Ha az ember elhagyja Európát, akkor jól teszi, ha átállítja a gondolkodását is. Így járt Réka is Délkelet-Ázsiában, ahol több országban is járt. Így aztán a poszt (a nem kevés fotóval) is meglehetősen mozgalmasra sikeredett.
Délkelet-Ázsiából jöttem, híres mesterségem címere M..Ó, azaz Mesemondó. Végre értelmet nyert gyerekkorom játéka, hiszen életemben először eljutottam Európán kívülre. Persze, nem Amerikába, hanem a mesés Keletre.
„Messziről jött emberként” mondhatok, amit akarok (hogy a közhelyeket tovább gyarapítsam), hiszen talán valamelyest különlegesnek számít eljutni ilyen messzire, ugyanakkor tudom, ez sem feltétlenül igaz, hiszen az olvasók közül is bizonyára sokan vannak, akik megfordultak már Délkelet-Ázsiában. Most én Malajziában, Indonéziában, Thaiföldön és Szingapúrban jártam, pontosabban kaptam némi ízelítőt ezen lenyűgöző országokból.
Nagy út volt; fizikai és lelki értelemben is, mondhatom, hogy falakat, világnézeteket, sztereotípiákat döngető, komfortzónából kimozdító élmény. Az Egyenlítő környékéről, és az Indiai-óceán partjáról szemlélve könnyen rádöbbentünk milyen pici, távoli, ugyanakkor jelentős is – legalábbis számunkra – hazánk, és persze Európa.
Délkelet-Ázsiában (talán sok európaihoz hasonlóan) kuriózumnak, messziről jött embernek számítottam. Az utcákon, üzletekben, szórakozóhelyeken, sőt a repülőtereken is rengetegen kérdezték meg, honnan jöttem.
A szokásos, Hungary, Middle-Europe, Europe hármasát végigsorolva leginkább Europe volt, ami sokaknak mondott valamit. De persze nem akarok a mindentudó szerepében tetszelegni, hiába a jó gimnáziumi földrajzoktatás, utazásom előtt a vaktérképen én is bajosan rajzoltam volna be helyesen ezen országokat és városokat.
Átesni az Ázsia-sokkon
Megérkezve a világ túlsó felére azonnal rádöbbentem, hogy itt mindent el kell felejtenem, amit Európáról tudok. Semmi nem úgy van, ahogyan itthon, mindenre másképp kell gondolni.
Ahogyan át kell állnunk egy új időzónára (ott 7 órával korábban kel a nap), másik klímára (egész évben 26-30 fok van, fél évig nagyon magas páratartalommal), úgy a szemléletünket és elvárásainkat is át kell alakítanunk.
Sokan mondják, hogy át kell esni az úgynevezett „Ázsia sokkon”. Már tudom, hogy itt más az emberek kommunikációja, köszönetnyilvánítása, vallásossága, étkezési kultúrája.
Sőt, fordítva áll a Hold és akár karácsonykor is lehetünk rövidnadrágban. Mások az ételek, az utcakép, a köztisztaság, a csatornázás, kimondhatjuk, hogy minden más, de tényleg nagyon más. Idő kell az átálláshoz és a dolgok elfogadásához.
Nekem szerencsére gyorsan ment mindez, ahogyan az időeltolódás és a forró égövi klíma is körülbelül egy napig volt szokatlan (a novemberi, hazai hideg után).
Ahogyan elkezdtem belélegezni a párás meleget és megérezni az itthon csak néhány júliusi vagy augusztusi nyári estén tapasztalt érzést, hogy „még hajnalban sem kell kardigán”, rögtön tudtam, hogy nekem való helyre jöttem.
Az „Ázsia sokk” – az itt töltött hetekre visszatekintve mondhatom, hogy „sok” helyett - nekem inkább kevés volt.
Először röviden összefoglalom mely részein jártam e hatalmas országoknak.
Kelet gyöngyszeme
Mondják, szerencsés vagyok, mert Penangban, Malajziában léptem először Ázsia földjére, amit „Malajzia, sőt Kelet gyöngyszemének” neveznek.
A szigeten 1, 7 millióan élnek, akik közül a legnagyobb kisebbség a kínai. Malajziában egyedülálló módon itt egyben a többséget alkotják. Ők a legvagyonosabbak, legtanultabbak, főként a kereskedői, vezetői szerepeket töltik be.
Penang természeti értékei páratlanok, az óceán övezte szigeten esőerdőben, és természetes gazdag élővilágban gyönyörködhetünk.
Háromszor is kirándultunk az esőerdőkben, mely olyan volt, mintha egy gyerekkori álmomban lennék, hiszen eddig csak a természetfilmekben csodáltam meg ezeket. Itt akármikor találkozhatunk majmokkal (illetve gibbonokkal), kisebb-nagyobb gekkókkal, melyek éjszakánként úgy cincognak, mint nálunk az egerek.
Jellemzően hatalmasak a rovarok, amelyeket látva időnként sikítófrászt kaptam, de akár kígyókkal és más hüllőkel is találkozhattam volna, ám úgy tűnik, jól fohászkodtam a helyi istenekhez és szellemekhez, mert a félelmetes és váratlan csúszómászók látványától vagy támadásától mindig megóvtak.
Az Istenek szigete
Indonéziában a legfejlettebb tartományában, Balin jártunk, amit az „Istenek szigetének” vagy a „Földi paradicsomnak” neveznek. A sziget tényleg olyan, ahogyan a filmekből ismerhetjük.
Csodás a tengerpartja, láthatunk vulkánokat és rizsföldeket, a száriba öltöztetett istenszobrok pedig mindenütt ott vannak (de erről még lesz szó). A szent helyekre és kolostorokba az emberek azért járnak, hogy az itt töltött hónapok után új életet kezdjenek.
Balin megkóstolhatjuk a világ legexkluzívabb kávéját, a „kaki kávét”. Talán tudjátok a Bakancslista című filmből, hogy ez a Kopi Luwak Coffe, azaz a cibetmacska ürülékéből nyert kávébabból főzött ital.
A kedves kis állat gyümölcsökön és kávébabon él, ami utóbbi a legértékesebb tápláléka, hiszen, ez az emésztőrendszerén keresztülmenve, épen jön ki belőle, csupán bizonyos enzimek valamelyest átalakítják azt, hogy ezen kávészemeket kihalászva, megtisztítva, lehántva, aranyárban eladják, hogy a világ legdrágább helyein az ínyencek elfogyaszthassák azt.
Én kétszer kóstoltam a Luwakot, és mondhatom, nehezen értem az őrületet, nem sok különbséget éreztem az emésztetlen kávébabból készült „fekete” és e között.
Thaiföld: határeset
Thaiföldre egy napra „ruccantunk át”, ott a határközeli Hat Yay városában jártunk, ahol képet kaptunk a helyi piac világáról és a thai konyha jellegzetességeiről.
Olyan gyümölcsöket és fűszereket kóstoltunk és láttunk, amiket előtte még csak nem is hallottunk. Noha majdnem mindegyik nevét elfelejtettem, hiszen malájul vagy thaiul hallottuk őket, de az angol Cat Eye-ra emlékszem. A bogyószerű apró gyümölcs íze kellemesen édeskés és lédús.
Az ázsiai London
Hazafelé sikerült néhány órát a több mint 5 millió lakosú Szingapúr (törpe)államban töltenem, ami jelentősen más, mint Malajzia, amelytől 1965-ben függetlenedett.
Az elsődleges nyelv itt az angol, az utcák is angol elnevezésűek, olyan érzésem volt, mintha Londonban sétálnék, csak itt a trópusi eső kapott el, ott inkább a szitáló eső teszi ugyanezt. A város infrastruktúrája nagyon fejlett, minden robotizált, önvezető vonatok visznek a felhőkarcolókhoz és a hatalmas bevásárlóközpontokhoz.
Szingapúr repülőterét, a Changi Airportot a világ egyik legjobbjának és legizgalmasabbjának mondják. Botanikus kertek, lepkeházak, vízesés, mozitermek és úszómedencék várják az utazókat.
Egyetlen terminál a Ferihegyi reptér sokszorosa, amelyekből négy van, közöttük önvezető SkyTrain jár és persze, rengeteg a mozgó járda. Itt akármennyi időt eltölthet az utazó, kényelmesen, szórakozva.
Összefoglalva dióhéjban, ezen négy országban, illetve városállamban fordultam meg. Most pedig kívülről befelé szeretnék haladni Délkelet-Ázsiában, az utcáról a templomba, a külsőségektől a transzcendensig.
Az ázsiai utcák
Ázsiában az utcakép nem a megszokott nyugat-európai. Talán mondhatjuk, hogy rendezetlen, hiszen nincs járda, zebra vagy jelzőlámpa (legfeljebb a nagyobb, forgalmasabb helyeken), és leginkább arra kell ügyelnünk, hogy a rengeteg, védőöltözet nélküli motoros vagy a szabályokat kevéssé betartó autós el ne üssön bennünket. Az autóval való közlekedést is ezen tényezők nehezítik.
A járda, illetve a részben fedett utcarészek között, melyek főként az árnyékot biztosítják, állandóan lavíroznunk kell. Ha a gyalogosoknak szánt helyen próbálunk haladni, sokszor a kirakodóvásárra emlékeztető hagyományos utcai üzletek vagy műhelyek találjuk meg. Ezek terjeszkedése miatt sokszor kénytelenek vagyunk az úttestre kilépni.
A kisipari üzletekben minden megvásárolható, az edények, a szerszámok, a kegytárgyak, a füstölők, sőt, kulcsot is másoltathatunk vagy órát is szereltethetünk.
A hagyományos kínai üzletek Penangra jellemző formája a Klan Jetties, mely önálló falu vagy negyed az óceánon. A 19. században ide települt kínaiak csak itt kaptak menedéket, így ide költöztek üzleteikkel együtt. A kikötők és a hajók biztosították (sőt, a mai napig biztosítják) a közlekedést és a szállítást. Mára ez a városrész nagyon népszerű lett, rengeteg szuvenír kapható itt.
A bevásárlóközpontok teljes kettősséget tükröznek, hiszen a hagyományos maláj, illetve ázsiai üzleteket is megtaláljuk, de az Európában, Amerikában megszokott plazákat is. Érdekes, hogy egy-egy nagy üzleten belül is vannak az ázsiai szintek, és teljesen multinacionális részek, amelyek bárhol lehetnének Európában vagy Amerikában.
Az utcákon sokszor érezhetjük a trópusi melegben terjengő sajátságos ázsiai szagokat, amik részben a fedetlen csatornákból, részben pedig a helyi jellegzetes gyümölcsből, a duriánból erednek.
Eddig azt hittem, nincs olyan gyümölcs, amit ne szeretnék, de már tudom, hogy van. A malájok és balinézek kedvence a durián, mely számomra és a legtöbb európai vagy ausztrál számára ehetetlen és kiállhatatlan.
A szagát, ami a helyieknek mennyei illat, és az ízét, ami miatt itt ez a királyok gyümölcse, a gyümölcsök királya, mi messziről kerüljük. Nem véletlen, hogy a duriánt a repülőgépekre sem lehet felvinni.
Igyekeztek lebeszélni róla, hogy megkóstoljam a gyümölcsöt, de kellően bátor lévén, gondoltam, feldolgozott formájában vállalható lesz. Hát, tévedtem.
Miután belenyaltam a Klan Jettiesnél vásárolt fagyimba, rögtön ki is dobtam azt, hiszen éreztem, ezt képtelen vagyok elfogyasztani. A kellemetlen íz másfél napig keringett a számban (pusztán egy kis nyalat után).
Mit esznek?
Penang szigete messze földön híres a street food konyhájáról. Az emberek alig-alig főznek otthon, hatalmas a kínálat, az ételek ízletesek és olcsóak. A helyiek együtt esznek a turistákkal; reggelit, ebédet és persze vacsorát.
Napnyugta után, mikor néhány fokot hűl a levegő, megtelnek az utcák és mindenki eszik. Érdemes mindent végigkóstolni, természetesen, csak azután, ha elfogadjuk a helyi sajátos körülményeket, az utcán lavórban való mosogatástól kezdve az ételek egyedi felszolgálásáig.
Ha ezeken túllendülünk, valódi gasztronómiai élmény a jutalmunk. A malájok kanállal és villával esznek, a kínaiak pálcával. Kést csak az európaiak miatt tartanak.
Ázsiában a legalapvetőbb élelmiszer a rizs, mely a legtöbb étel alapanyaga vagy kísérője. Maláj nyelven az enni ige jelentése egyszerűen „rizst enni”. Rizs alapú ételeket, úgynevezett Ketupatot fogyasztanak reggelire és a fő étkezésekre.
Húsételeik változatosak; esznek csirkét, halat, illetve marhát, és sertést is, attól függően, ki melyik világvallást követi. Természetesen a jelentős többséget alkotó muzulmánok a sertést, míg a kisebbségi hinduk a marhahúst mellőzik.
Rengeteg zöldséget esznek, melyet mindenbe belefőznek vagy ételeikhez hozzáadnak. Az édességek ragacsos rizsből készülnek, amit kókusztejben főznek meg és barna pálmacukorral ízesítenek.
Újdonság volt számomra a kókuszvíz, amit a fiatal kókuszdióból, a „baby coconutból” ihatunk meg, frissen fogyasztva, természetesen ezt is leginkább az utcákon és a szabad ég alatti bárokban.
A zöld kókuszdió nem azonos a nálunk is ismert barna, már kiszáradt kókusszal, noha a kettő ugyanaz, csak egy friss és egy érett változatról van szó. A baby coconut-ot előttünk lékeli meg a helyi bárpultos vagy üzlettulajdonos, amit szívószállal, illetve kanállal tálal.
A kanál ahhoz kell, hogy a vékony, lágy, kocsonyás kókuszrészeket finoman ki tudjuk kanalazni. Az ital kellemes, édeskés ízű, tápláló frissítő, mely itthon csak drágán és pasztörizálva kapható. (Persze, a friss mindig sokkal ízletesebb.)
A vallási harmónia
Penangban végigsétálhatunk a híres, a világörökség részeként jegyzett Armanien streeten. A környék és az utca jellegzetessége a street art és a vallási harmónia. A házak falára festett figurák interaktívak, így bárki az alkotás részévé válhat, legalábbis egy fénykép erejéig. Leghíresebb grafitik a biciklis falfestmények, mely Penang szimbólumai is.
Az utca az alapító örményekről kapta a nevét, ám egyfajta „harmónia” megtestesítője is. A környéken, de az egész városban is egymást érik a világvallások templomai, melyek békésen megférnek együtt, ahogyan a lelkes hívek is.
Egymás szomszédságában találjuk az indiai muzulmán, a maláj muzulmán, a buddhista, a taoista kínai szentélyeket, a hindu, illetve a gyarmati lét bizonyítékait, a keresztény (katolikus és anglikán) templomokat.
A vallások, noha markánsan különböznek egymástól, a hívek, a szertartások egymást tolerálva zajlanak. A müezzin napjában többször felhangzik, ami hallható a többi vallás szentélyében is, de így szép az együttélés.
Bármelyik templomba is térünk be, kedves fogadtatásban van részünk, persze, miután igazodtunk az adott vallás előírásaihoz. Mezítláb, száriban, csadorban vagy személyi vezetővel tudtuk végignézni a szent helyeket, oltárokat, ahol képet kaptunk a legszentebb tevékenységekről.
Jártam a buddhista Sungai Kluang Snake Temple-ban, ahol a mérges (valójában méregtelenített) viperák mindenütt ott vannak, ám szerencsére nem bántanak, mert a legenda szerint egy szerzetes valamikor befogadta őket, és jól bánt velük.
Balin a szabad ég alatt lévő balinéz hindu templomokban nőknek, férfiaknak egyaránt elvárás a sarong (szári) viselete, amit a helyi árusok jól ki is használnak, akár dollárért, akár rupiáért kínálják a színes kendőket.
Mondhatjuk, hogy Balin ahány ház, annyi szentély. A családoknak saját szárongba öltöztetett kőistene és kőoltára van, hiszen rájuk is élő személyekként tekintenek, így elvárás, hogy ruhát kell kapniuk.
Valamennyi Isten minden reggel, főképp virágokból és gyümölcsökből álló „Offerringet” kap. A kis papírtálcákat legtöbbször egy kóbor kutya, vagy majom dézsmálja meg (persze, a számos bogár mellett) vagy pedig az eső mossa el őket.
Egyik éjszaka hatalmas esőt kaptunk, szó szerint bőrig áztunk a 26 fokban, ami persze meg sem kottyant nekünk, de a rengeteg „Offering” ott úszkált a bokáig érő vízben. Persze az éjjeli eső után a következő reggel új nap kezdődik, új imák és új „felajánlások” szólnak az isteneknek.
Jártunk a balinéz hindu vallás több szent, rituális fürdőjében, ahol minden hívőnek (férfiaknak, nőknek egyaránt) évente egyszer alá kell merítkezni (ezt a nyitóképen láthatjátok). Itt persze, a turisták is fürdőt vehetnek a helyben kapott teljes testet fedő száriban.
A délkelet-ázsiai kirándulásomról elmondhatom, hogy nem csupán fizikai értelemben utaztam át a fél világot, hanem lelkileg is. Annyira más volt minden élményem, mint az eddig megszokott, hogy sok idő kell, mire minden a helyére kerül.
Az, hogy leírtam élményeimet, segített, hogy elmélyítsem, rögzítsem benyomásaimat; és bízom benne, hogy valamit át tudtam adni az ott tapasztalt csodákból. Meghatározó élményekkel tértem haza, gyarapítva ezzel tapasztalataimat és „Mesemondó mesterségem” ismereteit.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek