Srí Lankát sokan “mini-Indiának” tartják, de ez nem teljesen igaz – legalábbis régi és rendszeres szerzőnk, TeePolgar szerint, akinek volt szerencséje ellátogatni az országba. Következzen tehát az élménybeszámoló, szokás szerint érdekes képekkel. Ja, és az is megint kiderül, hogy mindenhol vannak magyarok…
A fiúk a bányában dolgoztak...
“Srí Lankára akartunk menni elsőként, mert a nagy bakancslistás Myanmart, mint pontot az i-n szerettem volna meglátogatni ezen út befejezéseként. Kazahsztánból (ahol jelenleg élek) ahhoz, hogy egy légitársasággal lehessen repülni, eléggé zsebbe kell nyúlni, így pár nap matekozás és keresgélés után arra jutottam, hogy a legjobb, ha az Air Asia fapados járataival közlekedünk.
Mivel Kuala Lumpur a légitársaság központja, így Almatyból (KAZ) repültünk Kuala Lumpurba (MYS) és vissza. Kuala Lumpurt ezután törött csillag alakú utazásunk szíveként használtuk, mert bár ökológiai lábnyomunk nagyobb volt a megtett plusz kilométerek által, de költségvetésünk a repjegyeknél lejjebb ment.
Mivel már késtem le csatlakozási járatot ezzel a megoldással, így nem tudtam sokat trükközni, a bevándorlási procedúra hosszáról sem tudtam sokat, így este repültünk tovább Kuala Lumpurból Colombóba, Srí Lanka fővárosába.
Kávé nylonzacskóban
Az átszállási időt (napot) a városban mászkálással, és egy csipetnyi maláj-konyha ismerkedéssel töltöttük, amiből azt a konklúziót vontuk le, hogy az idő nagyon párás, a buszmenetrendek nagyon jól értelmezhetőek, és az étel nagyon csípős. Viszont van nylonzacskóban szívószállal felszolgált cukrozott tejeskávé jéggel, ami a maláj konyha szimbóluma, és megmentője az izzadó turistának.
Szerencsére nem ért meglepetésként, hogy a gépünk egy óra késéssel indult, ám még a Ryanairt is megszégyenítő taktikával: úgy lehűtötték a gépet, hogy minden nálunk volt ruhadarabot felhúztunk magunkra, és akkor derült ki, hogy miért, amikor megkértük a légiutaskísérőt, hogy adjon takarót. A válasz: lehet bérelni pénzért. Az a lényeg, hogy nem kaptunk tüdőgyulladást takaró nélkül.
Közel éjfél volt, amire a csomagokat is felvettük, couchsurfing szállásadónk, és a reptéri ingyen wifi segítségével fogtunk egy Pick-Me fuvart (az über helyi koppintása, csak olcsóbb), ami 10 $-ért vitt át a városon minket a 32 kilométerre lévő szállásunkhoz.
A szállásadónk egy helyi pár, akik nemrég házasodtak, külön profiljuk van, de egy közös naptárba jegyzik a közeledő utazókat, hogy ne legyen átfedés. Mondjuk, amekkora házat bérelnek, ez nem hiszem, hogy gond, még a fővárosban sem.
Mint a legtöbb szállásadóm, ők is iszonyatosan kedvesek és értékkel teli emberek, így nagyon értékes beszélgetéseket köszönhetek nekik, és sokszínűségük miatt nem volt csend az asztalnál egyszer sem. A férfi otthonról dolgozik, program dizájner, a nő adminisztratív feladatokat lát el a városházán. Motivációjuk, hogy a világ történeteit hozzák a lakásukba, ha már ők nem utaznak, valamint hogy segítsék az utazókat szállással és étellel.
A város felfedezése
Másnap reggel bementünk a városba, és azt csináltuk, amit a legtöbb turista... gyalogoltunk, amíg nem éheztünk meg annyira, hogy pihenjünk, majd ezt a folyamatot ismételtük meg kétszer. A város maga nem nagy rejtély: a mecsetek, templomok (buddhista és keresztény) között kacskaringózva egy-két nap alatt megfelelően fel lehet térképezni a várost.
Ahogy a várost fedeztük fel, és próbáltunk kicsit szóba elegyedni a helyiekkel, úgy jöttünk rá, hogy nem kell nagyon a testbeszédre hagyatkozni, mivel mindenki beszél minimálisan angolul. Azért ne egy Hollandiát képzeljünk el, de jobban érthető, mint az indiai angol.
Mindenhol vannak magyarok…
A magyarokkal való találkozás itt sem maradhatott ki. Bementünk egy hotelbe, hogy a mosdót használjuk, és ahogy jövünk ki, hallom a magyar hangokat. Most már gyakorlott küldöldi magyarként nem úgy nyitottam a beszélgetést, hogy “Ti is magyarok vagytok?” Egy stílusosabb, “Ohh, magyarok!” kezdeményezést választottam.
Jobbnak bizonyult, pár percet beszélgettünk. Magyar páros, akik elektronikai részeket gyártó cégnek dolgoznak mint termelési managerek, és egyéves külföldi kiküldetésüket töltik Srí Lankán, amit imádnak.
Egy kis sétálás és logisztikázás után találkoztunk a szállásadóinkkal, akik mondták, hogy éppen zajlik a havonta megrendezett kétnapos street-food fesztivál a városban, és ha van kedvünk, akkor nézzük meg, mert ingyenes a rendezvény, és nagyon jó helyi kajákat lehet olcsón kapni.
A sri lankai „street food” fesztiválról bővebben ITT
Banánvirágból banáncurry
Az estét beszélgetéssel és gyomorpukkadás közeli állapotban töltöttük. Ahogy elmentünk egy szupermarketbe, úgy kérdéseim hadával árasztottam el Sut, szállásadó hölgyünket. Ez mi? Ez mi? És ez mi? Oké, de akkor ez mi?
Így jutottam el egy olyan termékhez, ami nekem egy kúpszerű kukoricának tűnt. Eléggé távol álltam az igazságtól, mert kiderült, hogy banánvirág, és hogy banáncurryt készítenek belőle, ami időigényes, és nagyon könnyen el lehet szúrni... szóval ki kellett próbálnunk, és másnap reggel csináltunk banáncurryt. Nyilván a curry az olyan, mint a pálinka nálunk, mindenből lehet csinálni.
Szerencsére jól sikerült a curry, úgyhogy teli gyomorral láttunk neki a napnak, amit pénzváltással akartunk indítani. A reptéren csak 20 $ váltottuk, mivel ott az árfolyam – valami nemzetközi összeesküvésnek köszönhetően – mindig rosszabb. 5 $ maradt a zsebünkben a reptéri taxit és a napi kajálásunkat követően.
A chili különböző erősségű osztályozásától már égett a gyomrom
A pénzváltás nehézségei
A pénzváltás – kiváltképpen vasárnap – nagy nehézségekbe ütközik, mert itt nincsenek utcai kufárok, akiknél el lehetne intézni a pénzváltást. Egyetlen hotelt találtunk, ahol lehetett váltani, és a bankkártyáinkat sem fogadta el egyik ATM sem, bár ez lehet, hogy annak köszönhető, hogy kazah kártyánk van, ami blokkolva van sok internetes felületen is.
Sok csavargás és egyre éhesebbé válás közepette találtunk egy bankot, ahol végtére is sikerült helyi pénzre szert tennünk. Bár ellenkezik elveimmel a banknál való pénzváltás, de az elveim mindig a gyomrom ürességének függvényében erősödnek, vagy gyengülnek.
Pizzaevő verseny
Hogy éhségünket csillapítsuk, elnéztünk a street food rendezvény második, és egyben utolsó napjára. Jóllakva máris szebbnek és élhetőbbnek láttam a világot, aminek köszönhetően hagytam magam rábeszélni a jégkrém-evés kihívására, ami csak szponzorok és a helyi jégkrém-árus promózását szolgálta. Mire odaértünk, hogy megesszük a srí lankai Calipsót, addigra pont véget ért a futam, de mondták, hogy nemsokára kezdődik a pizzaevő verseny.
Gondoltam, hogy két szeletet kell megenni leggyorsabban, Lyazzat is vevő volt a játékra. Miután “pont” a két külföldi nevet is kihúzták a kalapból, felvettük a versenypozíciót, és akkor szembesültünk, hogy egy egész (40 cm-es) pizzát kell megenni, és mellette fél liter kólát meginni ahhoz, hogy “célba egye” magát az ember.
Férfi (3) és nő (3) külön indult, és fej-fej melletti ágazati küzdelem (evés-ivás) végeredményeként lettem a kategória és összetett győztes. A győzelmi trófea helyett két egész pizzát kaptunk cserébe a rendezők lőtte Instagram-fotókért. Most, hogy megszereztem a vacsorát, hazatuktukoztunk.
Buddha foga és a természet
Minthogy meditációs elvonulásra Lyazzath nem volt kíváncsi, így a természet felé vettük utunkat. Így jutottunk el Kandyba, 3,5 órás vonatozással mindössze 2 $-ért fejenként. Ezért az összegért már kijelölt helyeket kaptunk, ami Srí Lankán már-már a “show-off” kategóriájú jegy.
Ahogy néztem a kanyarban a többi vagont, úgy láttam, hogy a többiben tömve vannak az emberek és a lépcsőn is, sőt még a levegőben is állnak emberek.
Nagy ritkán még portrét is tudtunk csinálni
A második legnagyobb város Kandy, ami azért lett hires, mert (elvileg) Buddha foga itt került kiállításra az egyik templomban. Minket viszont a természet vonzott ide, és méghozzá milyen jól tettük! A tökéletes klímájú, remek helyi ételekkel rendelkező városba még szállásadónk is akadt.
Előző este 11-kor küldtem el 1-2 e-mailt, hogy hátha tud valaki SOS szállásolni minket másnap. Pár perc múlva két pozitív válasz is érkezett, és ebből kiválasztottuk Benjamint, aki az évek során több mint 2000 utazót látott vendégül városában.
Neki akkora a nemzetközi és helyi reputációja, hogy az összes tuk-tuk sofőr ismeri tartózkodási helyét. Csak annyit mondtunk, hogy “to Benjamin” (Benjaminhoz) és a maps.me is jelöli a térképen, mert annyi utazó jelölte meg a lakását, hogy már regisztrálták.
A táskánkat lerakva kinéztük a térképen a vizesés kategóriában jelölt találatokat, s ami a legközelebb volt, afelé vettük az irányt. Sajnos a térkép sokszor csalóka, és ez most visszanyalt, mert amikor két buszátszállás és némi gyaloglás után megérkeztünk a látványossághoz, akkor a táj annyiban volt vízesés jellegű, hogy egy helyi idős pár tusolt félmeztelenül az út alatt átvezetett esőcsatornából kicsordogáló vízben.
Suliból hazamenet. Napi 8 kilométer gyaloglás az erdőben.
Ezután tovább gyalogoltunk, csodálattal tapasztaltam, hogy a semmi közepén élnek az emberek és kitett lejtőkön (meredek, sziklás talaj) is megpróbálnak farmerkodni. Ahogy mentünk, úgy próbáltam meg leszedni egy jackfruit-ot (jákafa termése), ami 10 kilós súlya, és magassága miatt sem volt optimális. Egy helyi család gyermekei láthatták tipródásomat és szenvedésemet, mert adtak egy fél fejem nagyságú piros avokádót vigaszdíjul.
Ezzel az avokádóval, és Buddha fogát nem meglátogatva tértünk vissza szállásadónkhoz, majd másnap a városba.
Visszaút kicsit másként
Az esti repülő elcsípése miatt viszont nem volt lehetőségünk a királyi vonatra jegyet venni, így maradt a hely nélküli jegy. Az út egyharmadán még nem volt tele a vagon, de utána már állni is csak helyezkedve lehetett normálisan.
Egy idő után láttam, hogy Lyazzath elérte a toleranciaküszöbét a privát szféra eltűnésével, így a következő állomáson odamentem a postavagon főnökéhez, és egy kis színjáték (a párom nagyon beteg, és a túlzsúfolt vagon miatt rosszul van), és az éhes kutya-arc segítségével bedumáltam magunkat a postavagonba.
Ott csak annyi feltétel volt, hogy ne álljunk az ajtóba, mert ha meglátják, hogy vannak, akik ott utaznak, akkor mindenki ott akar majd, illetve kipattinthatják a melójából ezért. Itt is működik a külföldi pozitív diszkrimináció, amit a komfort-zóna csökkentésével fordítottan arányosan használhat ki az ember.
A reptérre haladva vontam le a következő konklúziókat: Nem értek egyet azzal a kijelentéssel, hogy Srí Lanka lenne “mini-India”. Az emberek sokkal higgadtabbak, és bár szintén nagy a szegénység, mégsem érezni annyira, mint Indiának azon részein, ahol eddig jártam.
Mindenki beszél angolul, és ráadásul érthető angolul, ami megint csak kuriózum Indiához képest számomra. Már az, hogy beszéltek angolul, az már katarzist jelentett Kazahsztán után.
E történetek és élmények után ajánlani tudom az országot, és konyháját mindenkinek, aki a párás időjárást tolerálni tudja.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek