Az olaszok szélesen gesztikulálnak beszélgetés közben, a holland gyerekek viszonylag lazák, az oroszok ritkán mosolyognak nyilvánosan – vajon miként határozza meg a viselkedésünket az, hogy hova születünk? Nektek mi a tapasztalatotok az egyes népekről, tényleg mások vagyunk? Miként határozza ez meg az életet, amikor külföldre költözünk?
A kérdés elsőre inkább tűnik előítéletnek, ám tudományos munkák sora bizonyítja, hogy ezek a megfigyelések egyáltalán nem megalapozatlanok. A Bowdoin College pszichológiaprofesszora, Samuel Putnam például több kollégájával közösen könyvet is írt a kérdésről.
A Toddlers, Parents and Culture című könyvben például azt járták körül, hogy az egyes társadalom értékei miként befolyásolják a szülők döntéseit és ezen keresztül miként hatnak a gyermekeik fejlődésére.
Noha a genetika természetesen nem elhanyagolható, az elmúlt két évtizedben felmérések sora bizonyította, hogy a kultúra is alakítja a személyiséget. Komoly sikert jelentett, amikor 2005-ben Robert McCrae pszichológus kollégáival képes volt dokumentáltan kimutatni a világ különböző részein élő emberek személyisége közötti különbséget.
Hogy példát is hozzak, az európai kultúrákból származó felnőttek sokkal nyitottabbak voltak az új tapasztalatoka, mint az ázsiaiak. Tovább szűkítve a kört, Európán belül például az északiak sokkal lelkiismeretesebbek voltak, mint déli társaik.
Szülői elvárások és fegyelmezés
A mostani kutatáshoz 14 ország lakóit térképezték fel. A cél az volt, hogy kiderüljön, miként hatottak a gyereknevelésre a szélesebb társadalmi elvárások. Aztán azt nézték meg, hogy ezek a különböző nevelési stílusok mennyire határozták meg a gyerekek viselkedését és személyiségét.
A felmérés elsődleges módja kérdőíves kikérdezés volt, arra kérték a világ különböző részein élő szülőket, hogy írják le a napi rutin mellett azt is, mit várnak el a gyermekeiktől és miként fegyelmezik őket. Majd megkérték a szülőket, hogy részletezzék gyerekeik viselkedését.
Emellett felhasználták a holland szociálpszichológus, Geert Hofstede az 1970-es években az IBM alkalmazottai között végzett felmérését is, melyben arra volt kíváncsi, mi az, ami elégedettséget okoz nekik a munkában.
Tartós értékek
Amikor összehasonlították a saját kutatási eredményeiket a 40 évvel korábbival, meglepetésükre komoly egyezéseket találtak a kettő között. Az 1970-es években a munkával kapcsolatban kifejtett munkahelyi preferenciák visszaköszöntek a négy évtizeddel későbbi szülői gyakorlatokban.
Ami azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy a kulturális értékek relatíve tartósak, és a jelek szerint hatással vannak a gyermekek fejlődésére.
Ismét példát hozva, a legismertebb az általános kulturális értékek között az individualizmus és a kollektivizmus közötti különbség – azaz az elsősorban az egyénre vagy a közösségre koncentráló értékek eltérése.
Akadnak társadalmak, amilyen például az amerikai vagy a holland, ahol az embereket elsősorban a saját boldogulásuk és sikerük mozgatja. Az elvárás az ilyen társadalomban nevelkedőkkel szemben az egyéni elismerés, a saját társadalmi és anyagi helyzet javítása.
Az inkább a kollektivizmusra épülő társadalmakban (amilyen például Dél-Korea vagy Kína) az igazi értéket a nagyobb csoport jóléte jelenti, ami jellemzően a családot jelenti, de beletartozik a munkahely és az ország is.
A kutatás végzői azt találták, hogy ezek a társadalmi értékek erősen befolyásolták azt, ahogyan a szülők nevelik a gyermekeiket, azaz ezek az értékek jó eséllyel generációról generációra öröklődnek.
Hogyan nevelnek a szülők?
Szemben például az individualista kultúrákban élőkkel, az inkább közösségi központú társadalmakban a szülők a gyermek megdorgálásakor azt mondják, gondolkodjon el a viselkedésén és azon, hogy az milyen (feltételezhetően negatív) hatással van a körülötte élőkre.
A lényeg tehát a csoportharmónia és az, hogy felkészítsék a gyereket a közösségi társadalom elvárásaira. Ugyanakkor az, akinek folyamatosan azzal jönnek, hogy gondolja végig, cselekedetei milyen hatással lehetnek másokra, nagyobb valószínűséggel érez majd szégyent, bűntudatot.
Ebből az következik Samuel Putnam professzor szerint, hogy a közösséget előtérbe helyező kultúrákban nevelkedő gyerekek erősebben éreznek szomorúságot, félelmet vagy diszkomfortot, mint az individualista társadalmakban felnőtt társaik.
Ezzel szemben az amerikai, mexikói vagy chilei szülők néha kifejezetten bátorítják a gyerekeket vágyaik kielégítésére, önmaguk megjutalmazására. Ezzel szemben Dél-Koreában, Oroszországban vagy mondjuk Belgiumban az önuralom a vezérelv.
Azokban a társadalmakban, melyek kevésbé veszik szigorúan a nevelést, a szülők fontos célnak tartják, hogy függetlenségre és egészséges önértékelésre neveljék a gyerekeiket, aminek egyik példája az, hogy az ilyen kultúrákban elvárják például a gyerekektől, hogy egyedül aludjanak el, vagy elszórakoztassák magukat. Ha pedig a gyermek rosszul viselkedik, akkor elsősorban azt akarják megmutatni neki, miként javíthatja ki hibáját.
Ennek az a következménye, hogy a gyerekek abba nőnek bele, hogy saját boldogulásukért egyedül ők a felelősek, nekik kell megoldást találniuk a felmerülő problémákra.
Az engedékenység azonban azzal is jár, hogy a gyerek hajlamos lesz az önjutalmazásra és erősen vágyik az azonnali elismerésre, akár a szülő engedélye nélkül is hajlamos lesz például megenni a csokit.
A szigorúbb közösségekben a szülők ezeket nem tűrik el, aminek kifejezetten khmmm… markáns jelét is adják, aminek következményeként a gyerekek ugyan engedelmesebbek, de kevésbé optimisták lesznek.
Az individualizmus a jövő?
Érdekes kettősség, hogy miközben a tudósok szerint ezek a különbözőségek ellenállnak a legnagyobb, drámai civilizációs változásnak, azért lassan hozzáidomulnak a változó körülményekhez.
A globalizáció oda vezetett, hogy az elmúlt fél évszázadban gazdaságilag legnagyobb fejlődésen átment társadalmak sokkal individualistábbá vált, mint azt korábban alighanem elképzelhetőnek tartották volna.
Nyilván minden szülő azt akarja, hogy a gyereke sikeres legyen, ugyanakkor ami jól működik és bevált az egyik kultúrában, az nem feltétlenül működik a másikban.
Mi következik mindebből a határátkelő családok számára?
Érdekes kérdés, hogy mindez miként hat a másik kultúrába költöző családokra. Hiszen akár csak Magyarországról Svácjba, Hollandiába vagy mondjuk Olaszországba költözni is komoly kultúrsokkot jelent és akkor még bőven Európán belül maradtunk.
Mire nevelje egy külföldön élő magyar szülő a gyermekét? Az adott társadalom elvárásait, értékeit sajátíttassa el vele vagy maradjon a magyarnál? Mi van akkor, ha utóbbi éppen az adott országban sikeres stratégia ellen hat?
Vajon akkor tesz jót a magyar szülő, ha mondjuk Franciaországban élve a francia nevelési elveket, társadalmi elvárásokat plántálja a gyermekébe, vagy akkor, ha a magyarokat?
Már ha egyáltalán képes „kibújni a bőréből” és másként nevelni a gyerekét, mint azt anno vele tették – mert ez sem olyan egyszerű dolog.
A vegyesházasságok nehézségei
Alighanem sokszor a kulturális különbségekben (is) kereshető a vegyeskapcsolatok és –házasságok problémái. Amíg nincsen gyerek, addig talán egy fokkal könnyebb, de amikor megszületik, akkor valamilyen nevelési elvnek érvényesülnie kell.
Ez különösen akkor lehet nehéz, ha a két szülő két nagyon különböző (mondjuk egy individualista és egy közösségi alapú) kultúrából érkezik, hiszen ekkor gyökeresen eltérő nevelési elveket és emlékeket, elvárásokat hoznak magukkal.
Megannyi kérdés, amire szerintem jobb lesz, ha ti válaszoltok…
(Fotó: pixabay.com/neildodhia)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek