Miért szökik meg valaki a Maldív-szigetekről? Például azért, mert ott dolgozni pár fokozattal rosszabb, mint nyaralni. Vagy azért, mert túl sok hamisságot érez maga körül. Nagy kérdés, hogy vajon Kréta jobb-e. Talán még ez is kiderül.

(Fotó: pixabay.com)

Az utóbbi hónapokban végig követhettétek a Vaku villan szerzőjének nehézségeit a Maldív-szigeteken, aminek a vége az lett, hogy Krétán kötött ki, ami szintén egészen érdekes tapasztalat.

„Néha még kicsit elkap a lelkiismeretfurdalás, amiért megszöktem a Maldívról. (…) Mindenki azzal bosszantott, hogy úúúristen, komolyan a maldívon, woow, az a világ legcsodálatosabb helye, stb., stb. Miközben én utáltam ott lenni. (…) 

Nos, kedves egészségére a világ azon felének, akinek ez bejön, nekem túl sok hamisság van ott az egészben. Persze ezt azelőtt is sejtettem, hogy oda mentem volna, szóval, ha a főnök és az illegális-titkos nője nem lett volna totál őrült, és nem játszmáznak, akkor valószínűleg kihúztam volna pár hónapig, a terv szerint. (…) 

Voltaképpen teljesen feleslegesen akarok valaki mást alakítani, mint, aki én vagyok. Már az is szinte meghaladja a teljesítőképességem határát, hogy egyedül élek, és nem csábítottam még magamhoz senkit, az elmúlt majdnem két hónapban, úgyhogy az, hogy még a melóm se legyen mindehhez élvezetes, azt hiszem igazán túl sok lett volna. 

Úgy tűnik, hogy hiába próbálok ebbe a karrierista, felfelé hajtó világba beilleszkedni azáltal, hogy megpályázok, és megkapok magasabb pozíciókat, valahogy végül mégis az derül ki, hogy ez az egész hülyeség nem is nekem való. Én csak buborékokat szeretek eregetni, és ugyanezt másoknak megtanítani. De ebben legalább tök jó vagyok, és asszem nem is kell ennél több. 

Ma elmentünk a kollégával különböző irodákba, hogy hivatalossá pecsételjük az itt dolgozásom, aminek során kiderült, hogy kell egy családi állapot igazolás, Magyarországról. 

Komolyan mondom, az egyik fő érv amellett, hogy ne Ázsiában nézzek valami új melót a nyárra, az volt, hogy Görögország Európa, nem kell vízumot meg ilyen szarokat intézni, olyan érzés, mint hazamenni… Erre tessék, itt állok megint egy hülye beszerezhetetlen papír igénylése előtt. Szegény Anyu! 

Különben Kréta tök Balkán. Nem igazán szeretem ezt a kifejezést, mert elcsépelték Magyarországra is, meg az onnan délebbre eső (és szerintem egyébként semennyire sem balkáni) Horvátországra, de kábé egy itt eltöltött hét után erre lettem figyelmes. 

Mentem a belvárosban, direkt egy utcával feljebb a turistás tengerparti sétánynál, és mindenhol szemétkupacok, öreg, ócska autók, összevissza száguldoznak a népek a robogóikkal, szelektív kuka pedig nem létezik. 

Kedves hangulat amúgy. A házikóm is tök lepattant, régi vágású, olyasmi, mint a monterossói házunk volt. Csöpög a csap, nyikorog az ágy, itt-ott omlik a vakolat… Cserébe viszont pazar a kilátás az öbölre, csicseregnek a madarak, és virágillat lengedez. 

Ja, és a görögök úgy esznek, mintha nem létezne a holnap. Valahányszor bemegyek a kantinba ebédelni, ledöbbenek, mekkora adagokat szednek maguknak a helyiek. 

Az ebéd során összebarátkoztam a jógaoktató lánnyal (belga), nagyrészt csak mi vagyunk külföldiek, és csak mi eszünk normális adagokat. A többiek a púposra pakolt tányérok letisztítása után megrohamozzák a sütiket, és 5-6 baklavát még bezabbantanak, mielőtt visszamennének dolgozni. Bámulatos! 

Mondjuk cserébe itt pufik is, nem olyanok, mint a girnyó kis olaszok, hogy habzsolnak-habzsolnak, aztán mégis csinosak. Azt hiszem, a görögök kábé olyan lustasági szinten vannak, mint a karibi nikák. Tudnak élni, na, lehet, hogy nekem való lesz ez a hely!” 

A teljes posztot itt találjátok.

Ramadán magyarként 

Pár napig tart még a Ramadán, úgyhogy érdemes egy kicsit bepillantani a hétköznapokba, hiszen talán nem is olyan egyszerű megérteni, miként lehet ünnepként megélni egy 30 napos böjtöt. Az Isztambul kalandok segítségével sikerülni fog.

(Fotó: Subcommandante)

„Éjjel fél 3 van. És sötét van. Meg fúj a szél… (...) Na jó. Kezdjük. Ideje reggelizni. Nemsokára felkel a nap, és tényleg világos lesz. Addig viszont még meg kell ennünk ezt a dinnyét, azt a tál sülkrumplit, azt a két pidét, meg minden mást, amit csak találunk az asztalon. 

Érdemes azt is figyelembe venni, hogy az iszlám eredetileg egy sivatagi vallás, ami a 7. században, az akkori környezetben alakult ki. Az ő esetükben teljesen természetes volt, hogy napkeltétől napnyugtáig kint vannak a pusztában, minimális élelemmel és vízzel. Ráadásul az se mindegy, hogy milyen messze vagyunk az egyenlítőtől. 

Mekkában, a vallási központban az önmegtartóztatás hajnali 4:17-től esti 19:01-ig tart. Ez összesen 14 óra és 44 perc. 

Mivel nyár van (legalábbis naptárilag, bár itt most éppen nem esik a hó), így északra haladva a nappali böjt ideje egyre hosszabb lesz. Isztambulban pl. hajnali 3:46-tól este 20:26-ig tart. Ez összesen 16 óra és 40 perc. Majdnem 2 órával több, mint Mekkában. 

Budapesten már 3:25-től 20:26-ig tart, ami 17 óra és 1 perc. Berlinben 3:27-től 21:09-ig, ami 17 óra és 42 perc. A kedvencünk pedig Izland (Reykjavík), ahol 3:42-től 23:55-ig tart a böjt. Ez 20:13 perc. Ez azért már tényleg erőpróbáló! 

Bármennyire is úgy látszik, hogy ez a hosszú étlen-szomjan maradás nagyon nehéz, főleg a nyári melegben, valójában egészen jól meg lehet szokni. Persze vannak olyan időszakok, amikor az ember legszívesebben elmerülne egy kád vízben, vagy fejest ugrana a kútba… 

De a böjt 30 napja sokkal inkább egy edzésre hasonlít. És miután túl vagyunk az első néhány napon, utána már egyszerűen csak nehéz… De nem kibírhatatlan. 

A napközbeni böjttel szemben – amikor leginkább csak zombiként valahogy elvagyunk estig – az éjszaka sokkal izgalmasabb. 

Ne feledjük, hogy mindez valójában egy ünnep. Olyan, mint a Húsvét. Hangulatában pedig inkább a Karácsonyra emlékeztet. Egy 30 napig tartó karácsonyra. 

És ahogy a Húsvétról is elsősorban az ünnep jut eszünkbe, és nem a böjt, ugyan ez igaz az Ramadánról is. A törökök pont ugyan úgy örülnek neki, mint a gyerekek a karácsonynak. Pedig se ajándék, se karácsonyfa nincs benne. 

Az emberek leginkább az ünnepi vacsorákra és reggelikre gondolnak a Ramadán kapcsán. Mégpedig mindez 30 napon keresztül. Ami azért elég komoly kihívás elé állítja a háziasszonyokat. 

Nem is beszélve arról, hogy az ételt nem lehet megkóstolni. Így leginkább csak a tapasztalat és a remény dönti el, hogy minden megfőtt-e rendesen, és a fűszerek mennyiségével sincsenek problémák. 

De igazándiból még fontosabb, hogy az emberek együtt vannak. Ebben a 30 napban az emberek felkeresik a régen látott ismerősöket is, és elhívják egy iftar vacsorára. Ez nagyjából azzal egyezik meg, mintha valaki meghívunk Karácsony másnapján ebédre, vacsorára. 

Míg más alkalmakkor hatalmas közösségi vacsorákon vesznek részt. Ha jó az idő, akkor a parkok megtelnek. Pl. a Kék Mecset környékén több ezer ember piknikezik, és várja az estét jelző ezánt. 

Ez egy igazán nagyszabású közösségi esemény, ahol a vacsorán kívül más szórakozási formák is megjelennek. Legnépszerűbb a klasszikus árnyjáték, a Karagöz. 

Amikor pedig véget ér a böjt 30 napja, akkor kezdődik az igazi nagy együttlétek. A Cukor Ünnep (mert végre lehet enni megállás nélkül) a rokonokról szól. Ilyenkor a kiterjedt család felkeresi a legidősebb családtagot, hogy együtt ünnepeljenek. 

Ez egyúttal azért is érdekes, mert a nagyszülők jellemzően a hegyi falvakban élnek (Isztambul 15 millió lakosából 11 millió első vagy második generációs isztambuli). 

Így majdnem az egész város felkerekedik, hogy meglátogassa a nagypapát, nagymamát. Csakhogy geológiai okokból csak 1 autópálya van, ami Isztambult összeköti Anatóliával. Ebben az időszakban nem ritkák a 10 órás kocsisorok sem. 

Tehát láthatjuk, hogy a 30 napos böjt azért mégsem csak a koplalásról szól. Sokkal inkább a családról, barátokról, közösségről. És a szegényekről, akikről bővebben is fogok írni. De tényleg! Becs szó! 

De azért mégis… 30 napon keresztül mégiscsak a nap java részében nem eszünk, nem iszunk. Hogy lehet ezt kibírni? 

A szervezet ehhez elég könnyen hozzászokik. Csak az első 2-3 nap a nehéz, utána már bele lehet jönni. Ráadásul ez az egész olyan, mint egy tréning. Az első nap végén az ember alig várja, hogy egyen valamit, majd este mindenfélével jó alaposan teletömi a gyomrát (kérdezhetnénk, hogy nem álszentség ez???). 

De ez utána fokozatosan csökken. És mire eljutunk a 30. nap végére, addigra bőven elég lesz 1-2 szelet kenyér, gyümölcs, meg ilyenek. Sőt! A Ramadán végeztével az ember nem tér vissza azonnal a korábbi pazarló életmódra. 

Így, hogy tudja, mennyit is ér egy csepp víz, egy falat kenyér, az elkövetkező időszakban minderre sokkal jobban odafigyel. Ahogy az embertársaira is. 

Persze azért ahogy közeledik a naplemente, úgy lesznek az emberek egyre idegesebbek. Olyankor már mindenki nagyon menne haza. Vagy legalább egy étterembe beülne, ahol végre ehet és ihat. Így ebben az időszakban a sofőrök lazábban veszik a szabályokat, és többet dudálnak. Hihetetlen, de tényleg tudnak többet dudálni! 

Főleg az utolsó percek az érdekesek. Aki nem ért haza, az minden-mindegy alapon keresi azt a helyet, ahova még beférhet. Láttam olyat, hogy a villamost hagyta ott a sofőr az út közepén.” 

A teljes (egyébként nagyon érdekes) posztot itt olvashatjátok el.

Norvég fjordok – 4 nap alatt 

Stavanger egyszerre Norvégia olajfővárosa és egy roppant bájos kisváros, ami már önmagában megér egy kiruccanást, és a Hortobágyi rántott vombat szerzője nem is bánta meg a látogatást.

„Mi szombaton érkeztünk, aznap igazából csak lófráltunk kicsit a belvárosban, és leginkább pihentünk, mert ez a szakdolgozat-vállalkozás-kiscsalád hármas azért rendesen leszívott minket. Vasárnap aztán nyakunkba vettük az óvárost, majd jött egy hirtelen gondolat és befizettünk egy hajóútra a fjordokba. 

Mivel én már jártam ilyenen Új-Zélandon, emlékeztem rá, hogy tényleg életre szóló élmény, így gyorsan eldőlt, hogy szülinapi vacsira költsünk-e el 1000 koronát, vagy hajóútra. Inkább majszoltuk a szendvicseket. :) 

A hajóút 3 órás volt és egészen a Prédikálószék alá bevisznek. Láttunk vízesést, hegyi kecskéket, és elképesztően tünci hétvégi házakat. A norvégok tudnak élni, na! 

Ezt a túrát mindenképp ajánlom, ha 1. nem akarod megmászni a Prédikálószékre vezető kb. 4 km-es utat, vagy ha 2. lentről is megnéznéd, milyen egy álomszép fjord. Ide semmi extra felszerelés nem kell, talán a naptejet említeném, mert mi 20 fokban rommá égtünk a hajón. És persze széldzsekid legyen, az sosem árt. 

Harmadik napon elmentünk a Prédikálószék túrára, amit a következő módon oldottunk meg: helyi tömegközlekedés (szerűvel) eljutottunk a Prédikálószék túra lábáig – előbb komppal Tau-ba, majd onnan busszal a túra elejéig. Összesen másfél órás út, mi a Go Fjord nevű kombinációt választottuk. 

Itt Stavanger kikötőjéből indul a komp, a menetrend szerinti időpontokból szabadon választhatod, hogy melyik járattal mennél. Mi kb. 9-kor indultunk és fél 11 felé értünk a túra elejére. Kettőnknek így együtt 720 korona volt. 

A túra elvileg másfél-két óra. Ezt mi 1 óra 20 perc alatt lenyomtuk, de nem azért, mert akkora májerek vagyunk, hanem mert én idegből túrázom. Nem tehetek róla, annyira nem érzem ezt az outdoor dolgot, hogy konkrétan a nap végére fájt a gyomrom az idegtől. 

Fel nem tudom fogni, hogy mi a jó ebben a tüdőkiköpős sziklára felkaptatásban a látványon kívül (és szerintem az a másik 400 spanyol turista se tudta, akik végig szentségelték a felfelé utat :D). 

A túra egyébként közepes nehézségű, két undorítóan meredek sziklamászás van benne, de annak ellenére, hogy mennyire féltem tőle, nem volt olyan vészes. Az még inkább megdöbbentő volt, hogy kisgyerekes anyukák, felkötözött babákkal a hátukon mászták meg ugyanazt, amit én egymagam egyensúlyozva is kész kihívásnak éreztem. Nem is beszélve a rengeteg cruise-ról leszálló nyugdíjasról. Szóval na, teljesíthető túra, aki szereti ezt, annak még kellemes is! 

Amikor végre megérkeztünk (igazából már 1500 méterre a céltól kezdtem a dolgokat egyre pozitívabban látni), akkor olyan látvány tárult elénk, ami tényleg megérte a felkaptatást. Olyan, amit nem lehet jól szavakkal leírni, legalábbis én nem vagyok hozzá elég ügyes. 

Mi nem álltunk be a fotózkodók sorába, helyette felmásztunk egy kissé félreeső sziklára és elfogyasztottuk a világ legjobb szendvicsét (akkor legalábbis mindenképp úgy tűnt). 

Ami fontos: SEM WC, sem szemetes, sem büfé nincs a túrán… ez engem egy kicsit sokkolt (nem a szemetes hiánya, azt megoldottuk), a 4 órás pisimentes szünet viszont nem annyira jó. Viszont tény, hogy annyit izzadtunk felfelé menet, hogy nem volt ez égető probléma. 

Lefelé szintén nem esett jól… a térdeink nem örültek annyira. Azt hittem, hogy ezt már lazán lenyomjuk egy óra alatt, aztán ez is 1 óra 20 perc lett. Mivel 2-kor indult vissza az egyik busz (rá kb. 2 órára a következő), így a vége már elég kapkodós lett, hogy még mosdóba is eljussak. 

A busz fullon tele lett, még álltak is benne néhányan. 90-100 ember kellemes túraszaga egy élmény lehetett – ilyenkor mindig örülök, hogy orrvak vagyok. 

Összességében nagyon megérte ez a 4 nap. Norvégia nem olcsó, de ha valaki így készül, akkor nagy meglepetések nem fogják érni.” 

A teljes posztot egészen elképesztő fotókkal itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.