Igazán egzotikus a mai kínálat, hiszen járunk majd Tajvanon, aztán (újra) vezetni tanulunk Ománban, végül megnézzük, milyen az élet az arab sivatagban.

A kürtőskalács klasszikus magyar édesség, olyannyira, hogy ezt még olyan távoli helyeken sem tévesztik el, mint Malajzia vagy Tajvan. Az Adlersson szerzője utóbbi helyen futott bele.

„Bármennyire meglepő, a kürtőskalács messze nem annyira egyedülálló a környéken, mint azt gondolnánk, hiszen kb. 2017-ig egy taichungi éjszakai piacon, Malajziában, de még az okinawai Naha városában is kapható az egyébként mindenhol magyar (és nem román, szlovák, üzbég stb.) származásúnak reklámozott édesség. 

Ha valaki megnézi térképen, láthatja, hogy a tajpei üzlet nem egy túl felkapott környéken található, legfeljebb a közeli Tamkang Egyetem szolgáltathatna némi vásárlói kört, de egyszeri turista aligha fog véletlenül belefutni a létesítménybe. 

Nem volt ez másként az esetemben sem, hiszen korábban csak az Index egyik cikke alapján értesültem arról, hogy van még egy tajvani végvára a kürtőskalácsos helyeknek.

Viszonylag nagyobb kerülő volt így az üzlet meglátogatása és az általam választott vaníliás kürtőskalács is finom volt, azonban a kb. 20 centis jószág 70 tajvani dollárba, vagyis nagyjából 650 forintba került.

Látszódott is, de egy rövid beszélgetés során a tulajdonos felesége is megerősítette, hogy nem nagyon pörög a bolt, noha szerintem távolról sem azért, mert olyan rossz lenne a gazdasági helyzet, hogy a népek nem tudnának megfizetni némi édességet, hiszen a cukrászdaláncokban estefelé gyakorlatilag nem lehet szabad helyet találni. 

Sokkal inkább gyanítom, hogy a félreeső helyszín jobban közrejátszik a vendégek alacsony számában.” 

A teljes posztot, amiben még egy csomó más érdekességet is találtok, itt olvashatjátok el.

Újratanulni vezetni Ománban 

Ománba költözött Nomád Matyi, akinek ez a lépés egészen érdekes kihívásokkal szolgált. Például egy autóvásárlással, aminek egyenes következménye volt, hogy 10 év után ismét volán mögé kellett ülnie.

„Miután sikerült beszerezni a helyi jogosítványt, valamint bankszámlát nyitni, kezdődhetett az autóvásárlási procedúra. És az “aggodalmam”, hogy 10 év kihagyás után hogy fog menni ismét a vezetés. 

Bár szívem szerint nem vettem volna autót, de Ománban anélkül közlekedni meglehetősen körülményes és a nagy melegben szinte elviselhetetlen. Bár a tömegközlekedési hálózat egyre bővül, valamint sok buszmegálló légkondicionált, autó mégis csak kell. 

Szerencsére viszont alaptalanak voltak az aggodalmaim, mert Maszkatban és az egész országban nagyon kellemesek a forgalmi körülmények, az utak kiváló minőségűek, logikus a forgalomirányítás, bár torlódások vannak, de nem elviselhetetlenek. 

A város és autópályák számos pontján traffipaxok tartatják be a sebességkorlátozást, valamint a közlekedési lámpákba szerelt kamerák biztosítják, hogy senki nem hajt át piros lámpánál. (...) 

Az autó bejáratásának céljából elmentünk Sohar városába, ami kb. 220km-re van a fővárostól, ebédelni egyet. 

Szombaton egy kedves itt élő honfitársunk felajánlotta, hogy elvisz minket kirándulni, így volt lehetőségünk quadozni a sivatagban (szerencsére felhős volt az idő, így nem égtünk le), majd megnézni és fürdeni a Wadi Bani Khalid-ban, este pedig vacsora velük, valamint még másik honfitársainkkal is találkoztunk aznap este. (...) 

Még egy fontos feladat volt az autóval, mégpedig az ideiglenes rendszám lecserélése egy állandóra, amit először itt a lakásomhoz közeli rendőrségen próbáltam meg, de onnan elküldtek egy távolabbi kapitányságra, amit másnap jártam meg. 

Fel is tették a rendszámom, az ideiglenest pedig leadtam ott helyben, ami mint kiderült, nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert az autókereskedő most rajtam keresi ezt a rendszámot, de majd valahogy megoldódik ez a helyzet is, mint minden.” 

Az eredeti posztot itt találjátok.

Táborozás a sivatagban 

Nem akármilyen helyeken dolgozik Uncle Joe, aki mostanság az Egyesült Arab Emirátusokban tölti az idejét. Hogy milyen körülmények között, az rögtön kiderül.

„Pontosan azok a trélerek alkotják a tábort, amelyekben én is aludtam, dolgoztam, ettem, vagy épp esténként elütöttem az időt tizenhúszon évvel ezelőtt. Egyvalami hiányzik csak, a bár - amely része volt anno minden amerikai csoportnak -, persze érthető, ez egy száraz ország. (...) 

Tehát újra azok az ex-Western trélerek alkotják a tábort, azokon a belül nyomógombos ajtókon lépek ki az étteremből, vagy a geodéziáról. A színük is a klasszikus kék-fehér. 

Minden megtalálható itt, ami egy szeizmikus csoport működéséhez szükséges: irodák, lakókocsik és konténerek, konyha (bár már említettem, hogy nem főzünk, catering szállítja ki minden nap a hízótápot), étkező, templom, orvosi rendelő, javítóműhelyek, áramfejlesztők, víz és csatorna hálózat, internet és konditerem. 

Annyi változás történt csak a hagyományos táborokhoz képest, hogy már nem közös úszómedencébe vezet mindenhonnan a szennyvíz, hanem teljesen zárt gyűjtőkbe. 

Ezeket körbejárja egy szippantós kocsi, rácsatlakozik és látá az Úr, hogy ez jó. Nem kell többé aggódnunk a szélirány miatt, vagy amiatt, hogy mi tenyészik a sáncok mögött… 

Ahogy a szennyvizet, a napi hulladékot is összegyűjtik és a városi feldolgozóba szállítják. Ügyes. 

A mosoda folyamatosan üzemel, reggel 7 körül elviszik a szennyeszsákokat és 9 körül már vasalva, összehajtogatva vissza is hozzák. Közben megvan a takarítás is: nem, nem dobjuk ki az eldobható papírpoharat, azt én használom. 

Nem kell mop, nem kell fölmosni minden nap, nem kell letörölgetni az asztalt. OK, illatosító az jöhet. Fogytán a tea, kávé, tej, ásványvíz, budipapír, szappan, fogkrém. 

Amit nem tudok megakadályozni az az, hogy bevesse minden nap a fészkem. Evvan. 

Meg is jegyezte ma az én drágám, miközben videócseteltünk:

- Milyen szép rend van.

- Ugye?

- Igen. Te csináltad?

- Hátöizé, most ment el a takarító srác. :) 

Lássuk a két legfontosabb létesítményt. Az első az ebédlő, igazi echte Western Geophysical feeling.

A napi monotóniát - itt ugye nincs szünet, hétvége, mifene, mint említettem korábban - egy dolog töri meg a szeizmikánál, az pedig nem más, mint a pénteki bbq. 

Persze itt nincs ácsorgás a parázson piruló mmm... illatos... mmm... mindenféle istentelenül finom dolgok előtt, várva hogy a tányérra csusszanjon, serital sem kerül a jóféle kebab, steak, báránysült ésatöbbi mellé, de azért nem panaszkodunk. 

Minden pénteken hagyományos módon, földön ülve, sátorban fogyaszt az úri közönség. Múlt pénteken omlós bárány volt a menü, most tengeri finomságok kerültek az aszt... a szőnyegre; úgymint fűszeres kéregben hatalmas halak, aztán kisebb halak és nagyobb garnéla rákok mennyei cuccban készítve, megkörítve salátákkal, szószokkal és egyéb cullangokkal. 

Annak pedig, aki esetleg nem komálja a halat, kerültek kebabot, báránybordát és csirkemell falatokat tartalmazó bbq-s dobozok. 

Nem csak a Hétszügyű Koponyányi Monyók (helyesen Hétszünyű Kaponyányi Monyók, elvileg) szerint muszáj valamit tenni azért, hogy ne folyjon szét az ember. 

Ülni az íróasztal előtt 12 órában, vagy ülni a kocsiban, amíg meglátogatjuk a terepieket, azután pedig hármat fordulni súlyos terhekkel az ebédlőben, lássuk be: nem a legegészségesebb elfoglaltság. 

Mindezen túl a korábban említett tápolást is ellensúlyozni kell valahogy, így aztán nekünk is van egy ilyen „kínzókamránk”. Légkondis meg minden, így aztán ott szoktam tekerni, vagy azon a lépegető padon (fene tudja a nevét) tökéletlenkedni, amelyiken emellett még sífutáshoz hasonló mozdulatokat is kell végezni. 

Andy megoldotta, vett itt egy bringát és minden este kilovagol. Termetes jószág, a homokon is elboldogul. Én utoljára Egyiptomban próbáltam a sivatagban tekerni Craig verseny gépével, hát... annak, aki ismeri Sziszifusz történetét a bringával, annak nem kell a dolgokat különösképp ecsetelnem. A többieknek pedig legyen annyi elég, hogy többet toltam azt a vackot, mint tekertem. 

Homokon biciklizni olyan, mint bakkecskén lovagolni: hol jobbra, hol balra próbált kitörni az eleje és ezáltal állandóan le akart dobni magáról. Többnyire sikerült is neki.

Végül föladtam, mint Reg a Life of Brian-ben, amikor Stan nővé válásáról folyt a vita: It's symbolic of his struggle against reality. 

Különben sem épeszű az, aki 40+ fokban sivatagban bringázik. Futni az más.

Esténként - enyhült az idő, 36 fok volt csak - kocogni szoktunk, 5km oda, 5km vissza a homokon. 

Egyszer invitáltam a szobatársam is, egy amerikai vibrátor mechanikust. Alkata megvolt hozzá, vékony volt, mint a spagetti, de azt felelte:

- Joe, if you ever see me running, shoot the bastard behind me.” 

A teljes poszt egy csomó érdekes képpel itt található.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.