Egy vegyesházasság egyik következménye az, hogy két országban is kell(het) esküvőt (vagy legalábbis egy nagyobb fogadást) tartani. Külön zamatot ad a dolognak, ha történetesen a pár egyik tagja hongkongi. Ilyenkor aztán a barátoknak is dönteni kell, elmennek-e mindkét eseményre. Nos, Utazó Tódiék úgy döntöttek (… illetve a többes szám nem feltétlenül indokolt, pár soron belül kiderül, miért), hogy akkor irány Hongkong!
„Páromnak igazán nem kell kétszer mondani semmit, ha utazásról van szó. Egyik volt kollégája és barátosnője férjhez ment nemrég, ott is voltunk az esküvőn Angliában.
Normál esetben sztori vége, de nem most, mert a barátnő Hongkongból származik és az ottani szokások szerint a szülőknek illik kell fogadást tartani az ottani ismerősöknek, kollégáknak, szomszéd Jüan bácsinak, mit tudom én.
Persze páromat meghívta erre a fogadásra is a menyasszony/feleség, mire halkan megjegyeztem, hogy mi már voltunk Hongkongban, meg az angol esküvőn is, szóval ugye ez az út hogyisizé, annyira talán nem életbevágó.
De párom és barátosnője ellen én kevés vagyok egyedül, villámgyorsan világossá tették, hogy a dolog gyakorlatilag el van döntve, az egyedüli kérdés az, hogy én IS megyek-e.
Na, azért az csúnya lenne, ha ezt kihagynám, szóval beadtam a derekamat. Az utazáshoz sok lehetőséget megnéztünk, végül ismét a Qatar Airways mellett döntöttünk, nem kis részben a pozitív tapasztalatok miatt az ausztrál út alatt. Az út első felét az Airbus A380 repülővel tettük meg.
Mivel egy órát késtünk, a következő gép indulási idejét meg fél órával előbbre hozták, így a két és fél óra átszállásból lett egy. Ez gyakorlatilag annyira volt elég, hogy Dohában berohanjunk a lounge-ba - a személyzet tévedésének köszönhetően a first lounge-ba - igyunk két pohár üdítőt és loholjunk a következő géphez. Még szerencse, hogy már többször megfordultunk Dohában, így pontosan ismerjük a repülőtér egyébként sem bonyolult elrendezését.
A megérkezés
Az út második felét Boeing 777 géppel teljesítettük, egy kicsit sikerült aludni, de elég fáradtan érkeztünk meg. Érkezés után a kicsit drága, de gyors airport express vonattal mentünk be a városba, majd elfoglaltuk a hotelszobát.
A szobához járt egy okostelefon is, amivel korlátlan internet, helyi és nemzetközi hívások jártak. Ez jól jött, mert így nem kellett helyi SIM kártyát venni, ahogy eredetileg terveztük. Beállítottuk a wi-fi hotspotot, így mindkettőnknek volt internet egész nap.
Volt egy kis kellemetlen intermezzo a repülőtéren, mert a magyar útlevelemen nem tetszett valami a kínai határőröknek, ezért félre állítottak, a többi problémás delikvens közé. Egy idő után közölték velem, hogy fura módon az útlevélben szereplő lejárati dátum és a rendszerben tárolt dátum nem egyezik.
Mivel nem volt kedvem egy kínai fogdában kivárni mi az eljárás útlevél hamisítás vádja esetén, gyorsan előkotortam az angol útlevelemet („van mááááásik”) és kértem, hogy kezdjük elölről. Ezután fél percen belül távozhattam, Hongkong irányába.
Öröm az ürömben, hogy legalább elárulták mi a baj az útlevéllel, ugyanis töltöttem én már fél órát a Gatwick Airport karámjában is, de az angol fakabátok nem voltak hajlandóak elárulni mi a bajuk. Ezzel az információval viszont már mehetek asztalt borogatni a sóhivatalba.
Mivel kilenc évvel ezelőtt már voltunk Hongkongban, nem kellett nagyon utánajárnunk, hogy mit lehet megnézni, inkább azzal volt gond, hogy sűrítsük be egy hétbe a programot. Első nap pihenésképp Lantau szigetén a Repulse Bayen töltöttük a napot, majd délután siettünk vissza a városba, mert este volt az esküvői fogadás.
Tizenkét apró fogás és a botanikus kert
Mint kiderült, ez a belváros egyik felhőkarcolójának 28. emeletén lévő teraszos báltermében volt. A fejemet vertem a falba, amiért nem vittünk fényképezőgépet és fogcsikorgatva próbáltam néhány képet lőni a telefonnal a fantasztikus panorámáról.
Ezen kívül nem sok mindent élveztem az este folyamán, mert a vacsora tizenkét apró fogásból állt, amiből tíz tengeri kütyü volt, amit én messze kerülök. Ezért egész este a tányér dekorációkat rágcsáltam és szégyenszemre brokkolit kunyeráltam az asztaltársaktól, tiszta ciki. A fogadás után még ellátogattunk a Sohóba, majd hajnali háromra már ágyban is voltunk.
Másnap későn keltünk és a városban sétáltunk. Tudom javasolni a következő útvonalat: Kezdetnek a világ leghosszabb kültéri mozgólépcsőjén felmenni a hegyoldalon mondjuk a Mosque utcáig, azon végiggyalogolni, majd megnézni az állatkertet és a botanikus kertet, ahol ráadásul egy hatalmas madár „házat” a fák lombjának magasságában lehet végigjárni, majd tovább folytatni a sétát a Hongkong parkon keresztül.
Mire ezzel végzünk, el is telt a nap jó része és vissza is ereszkedtünk a hegyoldalról. Nem csak kitűnően karbantartott, gyönyörű parkokon vezet keresztül az utunk, de előttünk a belváros üzleti-, a hegyoldalban pedig lakó felhőkarcolók biztosítanak pazar hátteret.
Délután a Peak trammel felmentünk a Peakhez, ami a város „hivatalos" kilátója. Érdemes csúcsidőn kívül menni, különben hatalmas sorbanállás(ok)ban lehet részünk. A Peak tram egy kötél vontatta villamos, melynek legmeredekebb emelkedője 48%. Annyit mondok, az utat állva megtenni annak ellenére sem kényelmes, hogy a kocsi padlója gyakorlatilag lépcsősítve van.
Fent egy hatalmas pláza aljába érkezik meg az ember, melynek a tetején van a kilátóterasz. „Véletlenül” pont úgy építették meg az épületet, hogy miatta ne lehessen jó képeket csinálni, és a környező túra útvonalakon is pont takarják a fák a kilátást.
Ha mégsem szeretnénk fizetni a kilátásért, akkor szemben állva a várossal az épület jobb oldalán van egy kis rész az utcaszinten fotózni, illetve az épület egyik emeletén van egy ingyenes terasz, persze korlátozott kilátással. Mi kifizettük a belépőt, felmentünk a teraszra napnyugta előtt és megvártuk a teljes sötétséget, szóval jól kinézegettük őket a vagyonukból.
Makaói kirándulás
Másnap Makaóra ugrottunk át, melynek portugál gyarmati időszaka nagyban meghatározta az építészetét és ma is számos érdekes épület látható, melyeket egy napos sétával kényelmesen végig lehet nézni. Az átutazáshoz nem kell vízum, de ki- és belépésnek számít a hongkongi különleges közigazgatási körzetből/be, úgyhogy útlevél legyen nálunk.
Persze a kínaiak nem az óváros szépségei miatt keresik fel rendszeresen a várost, hanem azért, mert a térségben itt engedélyezett egyedül a szerencsejáték. Ennek köszönhetően Makaó bevételének tetemes részét a kaszinók adják, olyannyira, hogy a helyiek néhány arab ország lakosaihoz hasonlóan állami "osztalékban" részesülnek.
Makaó meg is tesz mindent, hogy a látogatók minél hamarabb és kényelmesebben a játékasztalok mellett találják magukat. Félóránként indul komp, ami inkább nagy sebességű katamarán, de akár helikopterrel is át lehet repülni.
Ha elég sokszor elég sokat költ az ember, a kaszinók akár Rolls-Royce-t is küldenek a komp kikötőbe az ügyfél elé, ha még többet veszít, akkor gondolom, a helikoptert is fizetik. A többi halandót „csak” ingyen buszok viszik a kaszinókba és vissza.
Mi rutinosan végiggyalogoltuk a szokásos útvonalat, kezdve az erődnél, majd leereszkedve a St. Paul katedrális romjaihoz, tovább a St. Dominik templomhoz, onnan a Szenátus térre, majd kis utcákon a St. Augustine templom és a Dom Pedro V színház előtt el, érintve a St. Lawrence templomot a jobb oldalon, megpihenve a hangulatos Lilau téren, végül célba érve a kínai tenger isten, Mazu templomához.
A kaszinók
Ezután átbuszoztunk a modern kaszinó negyedbe, ahol a Las Vegas-i striphez hasonlóan hatalmas szállodákkal egybeépített kaszinók találhatóak, gyakorlatilag ugyanolyan témák köré (Walt Disney, Ceasar's Palace, stb.) rendezve. Persze (még) sokkal kevesebb kaszinó található itt, mint a kaszinók fővárosában.
Las Vegashoz hasonlóan itt is lenyűgöző mennyiségű giccset és cukormázat sikerült bezsúfolni az épületekbe. Mindenhol túlcsicsázott, barokkos belső terek, kőutánzatú szobrok, műarany dögivel, az ember agya ledobja egy idő után az ékszíjat. Közben meg az egész egy gipszkarton Patyomkin alkotás.
Közben ránk sötétedett, így visszaindultunk a komp állomásra. Nem kell aggódni a visszajutás miatt, késő estig járnak a nagy befogadó képességű katamaránok. Aznap este a tenger kicsit morcos volt, egészen addig nem vette pár ember komolyan az üléshez járó biztonsági övet, míg az első nagyobb hullám lábra nem állította az első sorban alvó nénikét.
Nem segített a kedélyeken az sem, hogy kint vaksötét volt és az alsó szinten a tajték folyamatosan az ablakot verte. Nekem meglepő módon semmi gondom nem volt, de az ötven emberből kb. öten kirakták a vacsorát, ezen az opción párom is elég erősen gondolkodott. A legrosszabbul az a fiatal pár járt, aki az út elején a fedélzeten vett vacsorát félig megemésztve rakta át a hányó zacskóba.
Érkezés után a Kowloon városrészben beültünk egy étterembe megvacsorázni, azután még egy órát töltöttünk párom nagy örömére esti fényképek készítésével, mielőtt ágyba kerültünk volna.”
Ha szívesen olvasnál még Utazó Tóditól (akár részletesebben erről az útról), látogass el a blogjára!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek