Az Európai Unión belül (és azon kívül is) az egyik legnagyszerűbb dolog szerintem az, hogy az ember szabadon tapasztalhatja meg a külföldi életet. Különösen igaz ez akkor, amikor még fiatalon könnyebben elindulunk, pláne, hogy egyetemistaként ezt rengeteg különféle program és ösztöndíj segíti. Ugyanakkor megtalálni a számunkra megfelelő pályázatot, majd azt sikeresen elnyerni nem mindig egyszerű. Ebben segít egy most megjelent ingyenes könyv.

Három legnagyobb sikerem határátkelőként - és három dolog, amit másként csinálnék. Beszéljük meg ki mit tart a legnagyobb sikereinek a külföldi életben és mi az, amit mai fejjel már másként csinálna! Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

Vágó Péter Erasmus & Co - Bevezetés a hallgatói és oktatói mobilitás világába címmel írt könyvet (ingyenesen elérhető itt) és mivel maga is meglehetősen sok időt töltött így külföldön (egy-egy félévet Varsóban és Eisenstadtban, összesen több hónapot Stuttgart, Frankfurt/Oder és Słubice környékén), ráadásul két nemzetközi doktorandusz és fiatal kutatói projekt (Ruhr-Universität Bochum Europadialog, Copernicus Graduate School) résztvevője, tudja, miről beszél (pontosabban ír). 

A kedd délután bemutatott könyvből én egy fejezetet választottam ki, ami szerintem sokakat érdekelhet, méghozzá azt, ami a sikeres pályázás három alapvető feltételéről szól (a könyvben a 186. oldaltól található meg). Ezt foglalnám össze röviden. 

Vágó Péter szerint ahhoz, hogy valaki sikeresen pályázzon külföldi ösztöndíjra, három dolog kell: értékelhető szakmai teljesítmény, használható szintű nyelvtudás és a pályázati lehetőségek ismerete. 

Ez persze nem a melegvíz feltalálása, amitől igazán érdekes lesz, azok a szerző saját tapasztalatai. Vegyük sorra! 

A szakmai teljesítmény 

Nyilván bizonyos eredmények (legyenek ezek tanulmányiak vagy oktatók esetében idegen nyelvű publikációk, releváns kutatási projektek) híján jóval kisebb esélyekkel vághatunk neki a pályázásnak. 

Persze érdemes tájékozódni arról, hogy az adott lehetőség esetében mi az, amit kiemelten figyelembe vesznek, emellett pedig érdemes jelentkezni a szakterület országos szakmai szervezetébe. 

Ezek rendszeresen küldenek különböző rendezvényekre, konferenciákra szóló meghívókat, hírleveleket és nem utolsósorban a személyes kapcsolatok építésére is tökéletesek. 

Tájékozódás a lehetőségekről 

Ehhez szorosan kapcsolódik az aktív keresgélés a lehetőségek között. Vágó Péter szerintem elég érdekesen írja le ennek mechanizmusát. A lényeg, hogy a kiíró alapítvány a lehetőséget felteszi a saját honlapjára, esetleg a Facebook-oldalára, meg még pár gyűjtőoldalra, ám emellett leginkább a már bejáratott partnerintézményekben bízik. 

Leginkább utóbbiaktól függ, hogy az emailben vagy nyomtatott formában érkezett anyagot továbbítják-e, kiteszik-e mondjuk a faliújságra vagy sem. A rossz hír az, hogy elég gyakran az utóbbi eset valósul meg. 

A kiíró szempontjai 

Ha a folyamatot a kiíró szempontjából nézzük (és ez az igazán érdekes a szerző okfejtésében), neki gyakorlatilag mindegy, hogy a partnereinél kihez jut el és kihez nem az információ. 

Az ő célja ugyanis egyedül az, hogy betöltse a helyeket, ha ez sikerül, akkor öröm van és boldogság. Kis túljelentkezés persze nem baj, sőt, a nagy túljelentkezés viszont csak csomó (felesleges) pluszmunka. 

„Ha 10 ösztöndíjat kínálnak, és 300 pályázat érkezik, akkor végeredményben a szükségesnél 290-nel több anyagot kell átnézni és ennyivel több pályázóval kommunikálni. Ha csak 30 jelentkező van, akkor a pályáztató szempontjából felesleges munka sokkal kisebb” – írja Vágó Péter. 

A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ha megvannak a bejáratott csatornák, amelyek többé-kevésbé stabilan hozzák a szükséges számú jelentkezőt, akkor az adott intézmény vagy alapítvány bolond lenne még szélesebb körben terjeszteni a lehetőség hírét, hiszen azzal csak saját magának csinál többszörös pluszmunkát. 

„Sok olyan német lehetőség van például, amelyekre elméletileg a kelet-közép-európai térség minden országából szabadon lehet jelentkezni, de gyakorlatban főleg néhány ország néhány intézményéből pályáznak, mivel a kiíró csak ezekkel tart rendszeres kapcsolatot” – olvasható a könyvben. 

Hol tájékozódjunk? 

Mi következik mindebből a pályázó számára? Érdemes például egy-egy érdekes lehetőségnél a vonatkozó kiírásokat és a webcímeket elmenteni. 

„Jelen pillanatban az én ilyen mappámban 273 elem található, és több A/4-es oldalnyi listám is van az esetleg valamikor szóba jöhető lehetőségekről” – írja Vágó Péter. 

Szerinte egyébként sok más hely (és a személyes kapcsolatok) mellett érdemes a saját intézmény honlapján, a tanszéki/intézeti faliújságokon (furcsa módon sok felhívás csak nyomtatott formában érkezik, így csak itt lehet találkozni vele), egyetemi hírlevelekben, Facebook-csoportokon és internetes ösztöndíj-keresőkön tájékozódni. 

A szükséges nyelvtudás 

Számomra ez volt a legérdekesebb rész, aminek egyébként az egyetemi világon túlmutató tanulságai is vannak, ezért ezt kicsit részletesebben ismertetném. Annál inkább, mert sokak számára a nyelvtudás komoly akadálynak tűnik, pedig nem feltétlenül az. 

Mindenekelőtt fontos, hogy nem kell saját magunktól anyanyelvi szintű nyelvtudást elvárni, mások sem teszik. Erre nem is nagyon van esélyünk, hacsak nem kisgyermekként tanultuk meg az adott nyelvet. 

„Több olyan külföldi kollégát ismerek például, akik már régóta Németországban élnek, a tökéleteshez közeli szinten beszélik a nyelvet, de egy-egy apróság azért mindig lebuktatja, hogy nem német anyanyelvűek: nem ismernek egy-egy szót, más vonzatot használnak egy-egy igéhez, rossz névelőt választanak egy-egy főnévhez (nyilván, ami az ő anyanyelvük alapján logikus lenne), vagy csak a szórend nem stimmel valahogy, és persze általában bizonyos akcentusuk is marad. A küldetés tehát egyrészről valóban lehetetlen, másrészt viszont a teljesítését nem is várja el senki” – így Vágó Péter. 

Milyen nyelvtudásra van szükség? 

Egy Erasmus-félévhez simán elég egy megbízható középszintű (B2) nyelvtudás, képesek vagyunk megértetni magunkat és megértünk mindent, amit mondanak nekünk (mármint a nagyon bonyolult fejtegetéseken kívül). 

Ha már komolyabb ösztöndíjról van szó, akkor azért elvárás a C1 szint, ahol szinte mindent megértünk és a bonyolult dolgokról is kevés hibával beszélünk. De ezt sem lehetetlen természetesen megugrani. 

Hogy mondják angolul, hogy kupak? 

A szerző szerint fontos, hogy egyrészt nem kell állandóan szabadkozni a nyelvtudásunk vélt vagy valós hiányosságai miatt, másrészt egy kis kreativitással át tudjuk hidalni a létező gondokat. 

„A Rostocki Egyetem egy angol nyelvű programján a németül is jól beszélő lengyel anyanyelvű szeminárium-vezető például úgy kezelte az időnként előforduló szókincsbeli hiányosságait, hogy az adott kifejezést németül vagy lengyelül mondva kérte a jelenlevőket, hogy segítsék ki a vonatkozó szó angol megfelelőjével, például „– Meinungsumfrage (közvélemény-kutatás)? – Opinion poll”. Aztán a frissen hallott angol kifejezéssel össze tudta rakni a szükséges mondatot” – olvasható egy példa. 

„Egy több országból érkezett résztvevőkkel zajló vacsora alkalmából például kiderült, hogy a jelenlévők közül senki nem ismeri a „kupak” szót angolul, ami mindenkinek meglepetés volt: nyilván benne van a mindennapokban használt néhány ezer szóban, de valahogy eddig kimaradt. 

Van ilyen, ettől még lehet értékelhető nyelvi színvonalon beszélgetni komoly szakmai témákról is. Főleg, mivel a passzív nyelvtudás mindig sokkal erősebb, mint az aktív. 

Egy német szakon végzett, némettanításból élő boszniai ismerősömről például nemrég megtudtam, hogy nem ismeri németül a „kalauz” szót. Ez abból derült ki, hogy egy kirándulás alkalmával ezt én az angol megfelelője (ticket inspector) alapján pont tőle szerettem volna megtudni. Látszott, hogy meglepi a hiányosság, de nem rázta meg különösebben: „ha hallom, vagy olvasom valahol, a kontextus alapján biztos megértem”. És igaza van!” – írja Vágó Péter. 

A lényeg tehát az, hogy jó alapokkal már el lehet indulni, de igazán jól a legtöbben alighanem a helyszínen, anyanyelvi környezetben sajátítják majd el magabiztosan a nyelvet. 

Nem kell félni senkinek 

„Életem első, nem magyar hallgatótársaknak tartott angol nyelvű prezentációját a varsói Erasmus-félév során egy német, egy francia és egy svédországi lengyel hallgatóval közösen kellett tartanom. 

Rám öt perc jutott, a kiadott 2-3 tanulmány alapján egy rövid áttekintést kellett adnom a nyugat-európai szociáldemokrata pártok második világháború utáni együttműködéséről. 

Elsőre elég ijesztő volt, az átnézett olvasmányokban volt egy csomó ismeretlen szó, kb. egy egész napom ráment, mire biztosan megértettem mindent. 

Aztán átgondoltam magyarul, hogy mit akarok mondani, csináltam néhány angol nyelvű jegyzetet, a legfontosabb mondatokat szó szerint is leírtam, de így is megmaradt az a rossz érzés, hogy biztos nagy égés lesz az egész a sok perfekt nyelvtudású nyugati kolléga közt. De az a helyzet, hogy nem. 

Kiderült, hogy a feladatot komolyan véve simán hozom a mezőny átlagát. A mi csoportunkban a német és a svédországi kolléga tényleg jobb volt, de a francia már nem. Néhány másik csoportban pedig voltak olyan emberek is, akiknek szinte egyetlen nyelvileg helyes mondata sem volt. 

Úgyhogy szerintem nem kell félni senkinek: a külföldi csoportokban szinte biztos, hogy lesznek olyan társak, akik nyelvileg gyengébbek, sőt adott esetben sokkal gyengébbek nálunk. És egyébként, ha amúgy barátságosak és szimpatikusak, őket is mindenki kedveli, csak emiatt nem rekesztődik ki senki” – meséli a szerző. 

Ami a magyarokkal való kapcsolattartást illeti, az persze nem gond, de fontos, hogy a szociális életünk ne korlátozódjunk kizárólag rájuk, mert úgy soha nem fogjuk megtanulni a nyelvet (és nem fogunk beilleszkedni, teszem én hozzá). 

Vágó Péter erre is hoz példát: „Egy varsói spanyol ismerős a kollégiumból tört angolsággal és rezignáltan mesélte egyszer, hogy eredetileg azért jött ki, hogy végre használja és fejlessze kicsit az angoltudását, csak akkora spanyol baráti köre lett már az elején, hogy azóta szinte csak velük tölti az időt, és az egyetemi órákon kívül nem is nagyon beszél angolul, így az eredeti cél nem nagyon teljesül, de most már sajnos ez van.” 

Milyen nyelveket tanuljunk? 

Magas szintű angol nélkül (legalábbis az egyetemi világban) nem jutunk semmire, ez olyan alap, mint a korábbi évszázadokban a latin volt. Aki nem érti meg az angol nyelven írott dolgokat a szakterületén és a saját munkájának az eredményeiről nem képes angolul beszámolni, az nem komolyan vehető szakember a szerző szerint. 

Vágó Péter úgy látja, hogy Magyarországon érdemes még a németet választani (elég sok a különböző, ehhez kötött pályázati lehetőség, nem beszélve a magyar és a német gazdasági kapcsolatokról). 

Szerinte az újlatin nyelveknek Magyarországon viszonylag kicsi a gyakorlati hasznuk, helyettük jobb egy, a régióban használatos nyelvet választani, amiket Magyarországon nagyon kevesen beszélnek, viszont elég jelentős igény lenne rájuk. 

Egy erős cseh, ukrán, román stb. nyelvtudás nagyon komoly segítség lehet a karrierépítésben. Egy magabiztos orosz nyelvtudással pedig az egész posztszovjet térségben sikeresen el lehet boldogulni. 

„Varsóban a kedvenc dél-tiroli szomszédommal például nagy nevetésekkel kísérve rendszeresen próbáltuk megfejteni egymás adott napi lengyel horoszkópját. Németül pedig egy osztrák Donald kacsa képsornak köszönhetően tudom választékosan kifejezni, ha részemről kezdhetünk valamilyen munkát: „Ich bin zu allem bereit” (Mindenre készen állok)” – emlékszik vissza a könyvben Vágó Péter.

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.