Arra, hogy miként lehet visszazökkenni sok év külföldi élet után a hazai valóságba, sokféle receptet olvashattunk már. A mai poszt főszereplőjének egészen különleges véleménye az, hogy nem kell visszazökkenni, mert az sehova nem vezet – talán úgy a legjobb visszatérni, ha folyamatosan előre tekintünk. 

James sok év Ausztrália után tért haza Írországba. Aztán egy nap, amikor az óceánban úszott (ami ugye voltaképpen tenger, csak hát ugye Ausztrália és óceán…), odament hozzá egy férfi és dublini akcentussal megkérdezte tőle, meleg-e a víz. Mire ő azt felelte, hogy az attól függ, mihez képest, pedig a hasonlítgatás a boldogság halála szerinte. 

Hiába minden erőfeszítés, a vizet mégis Sydneyhez és a Csendes-óceánhoz hasonlítja. A nyár közepén, Dublinnál a víz körülbelül 15 Celsius fok, ami valamivel kevesebb, mint a leghidegebb téli hullámok Bondinál a homokos partot nyaldosva. 

A helyzet iróniája az, hogy a Jamesnek kérdést feltevő férfi Seattle-ben él, már 22 éve költözött el, és még mindig gondolkodik a visszatérésen. Ezek a gondolatok általában a szabadság idején jönnek elő neki – ami a legveszélyesebb időszak arra, hogy az ember elhamarkodott döntéseket hozzon. Innen átadom a szót Jamesnek. 

Egy elhamarkodott döntés 

„A mi családunk elhamarkodott döntése, hogy 16 év Ausztrália után visszaköltözzünk, szintén egy ilyen látogatás alkalmával született. A férfi egyébként szerintem nem igazán gondolja komolyan a visszatérést, csak néha eszébe jut. Én ezt ’határátkelő fájásnak’ nevezem. 

Azt kérdezi, boldog vagyok-e, hogy hazajöttem. A csend csak nyúlik. Ha nem vágom rá, hogy igen, akkor nem vagyok boldog? 

Tavaly márciusban, a második tél után, amit a visszatérés után Írországban töltöttünk, és amely a leghosszabb volt, amit kibírtam, úgy éreztem, szükségem van egy kis napsütésre a saját mentális jólétem érdekében. 

Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék boldog vagy hogy a visszaköltözés rossz dolog lenne. Remek dolgok történtek és még fognak is. Nagyszerű emberekkel találkoztam. És mindezt úgy tettem, hogy nem telepedtem le. 

Ha egy tanácsot adhatok az embereknek, akik attól tartanak, hogy megrekednek vagy félnek a változástól, akkor azt mondom: menjenek. És utána is menjenek, ne telepedjenek le.” 

Talán nincs is végpont 

Korábban James írt már arról is, mennyire egészségtelen állandóan összehasonlítgatni a két országot. „Arra jöttem rá, hogy mindkét ország teljesen különböző szükségleteket elégít ki, attól függően, hogy ki vagy te és éppen életed melyik szakaszában jársz – először ezeket a kérdéseket kell tisztázni. 

Mindig hálás leszek Ausztráliának, hogy megmutatott egy másik perspektívát és olyan egészséges szokásokat vehettem fel, melyek előre visznek. Ugyanakkor Írországnak és a családomnak köszönhetem az erős gyökereket, melyek lehetővé teszik, hogy az ágaim magasra nőjenek. 

Az ilyen visszatekintések nálam elég rendszeresek. Próbálok nem beléjük süppedni és nem felhúzni magam, amikor bekövetkeznek, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha túl sokat tekintgetek vissza, akkor képtelen leszek élvezni a jelent. 

Visszailleszkedésünk folytatódik. Egy régi barátom azt mondta, neki 5 évébe került, mire sikerrel járt. Talán nincs is végpont. Megnyugtat a tudat, hogy a kétely természetes és annak átélése közelebb hoz az „otthonhoz”. 

Ebben a globalizált világban könnyen meglehet, hogy egy nap ismét határátkelő leszek, hogy kövessem a gyerekeim vagy az ő gyerekeiket. Az „otthon” minden embernek minden időben mást jelent.” 

A nem-letelepedés előnyei 

Annak, ha az ember nem telepedik le, több előnye is van. Például az, hogy mindig új utakat keres. James például saját vállalkozásba kezdett (a közösségi jólét terén ad tanácsokat cégeknek és magánembereknek), publikál, és ugyan egyelőre még győzködi magát, hogy író, kétségtelen, hogy megjelennek írásai.

Emellett társszerzője egy hamarosan megjelenő könyvnek, rendszeresen ad interjúkat a határátkelésből való visszatérésről. 

Összességében tehát azzal, hogy nem telepedett meg, nem zökkent végleg vissza a határátkelés előtti otthoni életébe, folyamatosan új kihívások felé tolja magát. „Vannak napok, amikor úgy érzem, nem állok nyerésre, de legtöbbször igen. Akárhogy is, a személyiségem fejlődik. Két lépés előre, egy lépés hátra – ez egy hosszú út, de olyan helyekre is elvisz, melyekre előtte sosem gondoltál. 

Ahogy a biciklinél, néha akkor tudjuk megtartani az egyensúlyt, ha gyorsan haladunk előre. Mindig ezt érzem. Ha megállok, talán felborulok. Persze, néha muszáj lelassítani, és többet figyelni magamra, de mindig szeretem, ha van egy cél, ami előre visz. Anélkül olyan, mintha visszalépnék. 

Így lett a nem letelepedés az én letelepedésem. Talán a legjobb úgy visszatérni bárhova, ha folyamatosan előre megyünk?” 

James eredetileg itt írta meg a történetét és véleményét.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.