Alapigazság, hogy magyarok mindenhol vannak, amit nem csak onnan tudhatunk, hogy magyar szót hallunk, akadnak más, néha egészen váratlan jelei is a lehető legfurcsább helyeken.

Ki gondolná például azt, hogy egy írországi fitneszközpont egyik öltözőszekrényének ajtajában egyszer csak egy 100 forintos érmét talál majd? Márpedig Lipinggel éppen ez történt.

„A centerben az öltözőszekrények egyeurós érmékkel működnek: behelyezi az ember a nyílásba, majd ezután el tudja fordítani a zárat. Nyitáskor a pénz visszajön.

Van jónéhány szekrény, amiket eddig használtam közülük, mind hibátlanul működött. Legutóbb azonban sikerült találnom egyet, amibe valaki megpróbált egy százforintost beletömködni.

Mivel magától nem nyelte el a szerkezet, így alkalmazott némi erőszakot, aminek hatására az érme se ki, se be nem mozog, a szekrény meg nem zárható. Persze nem kizárható, hogy nem magyar volt az elkövető, de azért legalábbis a gyanú megalapozottnak tűnik...

A potenciális magyar jelenlét mellett akadnak feltűnőbb jelenségek is. Nincs tömegnyomor egyáltalán, de a megjelentek úgy egyötöde Down-szindrómás vagy valami más, látható problémával küzd.

A szaunában legutóbb bejött mellém egy fiatalember, aki először csak halkan dünnyögött valamit, majd valami csapdába esett állatra emlékeztető hangokat produkált, mielőtt elhagyta a helyszínt.

Hogy a jelenség mögött az áll-e, hogy a némiképp egysíkúbb génkészlet és a beltenyészet valamelyest ront az utódok minőségén, vagy szimplán az elfogadás miatt jobban szem előtt vannak, azt nem tudom, de az egyértelműen kijelenthető, hogy a Leisure Center némiképp nappali melegedőként szolgál számukra, feltehetően a nekik járó csökkentett árú belépő miatt is. Sok vizet nem zavarnak, elférünk együtt, csak szokatlan.”

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!

Így választanak a svájciak

Annyi választás van és volt mostanában Európában (ugye ott volt a magyar önkormányzati, aztán a lengyel parlamenti, hogy csak két példát hozzak), hogy lassan az lesz a ritkább, ahol éppen nincs. A viccet félretéve, Svájcban is választottak, immár az első svájci voksolásukon részt vevő Zuzzerékkal egyetemben.

„Lenyomtuk életünk első svájci álompolgárként abszolvált parlamenti és hovatovább szavazását családilag. Itt is lett aztán nagy-nagy meglepetés, a helyi Fidesz, az UDC (német leánykori rövidítéssel az SVP) vereséggel felérő győzelmet aratott, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a zöldek nagyon jelentős mértékben előretörtek és a helyeket a tradicionális pártoktól vették el.

Buktak a szocik, a szocdemek és főleg a néppárt, a fentebb említett UDC a legtöbbet. Itt nálunk, Neuchatel kantonban például le is mondott a helyi vezírük, mert elfogyott a lágy kenyér. Ez a tendencia is hajaz a magyar eredményekre, mivel a Les Verts (A Zöldek) kábé a politikai oldal-skála közepe felé vannak, mint otthon a Momentum.

Régi mániám, hogy olyan pártot szeretnék látni hatalmon minden országban, ahol a klímaváltozást tagadók nem rúghatnak labdába.

Nos, most kicsit várhatóan, de azért méretében váratlanul előretört a zöld mozgalom Svájcban; mind a kettő környezettudatos párt – a Les Verts és a Verts Liberaux (Liberális Zöldek) jelentősen megerősödött.

Magam ilyen önbüntetésre hajlamos figura vagyok, bármikor aláírnám, hogy sokkal keményebb szabályokkal próbáljuk a környezetszennyezést leszorítani, így nagy az örö é bódottá. Semmi bajom se lenne azzal, ha betiltanák a fapados jegyárszabást, bizonyos motor típusokat, etc.

Most ezen gondolatoknak parlamenti képviselete lesz Svájcban, nem mondhatják majd mint eddig, hogy hejj ráérünk arra még. Vagy ha mondják, akkor pellengérre lesznek kérem szépen szerkesztve.

Maga a választás menete és formátuma is példaértékű amùgy. Minden választópolgár, azaz mi is, megkapta a maga paksamétáját, amiben benne foglaltatik minden párt krédója, ami alapján totál zöldfülűként is el lehet igazodni, hogy vajon kivel kellene egyetérteni.

Tartalmaz a csomag még szavazás technikai információkat, mit, hol, miért és két füzetet az összes létező és induló párt jelöltjeivel a Conseil National-ba és a Conseil des Etats-ba (zwei kamarás rendszer), valamint előre megcímzett borítékokat. A füzetekből ki kell tépni a lapokat a választott pártunkkal és azok képviselőivel és a megfelelő borítékokba beletenni.

A folyamat maga nem egynapos program, hanem pár hetes, a borítékokat el lehet küldeni postán, a kommünök urnáiban is le lehet adni, valamint a szavazás hivatalos napján személyesen is be lehet dobni a hitelesített dobozokba.

Ez utóbbit tettük mi meg, lusta újsvájciként a határidő előtt egy órával csaptunk a homlokunkra, meg a lecsóba. Gyorsan meggyőztem zsenge leánykámat is, hogy igen, létezik olyan, hogy politika és apád eztmegazt javasolja, lévén most lett 18 éves és már szavazóképes.

Mondjuk szerintem politikai oldalról az MKKP állna hozzá a legközelebb, azt például tudja, hogy a Planet Earth a bolygónk, de kábé eddig érdekli az egész hacacáré.

Nos, 3 szavazatot vitt mindkét kategóriában a Les Verts a családtól, UDC resszkess a jövőben is! Pro Natura tagként és az utóbbi évek környezetvédelmi szavazásait figyelembe véve, másra nem is szavazhattunk volna.

Mondanom se kell, hogy a még az agyukban is határok közé kényszerített emberek néppártja szerint glifozáttal ízesített olvadt gleccservizet kellene innunk, így már csak ezért is mentek a levesbe a helyi migránssal ijeszgetők.”

A teljes írás itt található.

Baseballmeccsen Amerikában

Ha már az ember az Egyesült Államokba látogat, akkor ugye nem hagyhat ki egy baseballmeccset – legalábbis szerintem. Illetve nem csak szerintem, hanem Editék szerint sem, akik San Diegóban látogattak ki a helyi Padres egy meccsére – örök élményt szerezve!

„Odasétáltunk a beengedő kapukhoz, ahol egy rövid biztonsági ellenőrzésen estünk keresztül, majd megkérdeztük a bennünket beengedő urat, hogy most merre kell mennünk, mert ez életünk első baseball meccse, és amúgy Németországból érkeztünk.

A bácsi nagyon megörült nekünk, mondta, hogy soha nem gondolta volna, hogy valakinek ez nyaralás alatt program lehet, és megköszönte, hogy pont az ő csapatuk meccsét választottuk első baseball élményünknek.

Nem mintha ez tudatos lett volna, hisz ez csupán a véletlennek volt köszönhető, de ő örült, mi meg örültünk, hogy ő örül, és mondta, hogy menjünk kicsit tovább, ott lesz egy információs pult, és ott majd útba igazítanak bennünket.

A stadion maga is már óriási élmény, hisz csak filmen láttunk eddig ilyet, és már ekkor világossá vált számunkra, hogy ez nem egyszerűen egy meccs, ez egy show lesz.

A hangszórókból szólt a zene, láttuk, hogy van színpad, mini pálya ahol a legkisebbek játszottak, enni- és innivalóban sem volt hiány. Árusok árulták a baseball sapikat, mezeket, volt még állatsimogató, illetve nem is állatsimogató, csak egy hely ahol volt pár kutyus, őket lehetett simogatni, és támogatni az állatmentő szervezetet, akik örökbefogadásra buzdították az embereket.

Mi legelőször az információs pulthoz mentünk, ahol, ahogy a beengedésnél a lelkünkre kötötték, ismét elmeséltük, hogy először járunk baseball meccsen, ennek örömére választhattunk magunknak kitűzőket, aminek a hátuljára a bácsi ráírta a dátumot és, hogy kivel játszik a San Diego Padres, jelen esetben a mi csapatunk ugyebár, mert mégis ki másnak szurkolhatnánk.

Megkérdeztük, hogy majd merről kell bemennünk a helyünkre, megmutattuk a jegyünket is. A bácsi mondta, hogy merre, majd azt mondta, hogy inkább elkísér minket egy darabon, és így is tett, nagyjából egy 20 métert jött velünk, és onnan már láttuk, mivel mutatta, hogy melyik mozgólépcsővel kell elindulnunk felfelé a lelátóhoz, de előtte azért még szét szerettünk volna nézni. (…)

Az időre nem lehetett panasz, hét ágra sütött a nap, és sejtettük, hogy nem fogunk fázni meccs közben. Elindultunk lassan az ülőhelyünk felé, eléggé magasan ültünk, így örültünk a mozgólépcsőnek.

A stadion közel sem volt tele, mi mégis a kijelölt helyünkre ültünk, de később egyszer-egyszer változtattunk ezen, és inkább fentebb ültünk, mert azok a helyek hamarabb kerültek árnyékba.

No igen, a pálya pont úgy nézett ki, ahogy azt már filmeken láthattuk, de amit nem láthattunk, hogy milyen nagy kivetítőkön keresztül lehet követni a meccset, és hogy később, még mennyi mindent láthatunk ezek által.

Lassan elkezdődött a meccs, és nem tudom, hogy minden meccs ilyen ünnepélyesen kezdődik-e, de ennek megadták a módját. A Parti Őrséget övezte nagy figyelem lévén, hogy a „U.S. Coast Guard Appreciation Day”-nek örvendhettünk. Így aztán volt felvonulás, két helikopter, természetesen a parti őrségtől áthúzott a pálya felett, és a himnuszt is a Parti Őrség egyik tagja énekelte.

Az igen-igen ünnepélyes megnyitó után elkezdődött a meccs. Én nem sokat tudok a szabályokról, de a Zuram annál egy kicsit többet, így rövid oktatásban részesültünk, hogy mi miért és hogyan történik, de ebbe most nem mennék bele.

A lényeg, hogy a játékot kilenc, azaz kilenc játékrészben inningben játsszák. Nos, a kilenc nagyon soknak tűnt nekem, mert hát nem tudtam, hogy mégis meddig tart egy inning.

Annyit tudtam, hogy egy átlagos mérkőzés 2,5-3 óra hosszán keresztül tart, és nekem már egy sima focimeccs is maga az örökkévalóság. Egy biztos, ha végignézzük nem sok idő marad már várost nézni, de erre nem sok esélyt láttam, tekintve, hogy a lányok nem biztos, hogy élvezni fogják a szórakozás ezen módját.

De, és ez egy nagyon nagy de, mondhatnám DE, az amerikaiak igen-igen értenek a szórakoztatáshoz, ha valaki véletlenül nem szeretné figyelemmel követni a meccset, akkor azzal is bőven el lehet lenni, hogy figyeli a kivetítőket, elmegy sétálni egyet, keres valami ennivalót, vagy valami ilyesmi.

A kivetítőkön folyton történt valami, nem volt csók kamera, de annyi minden más volt, hogy egy percre sem unatkozhattunk.

Bárki is figyelte a közönséget, a kamerával nagyon nagy gyakorlattal választotta ki azokat, akiket ha a kivetítőn keresztül megmutatott a szurkolóknak, akkor a közönség még jobban szórakozott, elég volt simán csak napozó fiatalembereket mutatni, esetleg valami jó zenére táncoltatni a népet, megkeresni azokat akik a legjobban szurkoltak, vagy nagyon unatkoztak.

Volt shark cam, ami annyit tett, hogy a Baby Shark zenéjére szó szerint tombolt a közönség. Jó, hát én nagyon nem jól tudok valamit a szórakoztató iparral kapcsolatban, és nem igen értem, hogy lehet a Baby Sharknak ekkora sikere, de nem is muszáj nekem mindent értenem. A lényeg, hogy a közönség nagyon élvezte.

A legjobb viszont a szomszédos épület teraszán félmeztelenül spinning edzést tartó srác volt, aki először észre sem vette, hogy őt mutatják, majd rájött és le is fényképezte magát a kivetítőn, majd kezével szívecskét formázva jelezte, hogy mennyire tetszik neki, nos vagy saját maga, vagy az, hogy a szerkesztők hot, hot, hot felirattal és lángnyelvekkel látták el a képernyőt.

Közben persze ment a meccs, és sokkal, de sokkal többször ütötték ki a labdát a közönség soraiba, mint azt én gondoltam volna, de ehhez sajnos mi túl magasan ültünk, így esélyünk sem volt arra, hogy szerezzünk egy labdát.

A harmadik inning környékén döntöttük el, hogy márpedig úgy nem megyünk el, hogy ne ettünk volna hot-dogot. Nem a sorok között járkáló árustól vettük, hanem a kinti fix helyről, de a meccset nézve ettük meg.

A lányok remekül szórakoztak és közölték az apjukkal, hogy ha a foci is ilyen lenne, akkor nekik is bérletük lenne a stadionba. A szünetben sem maradt el a nép szórakoztatása, volt verseny járni még nem, de mászni már tudó babáknak, folt futóverseny, jöttek a szurkoló fiúk, lányok, akik egy elég komoly táncos produkciót mutattak be.

Néha észre sem vettem, hogy a meccs már megy, mert annyi minden történt egyszerre. Folyamatosan mutatták azokat, akik az instára egy bizonyos #-el jelölt képet posztoltak, a Zuram is megtette, de minket nem mutattak. Kicsit meglepődtünk mikor karaoke kezdődött, de a lányok ilyen lelkesen szerintem még soha nem énekeltek Taylor Swift dalt.

Az ötödik inning környékén kezdtem el mondogatni a lányoknak, hogy szóljanak nyugodtan, ha unják, akkor megyünk. Ketten háborodtak fel egyszerre, hogy ha már egyszer itt vagyunk, olyan nincs, hogy ne maradjunk a végéig, és különben is ők nagyon jól érzik magukat, eszük ágában sincs csak úgy itt hagyni a meccset, és elmenni.

A hatodik inningnél már kiabálva szurkoltak, ennél a pontnál én mondtam, hogy szerintem amúgy egyik játékos sem beszél magyarul, de le lettem hurrogva. Időnként oly’ lelkesek voltak, hogy felugrottak és ugrálva kiabálták, hogy fuss, üss, mit csinálsz már?.

Természetesen megvártuk a meccs végét. Előttünk kettővel nem San Diego Padres, hanem az Atlanta Braves szurkolói ültek, és mi tagadás az Atlanta állt jobban, és amikor az Atlanta egyik játékosa pontot szerzett, akkor az egyik srác felállt, majd fensőbbsége teljes tudatában jobb kezével lesöprögette a bal vállát, majd bal kezével a jobbat, de hogy ez még hatásosabb legyen a táskájából a művelethez elővett egy kis seprűt.

Mindenki tapsolt neki a környéken, a Padres szurkolók is, pár Atlanta szurkoló oda is integetett, a srác pedig egy fejbiccentéssel válaszolt, majd leült. Egy baseballmeccs családi program, nagyon sokan voltak ici-pici vagy kicsit nagyobb gyerekekkel is, nem egy pár hónapos babát láttam, akik többnyire a nagy zaj ellenére is végig aludtak.

Az én lányaim nem aludtak, ezerrel szurkoltak, tapsoltak, dübögtek, táncoltak, énekeltek, és teljesen beleélték magukat a játékba. Olyannyira, hogy amikor később az egyik szálloda recepcióján várnunk kellett, és baseball meccs ment a tv-ben akkor azt nézték, és közben beszélgettek: Ki játszik kivel? (Mintha ismernék a csapatokat) Mennyi az állás? Hanyadik inningnél tartunk? stb.

Csak hallgattam és mosolyogtam, egy meccs bőven elég volt ahhoz rajongókká váljanak, annak ellenére, hogy amúgy a Padres kikapott.”

A teljes, ennél sokkal bővebb és másfajta élményekről is beszámoló posztot itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.