Jó pár kérdést feltesz magának az ember határátkelés előtt elérendő célokról, akár önmagáról is. A címben emlegetett lehetséges jövő ebben az esetben ráadásul kettős értelemmel bír, a személyesen túl Sydney látképe is egy másik századot sugall – derül ki Peti posztjából és képeiből.

„Minden ​utazás egy kicsit időutazás is. Ha útra kelünk van, hogy szájtátva csavaroghatunk a csupa üveg felhőkarcolók között vagy éppen tévelyeghetünk sötét, szemetes sikátorokban, végül azonban előbb utóbb mindenhol ugyanazokkal a kérdésekkel szembesülünk: Mik az elérendő céljaink? Miért indultam el? Hová megyek? Ki vagyok én? 

Sydneybe érkezve egyértelmű volt, hogy a jövőbe, vagyis egy lehetséges jövőbe érkeztünk meg. A belváros tele van hatalmas épületekkel, per pillanat 244 méter a legmagasabb, és folyamatosan épülnek az újabbak is, négy 200 méternél magasabb felhőkarcoló is építés alatt van.

A kétszintes elővárosi vonatok a belvárosba érve gyakran bemennek a föld alá, és metróként folytatják az útjukat, addig, amíg ki nem érnek újból a külvárosba, ahol újra a felszínen mennek. Mintha a szentendrei hév a Batthyány téren befordulna a metróalagútba...

Közúti alagutak kanyarognak a belváros alatt, így nem kell mindenkinek a szűk utcákon haladni és az irodaházakban több szint is parkolószint, így nem olyan lehetetlen csúcsidőben sem vezetni, mint elsőre gondolná az ember. 

A legnagyobb különbségek akkor látszódtak, amikor elkezdtünk dolgozni, hogy itt már-már idegesítően komolyan veszik a munkavédelmi szabályokat, és itt mennyire tisztán, bejelentve dolgozunk, még az építőiparban is.

Valamint itt még olyan elvont dolgokra is odafigyelnek, mint a munkaidő-szabadidő egyensúlya (work life balance). Ahogy teltek a hetek, még rengeteg hasonló dolgot tapasztaltunk.

Az első hetek

Megérkezésünk után szállás és munkakeresésre adtuk a fejünket, szerencsére mindkét feladatot viszonylag hamar kipipálhattuk. Pár értelmetlennek tűnő kör után én azon kaptam magam, hogy toronyházakról kötélen ereszkedek lefelé egy vödör vízzel és ablakmosó kellékekkel felszerelve.

Ági pedig jelentkezett babysitternek egy helyi Facebook-csoportba és ott ajánlottak neki egy au pair (családdal élő babyszitter) pozíciót, úgy, hogy kettőnknek lett egy saját lakrészünk és Áginak körülbelül heti harminc órát kell vigyáznia két kisgyerekre. Így a lakhatásunk kérdése is megoldódott. 

Egy külvárosi házban élünk, egy olyan külvárosban, ami erdősávok közé épült, s nem akartak minden területet beépíteni, így rengeteg a zöld a környéken, ezért a helyi állatvilág is képviselteti magát.

Na, nem kell semmi veszélyesre gondolni: rengeteg madár  (papagájok, kakaduk, vad pulykák) és szaladgálnak a házak között oposszumok és nyuszik is elég sokan. A nyuszikat a cukiságuk ellenére az ausztrálok igyekeznek irtani, mert ők itt egy invazív fajnak számítanak, természetes ragadozó nélkül... 

Ezután belevetettük magunkat a munka világába, hiszen bankszámláink az elmúlt hetek utazgatásai alatt szépen karcsúsodtak.

Magasban lógva

Én a cégemtől a betanulós napon kaptam céges alpin felszerelést: beülő, sisak, két ereszkedőgép, két biztosító eszköz, karabinerek, 200 méter kötél, kis bag, nagybag...

Szerencsére itt is európai szabványú felszerelést használunk, így az otthon megszokott eszközöket kaptam. Ez úgy nézett ki, hogy a cégnek van egy sport- és alpintechnikai felszerelést forgalmazó boltja, oda besétáltam a manageremmel, és levehettem a polcról azt, amire szükségem lesz a munkához. Mindig is valami hasonló „vásárlásról” álmodoztam!

A munka annyiban más, mint az otthoni irodaházakon, hogy itt csak évente tesztelt kikötési pontokat használhatunk, amin rajta van, hogy ki, melyik cég és mikor tesztelte.

Volt olyan eset, hogy tizenhárom hónapja tesztelték a kikötési pontokat, emiatt azt már nem használhattuk. Ezért egy napunk azzal telt, hogy egy géppel 700 kg-mal meghúztuk a szemeket, és három percet vártunk, hogy bírja-e a terhelést.

Otthon nem túl gyakran találkoztunk az irodaházakon kikötési pontokkal, pedig ez Magyarországon is törvényi előírás, csak valahogy az épületek tervezésénél ritkán gondolnak azok karbantartására.

A munkanapjaink úgy néznek ki, hogy van egy mobilos alkalmazásunk, ami megmutatja, hogy a következő héten hol, kivel fogunk dolgozni és mi is lesz pontosan ott a feladat.

A cég ablakmosós részlegében vagyok jelenleg, ezért főleg ablakmosással múlatjuk az időt hétköznapokon. Egy épületet általában évente három-négyszer mosatnak itt le, így jól ismernek minden irodaházat és pontosan tudják, hogy mennyit lehet lemosni egy épületből nyolc óra alatt, normál tempóval dolgozva.

Ezért itt mindenki igyekszik pörgősen dolgozni a cégnél, mert ha kész a napi limit 5-6 óra alatt, akkor vége a napnak, de megkapjuk a fizut nyolc órára. Így aki autóval jár, még a délutáni csúcs előtt hazaérhet.

A csúcsidőt amúgy is igyekszünk elkerülni, ezért ha egy munkát el tudunk hatkor kezdeni, akkor elkezdjük hatkor, és már dél, egy felé befejezzük. Mondjuk számomra a hatórás munkakezdés 4:30-as kelést jelent, ezért annyira nem élvezem a dolgot.

A munkavédelmi szabályokat nagyon szigorúan veszik itt, volt, hogy beülő nélkül mentünk ki egy lapos tetőre, amin nem volt korlát, és a szomszéd irodaházból lefényképeztek minket és elküldték az épület üzemeltetőjének a képeket. Az üzemeltetés pedig behívott minket az irodába és kérdőre vontak, hogy miért szegtük meg a szabályokat, amikor azokat ismertették a legelső napon...

Szerencsére nem csak dolgozunk itt, hanem van lehetőségünk felfedezni a környéket is, már meglátogattuk Sydney közelebbi strandjait és szépen lassan a közeli nemzeti parkokat is. Ez nem is olyan egyszerű, mert hatalmas a város és itt gond nélkül tudunk másfél órát autózni úgy, hogy még mindig a városhatáron belül maradunk.”

Ha érdekelnek Petiék ausztráliai kalandjai, látogassatok el a blogjára!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.