasági területet nem csak egy fajjal ültetik be, hanem ehelyett olyan mezőgazdasági rendszer kialakításával kísérleteznek, ami a természetben történő ökológiai folyamatokat utánozza.
Azaz, sok különböző növényfajt telepítenek egymás mellé, és a megfelelő szintezettség elérése érdekében tudatosan választják meg a növényfajokat. Például a felső lombkoronaszintben szelídgesztenyét, fekete diót, pekándiót ültetnek, az alsó koronaszintben japánkörte, sárgabarack, ringlószilva található, továbbá a cserjeszint fő alkotói a mogyoró, az egres és az ezüstfa.
Legalulra medvehagyma, rebarbara, myoga (japanse gember) kerül, illetve kúszó- és futónövények, gyökerek, gombák. Ilyen erdőtársulásszerű helyen értelemszerűen szántani, boronálni, trágyázni nem lehet és nem is kell, mégis évről évre több termést hoz.
Az egész élelmiszererdő önfenntartó a benne élő beporzó állatoknak, madaraknak és kisemlősöknek, és a talajstabilitást biztosító egyéb fajok okosan válogatott rendszerének köszönhetően. Vagyis többfunkciós, többszintű és a helyi adottságokra kikísérletezett rendszerről van szó.
Hollandul voedselbosnak, szaknyelven food forestnek mondják, és ha összehasonlítjuk a mostani modern mezőgazdasággal, akkor nemcsak adott területre eső magasabb hozamot kaphatunk eredményül, hanem még a klímaváltozással szemben is jobban kiállja a próbát. (...)
Bár Hollandiában viszonylag újdonságnak számít a lapos, végtelen szántók látványától eltérő mezőgazdálkodás, azért érdemes megemlíteni, hogy Ázsiában és Afrikában már régóta alkalmazzák ezt a módszert.
Sőt, a hajdani holland veteményeskerteket, vagy otthon, a nagymama régi gyümölcsöskertjét is a képzeletbeli édenkert ihlette, talán valamelyest kevésbé tudományos, kontrollált módon.
A következő alternatívát messze nem olyan egyszerű felfűzni a „régen minden jobb volt” gondolatmenetre, bár extrém éhínségek vagy nagy nézettségű túlélőshow-k rákényszerítik a civilizált embert is, hogy rovarokat egyen.
Világszerte nő a fehérjék iránti igény nemcsak emberi fogyasztás, hanem állati takarmányozás céljából is. A rovarok pedig amellett, hogy kitűnő fehérjeforrások, olajtartalmuk sem elhanyagolható.
És hogy ne csak szójával meg halliszttel legyen kielégítve ez az igény (és ne csak a világ másik feléről lehessen idetranszportálni), nagyon is életrevaló ötlet, ha mindezt magunk próbáljuk megtermelni.
A Földön több, mint 2000 ehető rovarfajt ismerünk, ezeket javarészt a természetből gyűjtögetik vagy csak nagyon kis számban termesztik egyelőre. Hollandiában mintegy 25 ezzel foglalkozó kis cég működik (2016-os adat).
Az iparágban a lisztbogár, a tücsök, a szöcske és a katonalégy a nagy sláger, ezek fajai ugyanis viszonylag gyorsan nőnek. A katonalégy lárvája és kifejlett egyede például 29-32 °C-on érzi jól magát, növényi hulladékon, kevés víz hozzáadásával fejlődik ki, és kitűnő fehérje- és rovarzsír-forrás.
Az állatkertek részére, hüllők és madarak etetésére, valamint disznók és csirkék takarmányozására termelt rovarok többnyire szárított por formájában kerülnek a piacra, bár a kutatások szerint a csirkék boldogabbak, ha izgő-mozgó kukaccal etetik őket.
A rovarfehérjéket emellett az akvakultúra-iparban (vagyis a lazac és pisztráng tenyésztésben) is fel tudják használni. Emberi fogyasztásra pedig egészséges táplálékkiegészítők, proteinszeletek formájában kerülhetnek piacra. (...)
Aki az emberi buherálásban kevésbé bízik, de mégis különlegeset szeretne enni, azt is megteheti, hogy felfedezi, amit a természet évezredek óta kínál. Az utóbbi időben Hollandiában is menőnek számít az erdőből, mezőből összegyűjteni a szezonális finomságokat, virágokat, gombákat, fűszereket, és akár eltenni télire.
A mértéktelen lelegelés természetesen itt is tilos, a magyarországi medvehagyma-rajongással például sikerült is átesni a ló túlsó oldalára. A medvehagyma (daslook) Hollandiában 2017-ig védelem alá esett, bár eleve nem fordult elő olyan nagy tömegben, mint magyar középhegységeink északi lejtőinek bükköseiben, a kora-tavaszi aszpektus iskolapéldájaként. (...)
Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de talán még reménykedhetünk benne, hogy a habzsi-dőzsit felváltja a mértékletesség és az észszerű élelmiszer-termelés. Kicsiben máris neki lehet fogni a balkonon is, vagy a tetőteraszon, vagy akinek van, a kertben akár.”
A teljes írást itt olvashatod el.
Így változott meg az életünk a vírus hatására
Kanadában és Ontarióban is durvul a vírushelyzet, mint mindenütt a világon. Az azonban már meglepőbb talán, hogy a Juharszirup blog beszámolója szerint a digitális oktatással komoly gondok vannak.
„Munkáltatónk pár nappal az első ijedség kitörése előtt, már 03.16-tól otthoni munkavégzést javasolt mindenkinek és ez azt jelenti, hogy már 3 hete itthonról nyomjuk a munkát Timkával. Azóta az otthoni munkavégzés már kötelező lett és cégünk dolgozóiknak 9x%-a otthonról dolgozik.
A napjaink így viszonylag egyhangúan telnek, reggel 7-kor órára kelünk és a reggeli készülődés nem hosszú, Timka már 8-kor hívásban van, mert van egy rendszeres státuszmegbeszélésük reggel. Én is 8 és fél kilenc között kezdek.
A fő nehézséget számunkra az okozza, hogy Márk 03.13-án volt utoljára iskolában. A következő hét (03.16-03.20) hivatalosan March Break volt, de ez után az iskolák Kanada szerte bizonytalan időre bezártak. Ezért aztán Márk tanulását és egész napját nekünk kell megszerveznünk.
Ezt úgy oldottuk meg, hogy a hét elején Timka is én is beírunk délelőtt és délután kb. 1-1 óra „Márk időt” a naptárunkba, ahova aztán a munkatársak nem tudnak megbeszélést szervezni. Majd minden este összejön a család 5 percre, megnézzük a másnapi naptárunkat és készítünk Márknak egy napi menetrendet reggel 8:30-tól délután 4-ig.
Ebbe beírjuk a közös időt és az egyéni időt, amit kezdetben Márkkal együtt osztottunk be, de most már megvan az ideális sorrend és nem kell sokat gondolkodnunk rajta. A fő motívum, hogy Márk naponta kb. 2-2,5 órát tanul, ebből a felét egyedül, a másik felét velünk. (...)
Rájöttünk, hogy ha a nap elejére tesszük a tanulás nagy részét, majd az egyéni tanulás után rögtön megbeszéljük vele, hogy meddig jutott, akkor jobban járunk és nem kell délután/este azon vitázni, hogy mi nem készült el…
Ja és az MP3 lejátszót is bevonjuk délelőttre, amire magyar nyelvű hangoskönyveket vagy rádió-játékokat töltünk, melyeket Márk imád hallgatni. (Vuk, Tüskevár, Téli Berek, Rumini, legújabban Szíriusz kapitány sorozat)
Egyébként felháborítónak tartom, hogy egy ilyen gazdag ország, mint Kanada sehogy sem áll a távoktatással az általános- és középiskolákban. Már március elején lehetett tudni, hogy az iskolákat be kell majd zárni, de a school board és a tanárok simán elmentek márciusi szünetre, majd az első olyan héten, amikor már tanulni kellett volna csütörtökön (!) jött az e-mail, hogy véget ért a szünet és most már bizony gondolkodunk, hogyan lehetne távoktatni.
Érted… nem szakították meg a szünetet, hogy helyette esetleg előre dolgozzanak, hanem ők szüneteltek, mert az jár. Mi meg Timkával a napközben kiesett munkaórákat este 8 után hozzuk be…
Most ott tartunk 3 hét után, hogy már felmérték, hogy kinek kell laptop, tablet és bejelentették, hogy általános iskolában napi 1 órát fognak a gyerekek távoktatással tanulni. De persze számítanak a szülők segítségére… Anyátok!”
A teljes írást itt találjátok, érdemes elolvasni.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek