Elég nehéz ma úgy megnézni egy híradót, kinyitni egy híroldalt, hogy ne látnánk képeket a lángoló brazíliai esőerdőkről. Megoldás van, hogy lesz-e, az már egy sokkal érdekesebb kérdés.
A helyzet egyre kilátástalanabb, politikusok üzengetnek egymásnak, emberek hashtagelik szét a Facebookot elmormolva egy imát az esőerdőkért, de azok csak égnek, szakadatlanul égnek. Ahogy égett, és talán még mindig ég a tajga Szibériában - írta Endre, aki azért nálunk jóval közelebbről szemléli az eseményeket.
„Az ún. nyugati politikusok bűnösnek kiáltják ki a brazil elnököt, Jair Bolsonarót a most kialakult helyzet miatt. Könnyű szitkozódni, bűnbakot keresni, de az ügy megoldásának labdája sokkal kevésbé pattog Bolsonaro, mint a nyugati civilizáció térfelén, akik túlfogyasztásukkal sokkal nagyobb ökológiai lábnyomot hagytak maguk után az ipari forradalom óta, mint Brazília fog pár ezer négyzetkilométer esőerdő felégetésével.
Az, hogy a mostani erdőtüzek természetes eredetűek vagy előre tervezett irtások, tulajdonképpen mindegy. Az, hogy ez kinek a bűne, még inkább mindegy kéne legyen. Csakhogy nem az, mert ahogy a migránsválságból, úgy ebből is lehet politikai játszmát kreálni.
Jair Bolsonaro a Föld kilencedik legnagyobb gazdaságának az elnöke, aki egyben a jövő zálogának, az oxigénnek is egyeduralkodója. Banális módon azt is mondhatnánk, egy bolsonarói földreform komolyabb pusztítást tud végezni, mint Csernobil és Hiroshima együttvéve.
Populista megnyilvánulásai ráadásul szemet szúrnak a magukat többnek gondoló európai politikusoknak, akik mintha nem tudnának azon a tényen túllépni, hogy a gyarmati időknek vége, nem rendelkeznek más országok erőforrásaival.
A nemzetközi politikai elit legszebb megnyilvánulása az volt, amikor Rafael Correa, egykori ecuadori elnök 2007-ben, miután feltártak egy hatalmas méretű olajmezőt a Yasuni Nemzeti Park alatt, 6,5 millió dollárt kért az ENSZ-től azért cserébe, hogy az olajmezőket ne nyissa meg, mire a szervezet egy hatalmas nemmel felelt.
Correa 13 millió dolláros éves bevételt remélt az olajból, aminek feléről lemondott volna, ha az ENSZ kisegíti. Az ENSZ azonban korrupciót szimatolt, és ahelyett, hogy együttműködést ajánlott volna, elzárkózott a további tárgyalásoktól.
Ecuador pár évre rá megnyitotta a mezőket, a Yasuni Nemzeti Parkban pedig megkezdődött az erdőirtás az ENSZ és az Unesco kvázi jóváhagyásával. Ezek után nem visszás-e az ENSZ felszólítása, hogy Bolsonaro állítsa le az erdők felégetését? (...)
Dilma Rousseff 2016-ban egy ellene folyó korrupciós eljárás hatására távozott az elnöki székből, helyére átmeneti időszakra Michel Temer került, aki azonban a 2018-as választáson nem indult el.
2019. január 1-től Brazília elnöke az a Jair Bolsonaro, aki populista megnyilvánulásaival hamar kivívta a liberális politikai elit nemtetszését. Pedig Bolsonaro nem csinál mást, csak követi a trumpi vonalat: erős, vitatható kijelentéseket tesz, ami az egyszerűbb emberek számára érthető ugyan, de az értelmiséget bosszantja.
Az Egyesült Államok vezetése számára azzal vált vállalhatóvá, hogy Maduróval szemben az általuk támogatott Juan Guaidót fogadta el Venezuela elnökeként, továbbá jó kapcsolatot ápol az argentin elnökkel, Mauricio Macrival, aki véget vetett a szocialista berendezkedésű, Cristina Kirchner által vezetett rezsimnek.
Bolsonaro megújította kapcsolatait az Egyesült Államokkal, és Olaszországgal is jó viszonyt ápol. Szabadabb fegyvertartást, könnyebb földhöz jutást ígér, ami könnyen semmissé teheti Dilma Rousseff vízióját.
Bolsonaro nyíltan vállalja, hogy a néhány tízezer, civil szervezetek által védelmezett őslakossal szemben a földművesek érdekeit fogja képviselni, mert az társadalmilag és gazdaságilag is kifizetődőbb.
Földreformot egyelőre nem hirdetett, így mossa kezeit: nem miatta égnek az Amazonas esőerdői. A morális támogatás persze megvan ehhez, de az tény, Bolsonaro nem adott felhatalmazást a campesinóknak az erdőégetéshez.
Bűnbaknak való kikiáltása sokkal inkább politikai játszma, semmint megalapozott vád, ami hosszú távon csak arra jó, hogy Brazília az Egyesült Államok támogatásával dacpolitikát folytasson Európa vezetőivel szemben. Németország és Norvégia megvonta a támogatást Brazíliától, de ez csak olaj a tűzre.
Pontosan az zajlik most Brazíliával, ami tíz éve Ecuadorral, csak a mostani helyzet Bolsonarónak sem kedvez. Valószínűleg ennek tudható be, hogy enyhült az Amazóniával kapcsolatos retorikája, és megkezdte végre a tüzek oltását.
Ne legyenek hiú ábrándjaink; az amazonasi tűz az európai politikusokat csak másodsorban érdekli. A legfontosabb, hogy felhasználják azt Bolsonaro és a populizmus lejáratására.
Bár több százezer hektáron ég az erdő, a helyzet egyáltalán nem tragikus. Volt ilyen a múltban többször is, csak korábban nem volt ekkora hírértéke. Most van, mert tökéletes politikai eszköz.
A kérdésre, mely szerint mit tehetek én az Amazonas-medence megmentéséért, a rossz hír az, hogy nem sokat. Azzal egész biztosan nem segítesz Amazónián, ha hőbörögsz a neten, telehashtaggeled a Facebookot vagy olyan segélyszervezetnek adod a pénzedet, amiről életedben nem hallottál.
Ezek csak arra jók, hogy a megnyugtasd a lelkedet, miszerint te együttérzel a fuldokló esőerdei élővilággal. Ha te az vagy, aki szíved szerint körbekerítené egész Amazóniát, hogy oda a sok földfoglaló erdőégető ne tehesse be a lábát, akkor valószínűleg a magyar határra tervezett kerítéssel is egyetértesz.
Az a pár millió campesino ugyanis, akik jó eséllyel a kialakult helyzetért felelősek, azért égetik fel az erdőket, hogy a gyerekeiknek tudjanak valamit enni adni. Az éhezés és nincstelenség ellen menekül, csak azért, mert néhány oligarcha és nagyvállalat rajta ül azokon a területeken, amiken akár ő is gazdálkodhatna, ha neked nem lenne fontos az olcsó banán, pálmaolaj, szója vagy marhahús.
Azonnal megérkeztünk oda, hogy akkor nyilván azzal segítesz a bolygónak, ha ezeket, az amúgy nélkülözhetetlen termékeket kiírod a szakácskönyvedből, Brazíliából származó terméket pedig jó ideig nem vásárolsz.
Voltak korábban is ilyen kampányok, csak ezeknek sincs nagyon értelme. Azért nincs, mert ezek a pénzéhes brazil földesurak azért adnak munkát pár százezer embernek Brazília szerte, így ha tönkremennek egy nagykaliberű tiltakozó kampány eredményeképp, kénytelenek lesznek kirugdosni őket. A munkanélküli campesino pedig mit csinál? Hát nekimegy az erdőnek, és felégeti azt.
Mi hát a megoldás? Az, hogy megpróbálsz a saját közegedben odafigyelni a természetre. Nincs ugyan sok összefüggés a nylonzacskó és Amazónia között, de te az erdőtüzektől tízezer kilométerre azzal járulhatsz hozzá a Föld jövőjéhez, ha nem csomagolod be egyenként a mákszemeket.
Azzal segíthetsz, ha ültetsz egy fát, felszeded a szemetet az utcán vagy nem telepítesz a lakásodba légkondit csak azért, mert Magyarországon van három hét kánikula.
Ha nagyon a szíveden hordod az esőerdők sorsát, akkor olyan politikai erőket juttatsz hatalomra, akik nem a nagycsaládosokat vagy a bevándorlókat támogatják, hanem azt mondják, a pénzt a Föld népességének csökkentésére kell költeni. Ne Hitlereket vizionálj, hanem oktatást, felvilágosítást, átképzést álmodj!
Azt például tudtad, hogy Magyarország 93 ezer négyzetkilométeres területe fejlett mezőgazdaságával 6-6,5 millió ember eltartására alkalmas, ha nem akar talajt kizsigerelő kemikáliákat vagy génmanipulált növényeket bevetni?
A Föld túlnépesedett, és bár szokás ebben a helyzetben Afrikára, Ázsiára vagy épp Dél-Amerikára mutogatni, a helyzet az, hogy Európa éli fel leginkább a jövőjét, mivel ezen a kontinensen vagyunk a legsűrűbben. Nem véletlen, hogy a régió földbirtokosai között sok az európai vagy az európai cégeknek brazil beszállítója.”
A teljes posztot pár gyönyörű képpel itt találjátok.
A monszun és a komfortzóna
Aki követi a blogot, talán még emlékszik arra, nem is olyan régen volt egy podcast, melyben Elvirával beszélgettem egyebek mellett arról, hogy hamarosan elindul egy kis digitális nomádkodásra Vietnámba. Nos, jelentem megérkezett Hanoiba, ahol rögtön nem akármilyen élmény érte.
„Amint kiléptünk a Noi Bai Nemzetközi Repülőtér fotocellás ajtaján, olyan súlyos, párával terhelt levegő csapott meg, amilyet addig csak a wellnessben tapasztaltunk. El sem tudtuk képzelni, milyen lesz Hanoiba jönni a monszun vége felé (persze próbáltunk tájékozódni, optimistább és pesszimistább előjelzéseket egyaránt hallottunk).
Ha egy szóval kellene összefoglalnom, milyen a monszun, annyit mondanék: szauna. Pont, mint a szauna. És hozzátenném, hogy ha bírod a szaunát, akkor valószínűleg a monszun utolsó időszakát is bírni fogod.
Vietnámi utazásom első felére húgom és egy közeli barátnőm kísért el. Mindhárman egyetértünk abban, hogy a párával nincs baj, és rövid idő alatt hozzá lehet szokni. Amíg nem kell megerőltető testmozgást végezni, addig nem para a pára. És hát nem fizikai munkásnak jöttünk Hanoiba. Szerintem a párás levegő tök oké, sőt jó.
Na, de a pho leves szagával elegyedő pára, az már más. Az már, nos, legyünk őszinték, első szippantásra émelyítő. A phót Hanoi óvárosában a nyitott kifőzdékben és az utcán is főzik, és az étkezdék környékén olyan szag terjeng, amilyenre Európában biztos kihívnák már az ÁNTSZ-t.
És persze a szálláshelyek jó része éppen azokba az utcákba települt, ahol a kifőzdék és kávézók vannak (naná, mert mit akar a turista Hanoiban: enni, meg kókusztejes kávét és trópusi gyümölcsleveket inni). És mindez azt is jelenti, hogy a napi élelmünket majd ezen helyek valamelyikéről kell majd beszerezni.
De a pho-szag a kisebbik baj. Két nap alatt megszokom, a harmadik napon már nem is érzem émelyítőnek, amikor a légkondis hostelből kilépünk a párás-szagos utcára. Mondhatnám, hogy a negyedik napra szinte szeretni is vélem, de átlagos utazó négy napot ritkán tölt egyhuzamban Hanoiban. (...)
A nagyobbik baj a közlekedés. Hanoi 8 millió lakost számlál, és a városban 5,7 millió motorkerékpárt tartanak nyilván. A többség azzal közlekedik, a széles sugárutakon tömött sorokban várják a piros lámpa végét, hogy aztán úgy lövelljenek ki a zöld lámpánál, mintha rajtpisztoly dördült volna el.
És ez még a jobbik eset, mert a széles sugárutaknál tudja az ember, mikor mire számítson. De az óvárosban se közlekedési lámpa, se tábla, se bármi, mindenki megy, amerre lát, és olyan kaotikus és eszeveszett a közlekedés, hogy az még egy délolaszt is kikészítene, de minimum zavarba hozna.
A dudálás nem elsősorban azt jelenti, hogy „állj félre”, hanem azt, hogy „vigyázz, jövök”, és mivel mindenki jön, és mindenki dudál, iszonyatos hangzavar keletkezik. Persze a sok dudálástól a külföldi (pl. jómagam) összerezzen és leblokkol, vagy pedig spurizik át az út túloldalára, és közben épphogy el nem ütteti magát egy másik motorossal. (...)
Az átkelés az út egyik oldaláról a másikra európai számára olyan bravúr, ami után bízvást gratulálhat magának. Akár többperces várakozás is megelőzheti, hezitálás, majd bátor nekidurálás, hogy „na, ez a jó időzítés”.
Az átkelés utáni sikerélmény addig tart, amíg az ember meg nem látja, hogyan csinálják ezt a helyi nénik és bácsik: körül se nézve csak mennek, a szemük se rebben a dudálásra, és pár másodperc alatt már át is értek.
Aztán lezúdul a monszuneső. Kora délutánra lehet rá számítani. Abból látni, hogy mindjárt megérkezik, hogy elsötétül az ég. Gyors cseppekben esni kezd, aztán már zuhog, aztán már ömlik.
Az imént még zsúfolt utcák az óvárosban kiürülnek, viszont megtelnek a kávézók. Aki tud, fedett helyre siet. Az embereken pillanatok alatt megjelennek a színes esőkabátok, az esőben is kitartó motorosok pedig direkt motorkerékpárra optimalizált változatot viselnek: olyat, ami a motort is takarja, a jármú lámpájánál viszont átlátszik. (...)
Ha az egyszeri embernek van hozzá megfelelő felszerelése, nincs gond a monszunnal. Sőt, turistaként még jó móka is. Gumipapucs, rövid ruházat, fölötte hosszú esőkabát vagy esőponcsó; ami kilóg belőle, az csuromvizes lesz, igaz, hamar meg is szárad. A monszun csak első érzésre riasztó – olyan, mintha meleg vizes zuhanyt venne az ember, és erős sugárra csavarta volna a zuhanyrózsát. A zuhatag veri a fejet, a vállat, a hátat, a hátitáskát – de mondom, ha a felszerelés jó, nincs para.”
A teljes posztot fotókkal itt találod.
Randa dolgok
Randa nem jelző, hanem egy svájci település neve - ide látogatott el Zuzzer a családjával, hogy aztán a kirándulás néhány pontján alaposan megbánja a dolgot. De azért végül csak megérte.
„Randa egy nagyon kicsi, a szó szoros értelmében festői szépségű kis hely, az a tipikus közhelyszerűen rendbentartott falu, ahol a határban még a 45 fokos lejtőt is locsolják és fűnyírják.
Az emberek meg olyan aranyos kis izékben élnek, hogy ihaj, azaz nem tűntek a képeken látható kuckók lakatlannak, bár élek a gyanúperrel, hogy inkább mindenféle üzletemberek nyári lakjaival van errefelé inkább dolgunk, mint normál lakóházakkal.
Az állomásnál álltam le a géppel az interneten található információknak megfelelően és bár ezt ekkor még nem tudtam, nagyon baráti áron, 6 frankért sikerült egy fél napot parkolásznom a világnak ebben az eldugott, de „haj de jó lenne itt gazdasági menekültként meghúzni magam” helyén. (...)
Ha jól tévedek 950 méter emelkedőt kellett legyűrnünk cikkben meg cakkban, néhol szinte profi falmászónak érezve magunkat.
Káromkodni akkor kezdtem el, mikor asszonykám telefonja szerint 65 emeletnyi magasságot tettünk meg, bár ekkor még a boldog tudatlanság állapotában jártam és nem tudtam, hogy ez egy harmada sincs annak, ami előttünk áll. Kicsit később kezdtem hozzá az ilyen alkalmakra rendszeresített önostorozásomnak, mondván „mi annak a …… meg a ….. kellett nekem idejönnöm vazze…”, mert egy szembejövő pár megvigasztalt. „Ááááá…. Ez még nincs félút…”.
No enyhén kezdtünk kétségbeesni, főleg mikor igazi sportemberek hegyikecske tempóban húztak el mellettünk, úgy hogy a combizmom inába szorult utolsó büszkeségem is elhagyott és kijelentettem, hogy „nem volt rendes ember, aki ezt a hegyet ideépítette”.
Közben a kisfiam, aki az egyetlen profi hegymászónak bizonyult, folyamatosan tájékoztatott arról, hogy milyen időket tűntettek fel az időjelző táblákon. „Apa, innen már csak félóra”, ami távot sikerült is vagy másfél óra alatt letudnunk. Ezóta tudom, hogy az ilyen kitáblázós emberek vagy javíthatatlanul optimisták, vagy rendkívül viccesek…
Nagy nehezen aztán feltéptük magunkat a függőhídig és ahogy lenni szokott, megbocsájtottam a hegyépítőknek, mert a látvány nagyon ott volt. A mellékelt fotókon látható módon egy kőcunami, vagy kőgleccser felett ível át a híd, amin persze én megint befostam, mert repülni is nagyon szeretek, hát még szélben himbálózni ikszszáz meter magasan egy függőhídon!
Az már tiszta szanatórium az ilyen magasságiszonyos embernek, mint egy zuzzer. Nos, áthúztam-vontam rajta magam, sokan jól kiröhögtek, de azok egy része szerencsére a családom volt, szal majd jól megbüntetem őket. (...)
Lefelé csak kicsit volt nehezebb mint felfelé, gyakorlatilag 10 méter aztán pihenő stílusban kúsztunk le a hegyről, azt hittem bebarnázok, a combizmom meg folyamatosan jelezte, hogy hülye vagyok, de legalábbis felelőtlen.
Ja, hogy miért is mertünk belevágni? Mert a svejci hegyipásztor szövetség honlapja szerint a nehézségi fok „moyen”, azaz közepes és a 10-es listán 4-es kondi kell hozzá állítólag… Akkor nyugodtam meg, mikor más vénembereket a velük túrázók szállították le a hegyről, mert elfogyott a szufla. (...)
Ezt a túrát összefoglalva annyit mondhatok, hogy mindenkinek ajánlom a környéket, az olyan penye, edzetlen alakoknak mint én meg az a javaslatom, hogy üljenek ki egy teraszra töméntelen mennyiségű sörrel és élvezzék a napot, miközben a többiek hegyet másznak.”
A teljes poszt itt olvasható.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
A Határátkelő podcastjai most már nem csak a YouTube-on, de a Spotify-on, az Anchoron (ahol hangüzenetet is küldhettek!) és a legtöbb szolgáltatón megtalálhatók. Folyamatosan kerülnek fel az adások, minden nap egy új rész, hallgassátok meg (újra)!
Utolsó kommentek