Közhely, de ettől még alighanem igaz, hogy minden rosszban akad valami jó. Nincs ez másként az életünket jelen pillanatban évtizedek óta nem látott módon felforgató új koronavírus-járvánnyal sem. Persze sok függ attól is, miként reagálunk a körülöttünk zajló eseményekre hosszú távon.
A képen az az érdekes, ami nincs rajta: turista
Akár úgy is felfoghatjuk, hogy egy globális próbatétel ez, amire a mi életünkben még nem volt példa. Vajon innentől ez rendszeres lesz? – tette fel a kérdést a Norvég életünk szerzője.
„Tanulhatunk például, hogy hogyan viselkednek a különböző társadalmak, mennyire fegyelmezettek (már olvasni is ilyen cikkeket, hogy az ázsiai országok lakói sokkal inkább tudnak társadalmilag gondolkodni, mint például az európai népek), mennyire lehet számítani az adott közösség összetartására, mennyire szarunk bele, kivel mi fog történni.
Vagy, hogy egy ilyen világjárvány mennyire fogja taccsra tenni a gazdaságot, hol mekkora károkat fog okozni, melyek azok a területek ahol (turizmus) semmi esély sincs ilyen esetben a károk enyhítésére.
A gazdagok a feleslegesen összeharácsolt vagyonukkal vajon fognak valamit visszatörleszteni a társadalom nagylelkűségének? Ez tudom, erős így ebben a formában, de attól még szerintem igaz.
Itt jön el az igazság pillanata, hogy mik azok a foglalkozások, illetve ágazatok, amelyek kellenek a társadalmak, az élet, a Föld működéséhez. Mi a luxus (turizmus, ha így nézzük tök fölösleges, szinte csak a baj van vele), mi az, ami nélkül simán tud élni az ember.
Jó, nem olyan egyszerű ez, mert vannak összefüggések, van, ami függ a másiktól, de belátható, hogy leginkább a szolgáltatóipar az, ami nem szükséges az élethez.
Az egy luxus ilyen téren, tehát kell sajnálni? Kell megmenteni, még ha rengetegen is dolgoznak benne? Mert mit mondjon akkor egy olyan valaki (orvos, kutató, ápolónő, rendőr, tűzoltó, tanár, földműves, élelmiszergyártó, stb., de a politikus nem) akinek igencsak nagy felelőssége van a társadalom működésében, mégsem ennek megfelelő (tudom a piac szabályoz, persze, mert nincsen megfelelően szabályozva, a tőkésréteg a befektetők diktálnak, nem a társadalom a politikusokon keresztül - vagyis a politikusok nem jól végzik a dolgukat) a megbecsülésük mértéke erkölcsi és anyagi értelemben.
Sok-sok kérdésre fogunk válaszokat kapni, remélhetőleg a társadalom nagy része akár másképpen fog nézni ezekre a szakmákra is (tudom, hogy csak egy rövid pillanatig, aztán minden visszatér majd a régi kerékvágásba - hacsak ezek a járványok nem lesznek gyakoribbak), és talán valamiféle értékrendváltozás is bekövetkezik majd, bár csodálkoznék, mert mindent a reklámok, a média, a divat és az emberi önzőség fog továbbra is uralni.
Nem tagadom, nem bízom a társadalmak általános értékrendjében, talán mert nem vallom magaménak, és így sokkal nehezebb. Valamiféle mániámmá kezd válni a széllel szemben hugyozás. Elsőnek nagyon jó ötletnek tűnik, lehet, amíg még meleg, majd meglátom mi lesz utána, ha már fázni fogok tőle.
De ami már most biztos, hogy egy ilyen járvány a klímának jót tesz. A természet egy picinyke friss levegőhöz jut. Ilyen lenne egy totális átállás a zöld energiákra, és ha a repülés jelentősen korlátozva lenne, az emberek nem vennének rengeteg felesleges holmit (tengeri szállítás jelentős csökkenése).
Ellentmondás ugyanakkor, hogy a jelentős fosszilis energiakereslet csökkenése okán bekövetkező áresés miatti egyéni közlekedést (hiszen olcsóbb az üzemanyag, többet tudok havonta vásárolni, többet tudok autózni például), hogyan lehet kordában tartani.
Egyéni felelősséggel (ki hiszi ezt el, a többség szarik erre, lásd társadalmi értékrend) vagy politikai akarattal. Elektromos autók és vagy a nem az autó birtoklásának a büntetésével (adók, kötelező biztosítás), hanem mindezek az üzemanyagba való beépítésével lehetne.
Vagyis, minél többet autózom, annál többe kerül (ez eddig is így volt) viszont sokkal inkább a kilométerek fájnak, és sokkal jobban, nem a birtoklás. Igazságos, és pont ezért így lenne korrekt.
De visszatérve az eredeti kiindulási ponthoz, és a fent említett íráshoz.
Turizmus.
Hát az beállt a földbe, és milyen jó! Milyen jó mindenkinek, kivéve azoknak, akik a turizmusból élnek, meg azért az ország is elesik egy jelentős bevételtől ezáltal. De sokkal többet nyer, mert a turizmus ebben a formában hosszú távon nem fenntartható.
A helyieknek már kifejezetten taszító. Emelkednek az árak, kitúrják a befektetők ezáltal őket a saját környezetükből, vagy mert nem lehet normálisan közlekedni, élvezni a saját életteret.
Nem csoda hogy ilyenkor a helyi szabadidejében máshova vágyik, így gyakorlatilag egy helycsere következik be a szabadságolások idején. Ez a klímának nagyon nem jó.
Okés, értem én, hogy jó világot látni, de sokkal jobb a földet a jelen állapotában megtartani, mint az egyéni érdekek/téves vágyak összeadódásaként tönkretenni.”
A teljes posztot itt olvashatjátok el, érdemes.
Nézzünk a lábunk elé!
Ha már turizmus: a turistákért zajló küzdelem hevesebb, mint valaha, nap mint nap Facebook és Google hirdetések bombáznak minket, Instagrammos influencerek próbálják bizonygatni, hogy ha van még valami önbecsülésünk, akkor azonnal csomagoljunk és utazzunk A-ba, népszerű szappanoperákban ügyesen elhelyezett helyszínek évekre fellendítnek egy-egy desztinációt. Mit számít egy ilyen felpörgött korban néhány öntöttvas csatornafedél? – tette fel a kérdést a Tokyo Reloaded blog.
„Bár nehéz elhinni, de valaha, amikor még internet sem volt, az utazni vágyók brossúrák, könyvek és poszterek alapján próbálták eldönteni, hogy hol vakációzzanak.
Ebben az archaikus korban, konkrétan a 80-as években, a japán közlekedési minisztériumban született egy meglepő ötlet: ott az a sok csatornafedél, rengeteg pénzbe kerülnek, használjuk ki ezeket a helyi értékek népszerűsítésére!
A csatornafedelek úgyis mintázottak, mert a nedves, sima fémlapon csúszik a kerék, és ezeket az absztrakt, csúszásgátló mintákat minimális költséggel le lehet cserélni valami érdekesebbre.
A Nemzeti Csatornafedél Szövetség (mert itt az is van) adatai szerint egy design-csatornafedél bekerülési költsége úgy 600 dollár, ami csak öt százalékkal drágább a sztandard geometrikus típusnál.
Szót tett követett, és nem telt sok időbe, megjelentek a helyi jellegzetességet bemutató csatornafedelek. A helyi önkormányzatok szabálykövetése, a buborékgazdaság határtalan költségvetése, vagy lokálpatrióta lelkesedés okozta, de ma már állítólag a települések 95 százaléka rendelkezik egyedi csatornafedéllel.
Minél kisebb a település, annál biztosabban találunk valami érdekes mintát – Kiotónak például egyáltalán nincsen, minek is lenne, anélkül is mindenki ismeri.
A csatornafedél-kép soha nem volt a régiós marketing fősodrában, manapság pedig már inkább csak kuriózum, mint valódi hirdetés. De talán éppen emiatt, a médiumból tartalommá, sőt, egy szűk kör számára attrakcióvá vált.
Japánban éppúgy megvan a rajongói köre, mint a gőzmozdonyoknak, vagy a vízerőműveknek. A magam szerény módján én is ide tartozom. Noha csatornafedél-túrára még nem fizettem be, de amerre járunk, begyűjtöm a helyi csatornafedeleket. Most úgy 350 körül járok, még vagy 1000 hátravan, és ha a koronavírus engedi, a cseresznyevirágzás után folytatom!”
Érdemes az eredeti posztra kattintani, hiszen sok nem akármilyen példát találhattok ezekre a kifejezetten különleges csatornafedelekre.
Rozsdás gyárból menő étterem
Hollandiában mindenütt az okos területhasználatra találunk példát, pedig az unalmas kétdimenziós terepi adottságokból első látásra nem feltétlenül következtetnénk ennyi kreativitásra. A Hollandokk írásából egészen szuper példákra derül fény.
„A néhai – vasút közeli – gyárak újragondolása révén remek közösségi tereket, eseményközpontokat, az adott eseményhez igazítható-alakítható termeket, könyvtárat vagy épp koncerttermet varázsoltak sok-sok régi épület helyére.
A hollandok legendásan szeretnek meetingelni, konferenciázni és börzézni, a rendezvények végén pedig borrel-ezni, ahol gyakran egy-egy pohár bor vagy sör kíséri a netwörkölést.
Még jó, hogy kifejezetten tömegközlekedésre hangolták az érkezést és a távozást, így még ez utóbbiból sem lehet komolyabb baj. Távozáskor már csak az otthoni állomáson lezárt biciklit kell megtalálni és levezetésképp hazatekerni vele.
Ilyen indusztriális eseményközpont a hajdani Prodent gyár Amersfoorban. Majd 80 évig, 2011-ig gyártották itt a hollandok „nemzeti fogkrémjét”, a gyártás elköltöztetése után pedig 1000 fős befogadására képes rendezvényközpontot rendeztek be, valamint közösségi teret kis kávézókkal, workshopoknak otthont adó helyiségekkel, melyeket a gyár egykori dísztárgyaival dekoráltak, és az egykori laborok fehér csempéit, tisztaság-hangulatát is megőrizték.
A hajdani textilipari város, Tilburg belvárosa is rohamléptekben fejlődik, a Spoorzone, azaz az állomás környéke retro pubokkal, az E.V. E. menő éttermével, mellette a nosztalgikus kis vonat-étteremmel, és az egykori iparcsarnokok újrahasznosításával gazdagodott.
A LocHal acélszerkezetű és üvegfalú épülete a városi könyvtár és rendezvényközpont új otthona.
A textilipari múlt a hatalmas függönyökben köszön vissza, a tologatásukkal leválasztható terekben a lépcsőből egyszer csak nézőtér lesz, az előtérből pedig pódium, némi könyvespolc-díszlettel kiegészítve.
Hogy az elhagyott ipartelep újragondolása jól sikerült, azt több elnyert díj, köztük a "World Building of the Year" is igazolja. (...)
Amszterdamban sem csak a csatorna-parti mézeskalácsházikókat érdemes megnézni. A Westerpark részén találjuk a Westergasfabriek egykori épületeit, amelyek a 19. század végén még kőszénporos gyártelepnek terveztek, igaz, neo-reneszánsz stílusban.
A Westergasfabriek Amsterdam volt a helyi gázgyár, az itt előállított gázt köz- és épületvilágításhoz használták fel. A gyárat a brit Imperial Continental Gas Association építette 1883-ban, 4 hektáros területen.
A területválasztás szintén stratégiai fontosságú: vízi-, vasúti – és közúti szempontból egyaránt elérhető volt. A gázgyár egészen 1967-ig működött, amikor is a világítógáz termelését földgázzal váltották ki.
Az üzem a bezárását követően az intenzív területhasználat miatt erősen szennyezett besorolást kapott, így az 1990-es évekig itt működtek a GEB (helyi energiacég) raktárai és műhelyei.”
Ha a többi nagyváros különlegességeire is kíváncsi vagy, irány a Hollandokk posztja!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek