Milyenek az angolok, ha magyarok? Belefér némi kis magyar nyelvű anyázás a moszkvai utcákon? És mi a helyzet egy alaszkai halászhajón? Újabb kihallgatott beszélgetések, meglepő találkozások következnek (a múltkoriakat itt olvashatjátok el), ezúttal azok közül válogattam, melyeket ti küldtetek be a hataratkelo@hotmail.com címre (küldjetek még, jók a sztorik!).
A frankfurti csokoládémúzeum nem akármilyen találkozás helyszíne volt
„Amerikába mentem férjhez, akkoriban anyósomék Barbadoson éltek, így meglátogattam őket. Férjem sajnos nem tudott velem tartani a munkája miatt.
Anyósomék mindent elkövettek, hogy egyedül is élvezzem a szigetet és befizettek egy dzsiptúrára is, de ide nem jöttek velem, mert már ezerszer voltak a sok látogatójukkal.
A Jeep egy frissen házasodott jamaicai párral, egy angol lánnyal és jómagammal indult el az egynapos túrára. Mindenki nagyon jól érezte magát, az angol lány és én egész nap csevegtünk.
A túra befejeztével utolsó elköszönő beszélgetésben voltunk az angol lánnyal, amikor apró akcentust véltem felfedezni a beszédében. Megkérdeztem, honnét való, mire ő azt mondja, hogy Magyarországról.
Meglepetésem érthető módon hatalmas volt, de az övé is, amikor magyarul válaszoltam neki. Lehet, hogy sokak számára ez hihetetlen történet, biztosan sokan mondják, hogy meghallották volna az akcentust.
A magyar lány „angolsága” nagyon eredeti volt, angolnak is nézett ki, nem magyarnak, én pedig a férjemtől tanultam az angolt, amíg ő cserediák volt a gimnáziumomban sok-sok évvel ezelőtt, szóval nagyon ritkán veszik észre, hogy nem „native speaker” vagyok, egy-két szó van, amit notóriusan nehezemre esik kiejteni, leginkább az intonáció miatt.
Jót nevettünk és mindketten sajnáltuk, hogy nem magyarul csevegtük végig azt a remek napot ott, Barbadoson… Ez a történet is egy emlékeztető arra, hogy mennyire kicsi a világ!” (Anett)
Kis moszkvai anyázás
„2007-ben jártam Moszkvában, áprilisban. Mindössze egy rövid hétvége volt, péntek délben ki és vasárnap hajnalban vissza Aeroflottal (természetesen TU-154-essel).
Szombaton déltől volt programom, gondoltam, reggel átugrok a közeli szupermarketbe bevásárolni. Kilépek a szállodából, elkezd sűrű pelyhekben szakadni a hó.
Kb. 10 perc alatt gyalog a szupermarkethez értem, az utolsó lámpánál próbáltam átkelni a nekem zöld jelzésen, amikor egy 2105-ös Lada (ott ez is Zsiguli!) hátulról érkezve lendületesen balra bekanyarodott előttem úgy, hogy az orosz KRESZ szerint is nekem volt elsőbbségem.
Ember a kocsiból kiordított:
- A k... anyád!
Én meg:
- A tiédet, te b...zi!
Mindez Budapesttől 3000 km-re... (Zoltán „Mostly harmless”)
Müncheni nyugdíjasok
„Münchenben jártunk a haverommal. A Frauenkirche tornyából jöttünk le. A lift és a földszint között kb. 1 emeletnyi magasság van, amit egy szűk lépcsőn kell megtenni, egyszerre csak egy irányba lehet menni.
Szembe csak jöttek a nyugdíjasok, képtelenek voltunk lefelé menni. Haverom ekkor annyit mondott: „ennyi kriptaszökevényt”. Mire az első szembe jövő tiszta német nagypapa így válaszolt: „Fiam mi már ezt megértük!” (Zolee)
Kölni csokikaland
„Pár évvel ezelőtt Kölnben jártunk feleségemmel, szakmai utazás keretében. Akkoriban Gombóc Artúr hozzám képest intenzív diétán lehetett (csokoládéfogyasztását illetően).
Annyi különbség azért volt, hogy én a csokoládépalettának csak egy jól körülhatárolt szegmensében voltam nagyfogyasztó. Ez a KESERŰCSOKOLÁDÉ bármilyen megjelenési formáját jelenti. Ebben a sávban viszont jöhetett a kerek, szögletes… stb. – bármilyen kivitelben.
Mivel Kölnben a folyóparton áll egy hajónak álcázott épület, a CSOKIMÚZEUM – benne egy óriási választékkal rendelkező csokibolttal, ki nem hagytam volna a látogatást.
Feleségem – ő nem számít nagy fogyasztónak e téren – megelőzve a várható vásárlási vehemenciámat – finom „ajánlásként” megjegyezte: maximum 100 euró! Oké, mehetünk!
Nem kellett túl sok idő a keret elköltéséhez, hamar a pénztár előtti sorban voltunk. A szokásos kereskedelmi fogások szerint az oda vezető út mellett teli polcok kínálták a „csak még ezt, csak még azt” lehetőséget.
Köztük volt számtalan különleges ízesítésű fajta is, többek között chilis csoki is. Én megjegyeztem egymás közt, hogy „ki az az őrült, aki csípős keserű csokit akar enni?”.
Ekkor mögöttünk megszólalt nagyon kulturált, kifinomult magyarsággal egy szimpatikus középkorú hölgy: „Valószínűleg még nem kóstolt ilyet fiatalember, én nem tartom magam őrültnek, de az egyik kedvenc nasim a chilis csoki. Próbálja ki, tessék, törjön egy kockát az enyémből.”
Meglepetésünket és kínos feszengésünket oldandó egy pillanat alatt barátságos csevegésbe kezdett, honnan, jöttünk, milyen céllal, hogy tetszik a város… stb.
Annyira közvetlen és oldott lett a beszélgetés, hogy negyedóra múlva szinte mindent megtudtunk egymásról. És persze magkóstoltam a „chiliscsokit”. Naná, hogy nem ízlett, és ezt az arcomról könnyen le is lehetett venni, ő jót mosolygott – nem vagyunk egyformák, szerencsére – és további jó utat kívánt.” (egy nyugdíjas, azóta nagyon leredukált csokoládéfogyasztó)
A hajó és a japánok
„Alaszkában dolgoztam egy nemzetközi vizeken is halászó hajón. A nemzetközi vizeken is halászó hajókon (mert akik csak a saját felségvizeiken halásznak azoknak nem kötelező, ez minden tenger vagy óceánparttól számított 12 tengeri mérföldet jelent 1,8 kilométer egy tengeri mérföld) a japán minőségellenőrző emberek alkalmazása a hajón.
Akik nemzetközi vizeken halásznak (én a Bering-tengertől egészen le a Kínai-tengerig mint gépész) azoknak törvény kötelezi a japán ellenőröket.
Ők viszont nem beszéltek angolul csak japánul, de mindent amit közölni akartak bármiről ők piktogramokkal mutogattak meg. Súly, méret, tiltott fajta, stb.
Én voltam többször Japánban, érdekelt a kultúra, egyszóval bár törve, mondjuk úgy 60%-ban beszéltem és 75%-ban értettem is. Japánban 5 nagy sziget van és nem mindenki érti a másik sziget nyelvjárását, főleg az északi a délit, de van a klasszikus, akadémikus japán, ez olyan, mint a BBC angol, amit mindenki ért.
Hivatalokban, iskolákban, stb. ezt beszélik. (Példa: Tón vón jó, Meek kuthó égőé, magyarul a Balatonon volna jó, mert nyár van és meleg, megyek a benzinkúthoz égőért, mert kiégett, ez vidéken, Alföldön „így szól”!)
Egy nap a kantinban ittam a kávémat, szüneten voltam és két japán ellenőr bejött, leültek és teáztak. Aztán beszélgetni kezdtek. Amerikaiakról, az hajó konzerv üzemében dolgozó főleg Fülöp szigetiekről. Az önkiszolgáló konyhán kapható kajáról, a szállás minőségéről.
Mindenről lehurrogóan és eléggé el nem ítélhető módon. Jókat nevettek minden megállapításon. Mikor végeztem, odaléptem hozzájuk és elmondtam nekik, mintegy 8 mondatban kb. ezt:
- Nálunk nem egy porcelán lyukba végezzük a dolgunkat, amelynek a fele mellé megy és ott marad. Nálunk tini lányok nem szexelnek növendék polippal a pornófilmeken.
Nálunk nincs bugyiautomata, mert mindenki kimossa és leváltja a fehérneműjét. Nálunk nincs annyi öngyilkosság, mint nálatok. Nálunk nincs az a barom, aki önként felajánlja a rendes évi szabadságának a felét a munkaadójának.
Mi nem műanyag bérelt csövekben lakunk hetekig, majd hazamegyünk a szalmakunyhóinkba. Nálunk fele annyi alkoholista van, mint nálatok.
És végül mi nem nyaljuk a hátsóját a császárnak, a cseresznyevirágnak, és nem úgy valósítjuk meg magunkat, hogy legyen egyéniségünk, mint ti, hogy néha még a nevét sem tudja a japán dolgozó a cégének, a főnökének és a szomszéd íróasztal mellett dolgozónak.
El tudjátok képzelni a hatást?! Kipucoltak a kantinból, és a következő kikötőbe lekérték magukat a hajóról. Jöttek újak, de ők már csendesek voltak." (Béla)
(Fotó: schokoladenmuseum.de)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek