Már éppen kezdtem volna aggódni, amikor megérkezett Harri Seldon beszámolója arról, milyen kalandjaik voltak az Alpokban, ezen belül is Európa egyik legmagasabban fekvő városában. Így aztán idén sem marad el a szokásos útibeszámoló.
„Idén az Alpokban nyaraltunk. Ezúttal Briançonba mentünk. Ez Európa egyik legmagasabban fekvő városa. Hogy miért oda, miután tavaly a félig városnézős-félig tengerparti nyaralás nagy siker volt a lányok körében?
Mert én vagyok „le monsieur qui n’aime pas la chaleur” Ezt a jellemzést adta rólam a lányok osztálytársának az apja. Szóval nem szeretem a hőséget, így azt gondoltam talán idén lesz az utolsó alkalom, amikor még inkább mi találjuk ki az úti célt. Jövőre biztos, hogy a lányok is kitalálnak valamit.
Az Alpok Franciaországon belül a térképen nem tűnik nagy területűnek, de valójában Lyontól legalább három és fél órát kellett autózni, míg odaértünk a szállásra. Torinótól viszont csak másfél órára van.
A hegység fő vízválasztója közel van a városhoz, és az olasz oldalon hirtelen szakad le a hegység, és gyorsan ki lehet érni a Pó-alföldre. A környéken a második világháború után Franciaország itt is szerzett pár hegyet, leginkább stratégiai céllal.
A másik érdekesség, hogy Briançon a legmagasabban fekvő város Európában, 1320 méterrel van a tengerszint felett.
Mi „aoûtien”-ek vagyunk, így hívják azokat, akik augusztusban mennek el nyaralni. A nyaralás nem indult a legjobb előjelekkel, mert Melinda előző napokban beteg volt, sőt az útra is vittünk magunkkal zacskót, ha valami baj történne az úton. Történt is baj, bár más jellegű, mint amire számítottunk.
Hajnali indulás
Reggel hajnali három körül indultunk. Ilyenkor még alig van autó, és én amúgy is ilyenkor felébredek indulás előtt és nem tudok visszaaludni. Legjobb ilyenkor megindulni, aztán majd a lányok alszanak az autóban.
Hogy elkerüljük a holland lakókocsis áradatot, és a párizsiak délre vonulását, úgy gondoltam, jó lesz elkerülni az A6-ost Lyon felett, ezért az A31-esről Dijon-nál keletre fordultam az A39-re, majd az A40 és A42 irányából közelítem meg Lyon keleti elkerülőt.
A továbbiakban nem fárasztok senkit az útszámozással, csak azért írtam le, hogyha esetleg valaki észak felől az Alpok felé venné az irányt, tudja, hogy van kellemesebb, mint dugóban ülni.
Egy drámai pillanat
Szóval még hajnalban indultunk, és haladtunk dél felé. Minden rendben ment, megálltunk reggelizni egy benzinkútnál, aztán mentünk tovább dél felé. Úgy másfél óra után Johanna kérte a szemüvegét. Egy olyan pillanat volt, ami a filmekben a kimerevített képkocka...
A kis hátizsák, a szemüveggel, az iratokkal, Mme Seldon pénztárcájával ott maradt a benzinkútnál. Mi legyen? Megállunk, most melyik benzinkút volt, és hol lehetett?
Szerencsére én egy út során minden kilométerre emlékszem, így hamar ki tudtuk nyomozni, hogy kit kell felhívni. A hátizsák megvolt. Később kiderült, hogy hiánytalanul. Az eladó mondta, hogy valaki odavitte nekik már régen. Végül délután kettő helyett este hatra értünk a szállásra.
Kicsit furcsa elrendezésű apartman, mert pontosan egy régi vízimalom fölé épült. Nagyon kellemes volt a nyári melegben hogy alattunk volt egy állandó hegyi vizes hűtés.
Időnként egy zsilip lezárult, és túlfolyón keresztül elvezették a vizet. Erre nagyjából 2-3 óránként került sor. Egész jópofa dolog. Sajnos éjjel is csinálja. Persze, már miért is ne csinálná? Ilyenkor nagy robajjal beindult a víz, és zúdult le a lakásunk alatt valami elvezetőbe.
Irány a hegy!
Másnap úgy láttuk, Melindának semmi baja, így bele is vágtunk a közepébe. A szállás közelében indult a telekabin a Prorel hegyre. Azt terveztük, hogy átsétálunk egy kellemes hegyi túra keretében a Serre Chevalier másik libegőjéhez, és majd azzal jövünk le a hegyről.
Térkép szerint meg is oldható, hiszen kellemes öt kilométeres túra nálunk megszokott. A pénztáros hallotta a tervünket, és azt mondta, hogy gondoljuk meg, mert körülbelül két és fél vagy három óra.
Áh… Öt kilométer három óra legyen, ne már’… Szóval ilyen lelkesedéssel indultunk fel a hegyre. Én nagyon élvezem a magasságot. Csináltam is sok képet a telekabinból.
Felértünk a Prorel csúcs közelébe. Épp csak talán 200 méterrel van feljebb a csúcs. Mellette a gerincen megy el a turistaút a következő libegőhöz.
- Áh, semmi az egész, látjátok, milyen széles út vezet fel a hegyoldalba - biztattam a családot.
Nehézkes út a csúcs felé
Haladtunk is. Egy darabig. Aztán egyszer csak a szép széles út átalakult köves ösvénnyé. Utána köves hegyoldallá.
Ezen másztunk át, időnként egymást tartva
Majd szép lassan ez is átváltozott, és a kövek elkezdtek a lábunk alatt kifolyni. Ezek után a következő fél óra azzal telt, hogy igyekeztünk nem lecsúszni a kövekkel együtt a hegyoldalon.
Egy felnőtt embernek sem könnyű, nekünk ott volt még három gyerek, akik körül egyiket (vagy másikat) időnként vissza kell húzni a lecsúszó kavicsok alól, másikat meg vigasztalni, hogy „nem, ne aggódj, nem fog minket betemetni a lezúduló kavics…”
Melinda itt még talált egy stabil sziklát…
„Látod, ott van egy kis kiálló szikla, azt mindjárt eléred a fél lábbal.” Szóval a lényeg, egyre kevesebb lelkesedéssel haladtunk a másik libegő felső végállomása felé. Végül átkeltünk a csúcs melletti gerincen.
Valami csoda folytán még csak kisebb horzsolásokat sem nagyon szereztünk. A gerinc másik oldalán megláttunk egy libegő végállomást. Ekkorra már mindenki szomjas éhes, fáradt volt. A libegő persze nem az volt, amit kerestünk.
- Áh, csapat. Nem erről van szó, mi a másikkal megyünk le - mutattam egy kicsit a homályba vesző kis fülkére.
- Látjátok? Az ott jár… Nem, nem az… Az sem jár, a következő lesz a miénk… de erre már könnyebb a terep. Láthatjátok, csak három emelkedő van, és egy darabig vannak póznák is, amibe lehet kapaszkodni - ilyen módon próbáltam lelkesíteni csapatunk fellázadt tagjait, eltökélve, hogy mi innen már nem megyünk vissza.
Visszamentünk. Én vagyok kevesebben. Leültünk az álló libegő ülésére, és megállapítottuk, hogy van egy talán könnyebb visszaút is ahhoz a telekabinhoz, ahonnan jöttünk, csak kétszer olyan hosszú. Ezt választottuk.
Ereszkedés visszafelé egy másik úton a hegymászás után
Végül a pénztárosnőnek igaza volt. Megvolt a három óra túra. Cseppnyi szépséghiba benne, hogy ugyanazzal a libegővel jöttünk le.
A következő napokban még néhányszor felmentünk a többi működő telekabinnal is a hegység különböző pontjain, de előre tisztáztuk, hogy ugyanazzal jövünk le, és nem leszünk fent sokat. Ezzel is kizárva, hogy újabb túrákra próbáljam rávenni a társaságot.
Briançon belvárosa
Ötödikén Briançon belvárosát néztük meg. Kicsit ez is túra jellegű lett, hiszen a szállásunktól a Cité Vauban-ig folyamatosan emelkedik az út. Sőt a belvárosban az utca közepén folyamatosan folyik egy forrás vize a Citadelláról lefelé. A turisták folyamatosan ugrálnak át rajta.
A lányok hoztak magukkal kis plüss állatot, azzal a felkiáltással, hogy „megmutatjuk a cicának is a várost…” Hát ő is látta, igaz a nap végére eléggé ázott macska lett, mert minduntalan beleesett a kis vízfolyásba.
Állandó vízfolyás a fellegvár főutcáján. A plüssmacska egészen gyorsan úszott benne. (Wikipedia. Sajnos nem találtam jó képet a sajátunk között.)
Ha már feljutottunk az óvárosba, írok pár dolgot a városról. A város felkerült az UNESCO világörökségi helyszínei közé. Több mint 12 000 lakosa van. Alpesi síközpont, bár nyáron is nagy tömeg van.
A város csak 15 km-re van az olasz határtól, és éppen ennek köszönhetően épült ki a Vauban erődrendszer, ami ma is áll úgy az óvárosban, mint a körülötte levő hegyeken.
Briançon a XIV. században került Franciaországhoz, ezután sok századon át fontos határváros volt a Pó síksága felé. A várost a híres hadmérnök a Napkirály idején jelentősen megerősítette.
Briançon, többszörös erődfalak (Wikipedia)
A védelmi rendszer erejét mutatja, hogy a napóleoni háborúk végén, 1815-ben, a szövetséges csapatok megpróbálták elfoglalni a 150 évvel korábban épült erődöt, de fel kellett hagyniuk az ostrommal.
A város kiállt még egy támadást is: 1940. június 21-én az olasz hadsereg próbálkozott betöréssel ebből az irányból, az olasz kézen levő Mont Chaberton hegyén levő erődből lőni kezdték a várost. A város parancsnoka viszonozta a tüzet, jelentős károkat okozott az olasz csapatoknak, így visszaverte az olasz betörést.
Briançon, kapu az erődvárba
A második világháború végén, a Mont Chaberton hegyet és erődöt megkapta Franciaország még néhány kisebb-nagyobb területtel együtt. Jellemzően úgy, hogy a fő vízválasztók és alpesi erődök Franciaországhoz kerüljenek.
Az óváros városfaláról szép kilátás nyílik a Prorel csúcsra, és az egész medencére (lásd a nyitóképet).
A Le Pont d'Ansfeld az óvárosból egy szakadék felett vezet át a város másik erődítményébe.
Pont d'Ansfeld (Wikipedia)
Gyereknap kötélpályákkal
Másnap ismét gyereknap. A városban és környékén rengeteg program közül lehet választani nyáron is. Például a Parc Schappe-ban van egy Escalade felnőttek és gyerekek számára is.
Maga a park nagyon szép, igaz az elején van egy romos épület, ami rontja az összképet.
Parc Schappe bejárata, háttérben a felsővárossal
A gyerekek nagyon élvezték az erdei kötél- és ügyességi pályákat. Összesen nyolc szint van. A pálya elején egy karabinerrel bekötik magukat és követni kell végig a fák ágai között. A lányok nagyon szeretik ezeket az ügyességi pályákat.
Mindenki lelkesen mondta, hogy, ők aztán mind a nyolc pályát megcsinálják, sőt jövőre már a felnőtt pályát is megpróbálják, ha elég nagyok lesznek. Így mind a hármat befizettük erre a játékra.
Mindenki szépen haladt, egyes pálya, kettes, stb… A négyestől kezdett kicsit feljebb kerülni a mászás az átlag 80 centiről, fokozatosan időnként másfél méter magasságba.
Igazából ez sem volt nehezebb, legfeljebb az okozott kis problémát, hogy Mariannának, már a sámlin is tériszonya van (kissé sarkítva).
Marianna elszántan megkezdi az útját a fák között
De a lányunk csak mászott, mint Jane a dzsungelben, és szép lassan feleszmélt 2,5 méteres magasságban, hogy most rá kell lépni a felfüggesztett mozgó gerendákra, és azon átmenni a másik fáig, ahol végre lecsúszhat.
Így hát itt álltunk, és várakoztunk, időnként az eső is szemerkélt, de aztán csak megindult a „dzsungel park” hősnője és átjutott a legnehezebb szakaszokon is.”
Folytatás egy hét múlva, amikor leereszkedünk a föld mélyébe.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek