„Szerettem a gondolatot, hogy New Yorkban vagyok, és az irodám felhőkarcolókra néz, hogy a West Village‑ben lakom, és mindennap metrózom, és sosem tévesztem el a helyes irányt.” Ezt a XX. század egyik legjobb amerikai írója, John Updike mondta egy interjúban – majd két évvel később elköltözött egy kisvárosba. Ezt választotta könyve, a Mások álma mottójául Donáth Mirjam, aki hét év New York-i élet után költözött vissza Budapestre brazil férjével (és lett a Menjek/Maradjak sorozat egyik szereplője is). Vele beszélgettem New Yorkról, Budapestről, a vegyespáros életről és még sok minden másról. (A képeket köszönöm neki!)
Te is hazaköltöztél? Mit tapasztaltál, hogyan élted meg? Vagy még csak tervezed a hazaköltözést? Írd meg tapasztalataidat, reményeidet a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!
Nagyon érdekes a könyv címe, mert a Mások álma azt sugallja, hogy neked a New York-i életben valami nem stimmelt. Ezt csak megerősíti a mottónak választott Updike-idézet, illetve az, hogy az író alig két év után a lelkes szavak ellenére elköltözött New Yorkból. Neked miért nem állt össze a kép?
Amerikából jöttem, inkább a pozitívumokkal kezdem. Mi volt az, ami, igen korán „összeállt”, amire a cím is utal? Ez a város sokat jelent az odaérkezőknek.
Egy osztálytársnőm a Columbia egyetem újságíró mesterképzésén, a diplomaosztót követően hetvenezer dolláros kölcsönnel a nyakában egyik napról a másikra küzdött: hagymás krumplin élt, a penészes kenyértől sem riadt vissza, csak hogy maradhasson.
Az övénél még keményebb sorsú barátaim, akik papírok nélkül lettek New York-ivá, életre szólóan vállalták a szárnyaszegettséget, hogy bármi történjék is odahaza, nem adják fel kínkeservesen felépített új életüket.
Elég hamar világossá vált számomra, hogy egy álomban élek. Ahogy az is, hogy nem a sajátomban. Miért nem a sajátomban? Erről szól a könyvem.
De erősen együttérzek John Updike-kal, aki két év után a kényelmetlenségekre és a költségekre hivatkozva azzal a felkiáltással hagyta el a várost, hogy „Ha New York‐i kultúrsznob akartam volna lenni, nem kellett volna családot alapítanom. A család megköt. És ha már úgyis meg vagyok kötve, miért ne legyek legalább ott megkötve, ahol ingyen parkolhatok, van friss levegő, fű, napsütés, és így tovább...”
Miért indultál el?
Honnan hova? Húsz éve úton vagyok.
Nekem New York (noha személyesen még nem jártam ott) kicsit mindig Londont juttatja az eszembe, amennyiben nem találkoztam még emberrel, aki semlegesen tudott volna viszonyulni hozzá: valaki vagy nem bírta elviselni, vagy imádta. Te milyennek képzelted New Yorkot az elindulás előtt, milyennek láttad ott élve, és változott-e ez a kép, miután elköltöztél?
Utópisztikusan képzeltem el New Yorkot, barátságosabbnak és átlagos keresettel is minőségibb életet biztosító helynek, mint amilyen valójában. Amíg csak álmodoztam arról, hogy egyszer egy brownstone ház előlépcsőjén ülve iszom a teámat papírpohárból, és a New York Times-ban megjelenő cikkeimen töröm majd a fejem, hittem is, nem is, hogy ez megtörténhet, hogy ott a csodák valóban megtörténhetnek.
New Yorkban kiderült, hogy egyedül rajtam múlik, megtörténnek-e. Kiderült, hogy sokkal többet tud adni a város, mint amit én valaha is gondoltam. Ezért, bár számomra kibírhatatlan volt ott élni, mélyen tisztelem New Yorkot.
Munka közben a Ground Zeronál
Mi volt a legnagyobb kultúrsokk, ami New Yorkban ért?
A legelsőre tisztán emlékszem, amikor kiderült, hogyha nem ordítom túl az osztálytársakat, hogy én válaszolhassak először egy kérdésre, akkor azt gondolják, kuka vagyok, üres kuka.
Ez később a munkahelyemen úgy formálódott át, hogy ha nem promotáltam az elvégzett feladataim, feleslegesnek gondoltak. Erre egyik főnököm hívta fel a figyelmem: „Nem az számít, hogy valójában mit csinálsz – mondta –, az a fontos, hogy ezt mások látják-e, s az, hogy minek látják. A mások fejében kialakított kép a fontos.”
Mi volt a legkellemesebb élményed az első időkben?
Idősebb amerikaiakhoz kötődik. Nyertem egy női diákoknak kiírt, P.E.O. névre hallgató ösztöndíjat, amelyet még a 19. század végén alapítottak iowai nők. A megérkezésem napjától havi rendszerességgel kaptam tőlük egy-egy törődő, személyes hangú képeslapot, és az első szemeszter végén meghívtak a konferenciájukra New Jersey-be, hogy tartsak előadást az élményeimről.
Életem első publikus fellépése volt, rögtön angolul, vagy kétszáz amerikai hölgy előtt. Vastapsot kaptam, gondolom megelőlegezett szeretetből. Ebben nagyon nagyok az amerikaiak, a megelőlegezett szeretetben.
Számon szoktuk rajtuk kérni, hogy miért nem mélyítik el a kapcsolataikat később. De ők a lehetőséggel ajándékoznak meg, ezért aztán nagyok az elvárásaink irántuk. Idehaza, ahol nem csodálkozunk, ha otromba velünk a másik ember, már a kasszás hölgy mosolyáért is elönt minket a hála.
A határátkelésben az a furcsa, hogy szinte elvárjuk a külföldre költözőtől a sikert (vagy annak legalább a látszatát). A Te esetedben fokozottan igaz ez, hiszen a világ egyik legjobb egyetemén tanulhattál, azt csinálhattad, amit szeretsz. Éreztél ilyen nyomást?
Nem, nem éreztem. A családom felől semmiképpen sem. A barátaimtól sem. Már önmagában az, hogy valaki felkerekedik, hogy a világgal mérje meg magát, sikeres emberi attitűd. Ezentúl szerintem a kutyát sem érdekelte, mit és hogyan csinálok odakint.
Pedig nem nyomasztott volna, ha hallok az itthoni elvárásokról. A belém vetett bizalom jeleként éltem volna meg, úgy, hogy számon tartanak. De ez a két világ különvált egymástól.
A veled folytatott beszélgetéseket olvasva, és a könyvedből is az jött át nekem, hogy voltaképpen nem sikerült beilleszkedned New Yorkban. Utólag miben látod ennek az okát?
Éppen ellenkezőleg! Ha nem sikerült volna beilleszkednem, hazajöttem volna a tanév végén az első mesterdiploma megszerzése után. Miért gondolod, hogy nem sikerült beilleszkednem? Ezzel a logikával azt is mondhatnánk, hogy azért indultam el New Yorkba, mert idehaza 25 év alatt sem sikerült beilleszkednem.
Az elindulásban mindig benne van a tiltakozás az ellen, amiben vagy. Nem azért, mert nem sikerül beilleszkedned. Hanem azért, mert miután beilleszkedtél, nem vagy elégedett.
Hét évet éltél New Yorkban, ott ismerkedtél meg a férjeddel, ott született a kislányod. Nem érezted úgy, hogy „veszélyesen közel kerülsz” ahhoz, hogy a „nehézkedési erő” kint tartson, még úgy is, hogy nem igazán szereted? Hiszen egyszer csak eljön az az idő, amikor már olyan sok minden köti az embert a külföldi otthonához, hogy legalább olyan nehéz hazajönni, mint elmenni.
Nem csak hogy „veszélyesen közel kerültem”, de lehetséges, hogy a férjem segítsége nélkül még mindig ott lennénk. Ő nagyon el akart jönni. Pedig nem a külföldi otthonomhoz kötődtem, hanem a New York biztosította lehetőségekhez. Amelyekről ma már tudom, hogy akkor is vannak, ha már New York nincs nekem.
Elég jól érzékelhető az, hogy míg a határátkelésről szívesen beszélnek az emberek, addig a hazatérés mintha még mindig kudarcnak számítana Magyarországon. Mintha azt jelentené, hogy nem sikerült a nagy kaland. Te találkoztál ilyen véleménnyel, érzel ilyen nyomást?
Sokan megkérdezték ezt tőlem itthon. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a kudarc-siker pályán definiált életszemlélet nagyon kelet-európai. Az Egyesült Államokban hét évet küzdött New York-i nem is érti.
Kudarc az, hogy valaki szabadon eldöntheti, hol szeretne otthon lenni? Kudarc az, hogy az ember biztosítja a gyerekeinek, hogy megismerjék a gyökereiket? Ha újra felépíti önmagát, a New York-i keretek nélkül? Ha beigazolja a Frank Sinatra által slágerré lett kijelentést, hogy akinek ott sikerül, annak mindenütt sikerülhet?
Mert ez a cél. Hogy máshol is sikerüljön. Az az igazi tehetség, az a szabad ember, akinek nem számít, hol van, bárhol legyen is, sikerre tör.
Azzal, hogy ott hagytad New Yorkot, legalábbis részben feladtad annak a 7 évnek egy részét is, amit az ottani karriered építésével töltöttél. Ez nem lehetett könnyű döntés.
A karrieremet adtam föl. Nem volt könnyű. Sorsfordító változás csak nehéz döntések következményeként történik. Azoknak is, akik elindulnak, azoknak is, akik ott maradnak, ahol új otthont teremtettek. Mert az sem könnyű döntés.
(Fotó: Luis Andres Henao)
Hét év nagyon sok idő, és most is tulajdonképpen csak félig költöztél vissza Magyarországra, hiszen részben Brazíliavárosban éltek. Mennyit változott Magyarország és Budapest a hét év alatt?
Budapest kozmopolita város lett. A 4-es, 6-oson hosszan magyarázza a hangosbemondó angolul a közlekedési változásokat. A játszótereken mindig van többnyelvű kisgyerek, a nyóckerben fekete borbélyok dolgoznak, a 12. kerületben hazafele japánok ülnek a buszon.
A Kossuth térről eltűntek a fák, olyan, mint Szentpétervárott a Hermitage tere. Fantasztikus éttermek, büfék, bárok nyíltak, a városközpontra rá sem ismertem. Reggelente látom, ahogy a markológépek bontják a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) kedves, fehér épületét. Minden nap elmentem előtte kisiskolás koromban. Ma olvastam, hogy 10 milliárd 107 millió forintból újjáépítik. Tiszta New York.
A férjed brazil. Sok szó esett a vegyespáros kapcsolatokról már itt, a Határátkelőn is. Köztetek miben van a legnagyobb különbség?
Miben nincs különbség? Arra könnyebb lenne felelni. Egyelőre egyformán mélyen szeretjük egymást.
(Fotó: Bakonyi Zsuzsa)
Mennyire nehezíti meg a gyereknevelést az eltérő kulturális háttér?
Igencsak megnehezíti. Mindennap megválogatom, hogy miért szállok harcba, és mi az, amiben engedek. Reggelente igyekeznem kell, hogy azelőtt adjam le a két és féléves Mariskát a bölcsődében, mielőtt a három hónapos fiam otthon felébredne.
A férjem ma reggel azzal zavarta meg az igen szoros rituálét, hogy beraffaelózzott Mariskával reggeli és bölcsőde előtt. Nem csoda, hogy a gyerek nem akart elindulni. Minek? Otthon szebb az élet.
Érdekes kérdés a többnyelvűség is, a kislányoddal milyen nyelven kommunikáltok?
Én magyarul, a férjem angolul. Azt mondja, portugálul majd Brazíliában tanítja meg. Ők amerikaiak...
Azt írtad, a „minek” a honvágy nagy kérdése, és ezt a kérdést nagyon sokan felteszik, akik közül sokan haza is térnek. Ugyanakkor minél nagyobb a térbeli és időbeli távolság, annál jobban torzít is. Hazatérve azt kaptad, amiről New Yorkban álmodoztál?
Igen, otthont kaptam. Azaz megteremtettük a magunk új, közös budapesti otthonát. Ez a lakás sem puszta jelen, hiszen a falai között cseperedtek föl apám és fivérei, itt laktak életük alkonyán dédszüleim is, sőt már én is évekig az ezredfordulón Évamamóka nagyanyámmal, akitől ellestem, hogyan lehet szeretve írni és olvasni.
Jó dolog álmodozni, s jó dolog azután nekiállni és kemény munkával megvalósítani az álmokat. És az út közben kiderül, valóban a miénk-e az az álom, amiért elindultunk.
Az, amiről te beszélsz, a vágyakozás azután, ami rég elveszett, a gyerekkor után, a már nem élő szeretteink után, a város után, ami már nem az a város, amit egykor elhagytunk, ez merő nosztalgia, lehetetlen vágyakozás.
És nem azért, mert beteljesíthetetlen sóvárgás, épp ellenkezőleg: csak azért sóvárgunk rá, mert a miénk – volt. Az én „minek” kérdéseim a jövőre vonatkoztak.
Mi hiányzik Amerikából? Pontosabban: mi hiányzik New Yorkból, hiszen azt szokták mondani, New York nem Amerika…
Vasárnap délelőttönként az utcákat beborító frissen mosott ruha illata.
Most kétlaki életet élsz a családoddal, szerinted ez tartható hosszú távon is, vagy előbb-utóbb le kell tenni a garast az egyik ország mellett?
Ez egy a „most”-ban folyó kísérlet. Nekem már az ajándék az élettől, ha a gyerekeket kiskorukban meg tudom meríteni mind a brazil, mind a magyar kultúrában, nagyszüleik mindennapi szeretetében.
Majd amikor a gyerekek iskolások lesznek, kiderül, hogyan folytatható. Amikor szerelmesek lesznek, kiderül, hogyan akarják folytatni. És ha egyszer ez a mostani élethelyzet, ami a kétlakiságot lehetségessé teszi, múlttá válik, az is nyilvánvalóvá lesz, mi és hol folytatható.
Beszélünk öt év múlva?
Ha érdekel Mirjam könyve, itt találhatod, ha pedig szívesen találkoznál is vele, azt jövő vasárnap teheted meg.
HÍRMONDÓ
Munkák Ausztriától Izlandig
Ausztria, Németország, Hollandia, Izland – nagyjából egészéből ezen az útvonalon haladunk a mai állásajánlóval, és a munkák is legalább ilyen változatosak lesznek, akad köztük egészen kemény is.
Hencidáról Párizsba, avagy egy csodálatos történet
Ötvös Pisti története minden, csak nem hétköznapi: a Hencidán nevelőapja nagyszüleinél szegényes körülmények között nevelkedett fiú a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumon át jutott el Párizsig. Ha van szép határátkelős történet, akkor az övé az.
Melyik európai törzshöz tartozol?
Sokkal jobban foglalkoztatja az embereket a politika, mint gondolnánk, csak nem mindenki szeret belefolyni – derült ki a Chatham House kutatóközpont elemzéséből, ami „törzsekre” osztotta az európaiakat.
„Visszautasíthatatlan ajánlatot” tett Brüsszel
Ismertette a gazdasági és monetáris unió elmélyítésére irányuló ütemtervét az Európai Bizottság. Ezek között szerepel az euró bevezetését szorgalmazó „visszautasíthatatlan ajánlat”. De mi ez és hogy néz ki?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: