Nagy lépés történt a Határátkelő történetében, hiszen 7 év, 2600 blogposzt és 9000 cikk után kiléptünk a virtuális térből, hogy személyesen is találkozzunk veletek. Az első Határátkelő Klub nagyon jól sikerült, nagyon jót beszélgettünk határátkelésről, hazatérésről.

Hazaköltöztél, vagy csak fontolgatod? Külföldre költöznél? Továbbra is várjuk a történeted a hataratkelo@hotmail.com címen!

Magyarország immár lassan másfél évtizede az Európai Unió tagja, lassan talán mi, magyarok is megszokjuk, hogy a határátkelés nem valamilyen egzotikus kaland, hanem a mindennapok része. Szinte mindenkinek van családtagja vagy a közeli ismeretségéből valaki, aki külföldön él vagy élt egy ideig. 

Miként azt is érdemes elfogadni, hogy külföldre költözni nem hazaárulás és hazaköltözni nem kudarc – legalábbis szerintünk. 

A találkozó alapötlete is abból indult ki, hogy próbáljunk fórumot, beszélgetési lehetőséget adni azoknak, akik hazaköltöztek és szembesültek, szembesülnek ennek minden örömével és nehézségével, és szívesen találkoznának olyanokkal, akikkel beszélgethetnek minderről. Ami nem is biztos, hogy olyan egyszerű, mint gondolnánk. 

Miközben továbbra is tart a kifelé irányuló határátkelés, vissza is sokan költöznek (akik közül aztán lehet, hogy jópáran megint elmennek) – egyszóval az Európán belüli mozgás természetessé vált, amiről szerintünk érdemes és kell is beszélgetni, tapasztalatokat megosztani. Nem csak a blogoszférában, virtuálisan, hanem szemtől szemben beszélgetve is. 

Itt hun vagy ott hun 

Hét év sok idő, úgyhogy nem csak abban változunk, hogy elindítottuk (a többes szám indokolt, hiszen bővült a csapat) a Határátkelő Klubot, hanem abban is, hogy megváltoztatjuk a szlogent. 

Az új szlogen a játékosan komolynak szánt: Itt hun vagy ott hun. Amibe persze mindenki azt olvas és lát bele, amit akar, nekem / nekünk sok mindent jelent, benne van a magyarság, a határátkelők által oly sokszor megtapasztalt „itthonról hazamegyek” érzése és akár egy képzeletbeli kérdőjel is végén. 

A Határátkelő Klub céljaink és reményeink szerint nem egyszeri alkalom volt, hanem minél rendszeresebben jelentkező találkozó, ahol jókat lehet majd beszélgetni, élményeket, tapasztalatokat megosztani, kételyeket eloszlatni és kérdéseket feltenni. 

A vendégek 

Az első estnek három vendége volt. Corfmat Zsófiát már ismerhetitek a Határátkelőről is, ő a Fromázs blog elindítója és szerzője. Többszörös határátkelő, hiszen a húszas éveinek jó részét New Yorkban élte, aztán visszaköltözött Magyarországra, hogy egy szerelem megint külföldre vigye. Franciaországban élt közel 2 évig, pár hónapja költöztek ismét Magyarországra. 

Kolonics-Imre Zsófia egy magánéleti tragédia után költözött férjével és gyermekével Ausztriába, majd onnan vissza Magyarországra. (Ha ismerős nektek, akkor az azért lehet, mert a Menjek/Maradjak csapata legutóbbi, éppen a hazaköltöző magyarokról forgatott kisfilm-sorozat egyik epizódjának ő volt a főszereplője.) 

Végül de nem utolsósorban vendégünk volt Sz. Látó Judit mentálhigiénés szakember (az ő oldala a Lelkitámasz.hu), aki amellett, hogy élt Brüsszelben, egyik szakterületeként foglalkozik a határátkeléshez, külföldi letelepedéshez kapcsolódó problémák megelőzésével és kezelésével.

A vendégek (balról jobbra): Kolonics-Imre Zsófia, Corfmat Zsófia és Sz. Látó Judit

New York – Nantes – Budapest 

Corfmat Zsófi nem panaszkodhat a kalandok hiányára, hiszen a húszas évei elején egy szerelmet követve költözött New Yorkba. Ott hatan laktak egy lakásban, mert csak így tudták valahogy kifizetni a lakbért, és még ezzel együtt is több jutott az életre, mint Magyarországon, ahol pályakezdő nyelvtanárként akkor 46 ezer forintot keresett. 

A kinti 1000 dollár (akkor kb. 220 ezer forint) a helyi viszonyok között minden volt, csak sok nem, de azért meg tudott engedni magának olyan dolgokat, amik egy, a húszas évei elején járó nő számára fontosak. 

Az akkori barátja (akit követve Amerikába ment) építkezésen dolgozott, ő pedig hentesboltban húst csomagolt a hűtőkamrában. Hogy miként jutott ehhez a munkához? Teljesen véletlenül. 

Egyik nap vásárlás közben beszélgetésbe elegyedett a hentessel, szó szót követett és mire észrevette magát, másnap már ott állt kötényben, dupla pulóverben, dupla zokniban a hűtőteremben és csomagolta a hentes által feldarabolt húsokat. 

Mindez egészen addig tartott, amíg munkaadója szívinfarktust nem kapott. Amikor felépült, olyan kisegítő kellett neki, aki darabolni is tudja a húst, így elváltak útjaik. 

Ezt követően Zsófi egy görög virágüzletben dolgozott (a tulajdonos felesége egyébként magyar volt – nesze neked, Amerika…), intézte a megrendeléseket, megtanult virágot kötni, míg végül egy kis üzlethelyiséget az üzleti negyedben ő maga vezetett. Több mint négy év New York-i élet után, 26 évesen mégis úgy döntött, ideje hazaköltözni. 

Hogy miért? Egyrészt mert úgy érezte, még nem késő a szakmájában karriert kezdeni Magyarországon, másrészt nem akart belemenni egy névházasságba csak azért, hogy kint maradhasson. Ráadásul a kint szerzett magabiztosság elég volt ahhoz, hogy itthon beiratkozzon tolmácsképzőbe, amit korábban nem mert megtenni. 

A Határátkelő Klubban azt mondta, nagy tapasztalat volt a számára, hogy a párjával nem tisztázták előre, kinek milyen hosszú távú tervei vannak. Ő voltaképpen sosem akart végleg Amerikában maradni, míg a párja igen – márpedig nem szerencsés, ha külföldön, menet közben derül ki, hogy nem ugyanazt várjuk a határátkeléstől. 

A hazaköltözést követően ismerkedett meg Pécsett későbbi francia férjével. Akivel évekig Magyarországon éltek, majd együtt költöztek Nantes-ba, ahonnan nemrégiben tértek haza. A beszélgetésnek ezt a részét azért nem fejteném ki bővebben, mert a folyamatot nagyjából végigkövethettétek itt, a Határátkelőn. 

Az viszont érdekes, hogy Zsófi azt mondta, igazából most, Franciaország után érzi úgy, hogy már nem ijedne meg attól, ha ismét külföldre kellene költözni, szerzett annyi rutint, megismerte magát annyira, hogy képes lenne kezelni a helyzetet. 

Osztrák hegyek, mint rehab 

Kolonics-Imre Zsófi történetének legeleje sokak számára ismerős lehet: anyagilag nehéz helyzetben lévő család, ahol a férjnek nem nagyon van más választása, mint külföldre menni munkát vállalni. 

Az ő esetükben ez egy ausztriai hegyi szállodát jelentett. A helyzetet ilyen esetben nehezíti, hogy ugyan a kint dolgozó kap szállást és ellátást, de a család éppen ezért nehezebben tud utánamenni. 

Zsófiéknak másfél évig tartott, mire sikerült olyan körülményeket teremteni, hogy mehettek ők is. A kiköltözést egy családi tragédia előzte meg, hiszen elvesztették második gyermeküket. Az ausztriai élet így aztán kicsit olyan volt számukra, mint egy rehabilitáció: hegyek, hó, szálloda… 

A problémák akkor kezdődtek, amikor túljutottak ezen a szakaszon és háromnegyed év után elkezdtek nyitni a külvilág felé, elkezdődött a voltaképpeni életük. 

Kiderült, hogy a nagyobbik gyermek (mert közben született még egy baba) nehezen illeszkedik be az óvodában, aztán mikor sikerült, mert elsajátította annyira a nyelvet, akkor már otthon is németül beszélt a játékaihoz. 

Zsófi folyamatosan belső csatákat vívott magában, hiányzott neki a hazája, a családja, a barátai, ezzel párhuzamosan ugyanakkor élvezte az anyagi biztonságot, a kellemes életet. Mindehhez még hozzájött, hogy bár a nagyobb gyermek már jól beszélte a nyelvet, egyre többet mondogatta, hogy szeretne magyar barátokat, szeretne hazajönni. 

De közben Zsófi arra is rájött, hogy a külföldi élet nem az ő útja, így végül megszületett a döntés: hazaköltözik a gyerekekkel. A férje még kint maradt dolgozni, de közelebbi munkahelyet és olyan időbeosztást talált, hogy viszonylag sokat lehessen a gyermekeivel. 

A brüsszeli összekapaszkodás 

Az elsősorban mentálhigiénés szakemberi minőségében meghívott Sz. Látó Judit beszélt brüsszeli életéről is. Az ő esetében a férje kapott munkát a belga nagyvárosban, ő pedig követte gyermekükkel. 

Azt mondta, a brüsszeli terrortámadást követően érezte igazán, hogy befogadta a város. Ekkor olyan összekapaszkodás, egymásra utaltság volt az ott élők között, ami (a tragikus események ellenére) nagy élmény maradt. 

Judit szerint a külföldi életnek nagyon sok jó oldala van, ugyanakkor fontos, hogy ne csak ezeket lássuk, mielőtt nekivágunk a határátkelésnek. Muszáj lenne leülni és végigbeszélni, mi vár ránk, mert a „majd kint megoldódik” nem szerencsés hozzáállás. Szintén fontos, hogy valljuk be, merjük kimondani, ha valami nem jó, és ha szükséges, merjünk segítséget kérni. 

Ő például az előbb említett összefogódzkodás ellenére sem érezte otthon magát Brüsszelben, ráadásul úgy érezte, Magyarországon szakmailag több lehetősége lenne. 

Ami a hazatérést illeti (hiszen ez volt az egyik központi témája a beszélgetésnek), abban mindannyian egyetértettek, hogy a határátkelés sokszor csak egy állomás, más kérdés, hogy a környezet ezt nem így fogja fel. Fontos ugyanakkor tudatosítani, hogy a hazatérés nem kudarc. 

Corfmat Zsófi ehhez még hozzátette, hogy most már nem bántja, ha valaki nem érti, miért jött haza, egyszerűen nem érdekli az ilyen jellegű kritika, amiből akad elég. Ő most így jól érzi magát, fogadják el ilyennek – mondta. 

A közel kétórás beszélgetésnek ez persze csak egy rövid összefoglalója lett, de arra talán jó, hogy kedvet csináljon nektek arra, hogy ott legyetek a Határátkelő Klub következő rendezvényén is, hiszen terveink és reményeink szerint folytatódik majd a beszélgetés-sorozat.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.