Talán emlékeztek még Balázs történetére, aki 11, Kanadában töltött év után döntött úgy, hogy visszaköltözik Magyarországra. Miután megírta történetét, rengeteg több érdekes vélemény, hozzászólás, saját tapasztalat érkezett reakcióként a Határátkelő oldalára, úgy gondoltam, ezeket érdemes lenne kiemelni, mert folytatható velük a téma és a beszélgetés.
„Tíz ok, amiért szeretek itt élni” – miért szereted azt a várost / országot, ahol élsz? Szedj össze 10 okot, és írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre! (Példaként ajánlom Gabuschka posztját.)
Mielőtt áttérnénk a tapasztalatokra, kicsit idézzük fel Balázs vitaindító posztját (amit teljes egészében itt olvashattok el, ha valaki kíváncsi rá – érdemes egyébként!).
„Az ezredfordulótól kezdődően 11 évet éltem Kanadában. Amikor ez beszélgetések során előjön, az első kérdés, amit ismerős és ismeretlen feltesz, hogy „Miért jöttél haza?”.
Először csak gondolkodtam hosszú ideig, hogy mit mondjak, mert ez nem egy egyszerű és rövid idő alatt meghozott döntés volt, hogy hazaköltözök. Később azt vettem észre, hogy erre a kérdésre minden beszélgetésnél egy újabb ok és történet jutott eszembe, hogy mi játszott szerepet a döntésemben. Ezeket nem lehetett néhány mondatban elmondani és az érzéseket visszaadni. (...)
Amikor megérkeztem Kanadába, egyből három csapdába léptem – nem volt még hivatalos lakcímem, így nem tudták hová kiküldeni a Social Security kártyám, ami az egészségbiztosításhoz kellett.
Mivel még munkám sem volt, így nem akartak lakást kiadni nekem, mert attól féltek, hogy majd nem fizetem – így persze hogy legyen hivatalos lakcímem.
Elmentem egy bankba, hogy számlát akarok nyitni, ahová majd átutalom a maradék pénzem otthonról, valamint majd ide jön a fizetésem, amint munkát találok – ott azt mondták, mivel nincs munkám és semmilyen kredit történetem, nem nyitnak nekem számlát. Érzelmi hullámvasút volt az első néhány hét.
A kinti öregek azt mondják, hogy az első öt év elveszik az ember életéből. Gyorsan telik az idő, mire az ember talál egy jó munkát, lakást, autót vesz és elér egy olyan szintre, ahol azt mondja, hogy most már minden rendben van. (...)
Éltem az életem, utaztam, tanultam, jól éreztem magam. Az első nyolc-kilenc évben eszembe sem jutott, hogy milyen lenne hazaköltözni. De közben történtek dolgok, amik lassan kezdtek összeadódni anélkül, hogy észrevettem volna. (...)
Próbáltam nem észrevenni a jeleket. Aztán 2011 nyarán kiborultak az összeadódott dolgok. Amikor itthon voltam a szokásos néhány hetes nyaralásomon, már nem volt kedvem visszamenni. Egyik este feküdtem az ágyon és megint az járt a fejemben, hogy mit csinálnék otthon, miből élnék, aztán egyszer csak valahogy azt gondoltam: „Inkább legyek szegény, de boldog.”
Ekkor tudtam elengedni mindent. Amíg lesz hol lakni és van mit enni, rendben leszek. Más nem számít. Ekkor döntöttem el, hogy hazajövök." (Eddig tartott a részlet Balázs posztjából.)
Lássuk akkor a reakciókat!
„Nekünk is nyitottnak kell lennünk”
„Nagyon sok magyar írja, hogy „ő csak egy bevándorló”, de én legalábbis azt veszem észre több posztnál is, hogy maga az ember zárja be magát ebbe a „bevándorló vagyok” burokba, aztán hibáztat másokat.
Eddig három országban éltem, két ország nyelvét folyékonyan beszélem, a francia és flamand nyelvvel viszont voltak komoly kihívásaim, ettől függetlenül mindenhol sikerült haverokat szereznem és legalább egy barátot, akire tényleg számíthattam. Mindig.
Nyitottság kell, nekünk is nyitottnak kell lennünk nem másoktól várni állandóan, hogy ránk legyenek kíváncsiak, stb., stb. Tudom, hogy mindenki másként éli meg a kint tartózkodást, ezért nem is általánosítok, csak jelzem, hogy sok esetben érzem, miután a teljes posztot elolvasom, hogy nem feltétlenül a környezettel van a probléma ahová az ember csöppent, hanem az attitűddel.
Sokszor eleve úgy állunk neki dolgokhoz, hogy „én csak bevándorló vagyok” illetve általánosító kijelentéseket teszünk, mint ahogy Balázs is ebben a posztban, mikor például az anyagi biztonságról beszél, mert hogy az nem minden és mikor ez leesik nekünk majd, akkor mekkora honvágyunk lesz.
Az esetleg eszébe sem jut a posztolónak, hogy bár a jelenlegi gazdasági helyzetben az emberek nagy része csupán anyagi okokból ment külföldre (és éppen ezért nem is letelepedni akar, hanem addig maradni, amíg ki nem fizeti a hitelét, össze nem rak egy házra valót, össze nem spórolja a pénzt a tandíjra, etc.) azért vagyunk jó sokan, akiket a kalandvágy vitt külföldre, esetleg egy párkapcsolat, egy kihívás, ezek mind-mind más motivációból építkeznek, mint csupán az anyagi javak megszerzése.
Ahogy azzal sem értek egyet, hogy ha valaki nem beszéli anyanyelvi szinten az adott nyelvet akkor „az nagyon fog zavarni”. Biztos zavaró sok embernek az tuti, még ha jól beszéled a nyelvet is, de azért ezt mint „és akkor szétesik minden” jelenséget elég nagy túlzás kiemelni.
Embere válogatja, hogy kinek mi a fontos, lehet, hogy valakinek tényleg az adja meg a lökést a hazaköltözéshez, hogy nem képes párkapcsolatot kialakítani egy nem magyarral, mivel nem tudja magát elég jól kifejezni az adott nyelven, de vannak megint olyanok, akiket ez piszkosul nem érdekel.
Balázsnak ez az élménye, de azért nem kellene a nagy bölcset játszani és megmondóemberként elmagyarázni, hogy majd „minden szétesik” és hasonló okosságok, amik a poszt vége felé találhatók. Felesleges, ez nekem nagyon nem jött be a poszttal kapcsolatban, nem kell még egy „én tudom a tutit” figura, van belőlük elég. Sok sikert Balázsnak a továbbiakhoz." (Erzsébet)
„Itt emberszámba vesznek”
„Bár szeretem Magyarországot, mint szép helyet, ahol sok érdekes dolog van, viszont ez egészen addig érdekes, amií oda nem megyek, és nem szembesülök az emberekkel és az ottani hangulattal. Akkor egy csapásra megváltozik minden, és menekülni akarok minél hamarabb és minél messzebb lenni. (…)
Sokszor jellemző a nagyon nagy öntudat, a másik fikázása, kioktatása, letorkollása. Mindezt egy olyan országban, ahol mindenkinek az a legfontosabb, hogy a másik életet lehetőleg rosszabbá tegye, mert az ő élete is eléggé szar.
Ha valakinek van pénze, akkor az a legritkább esetben van azért, mert mondjuk a végzettsége miatt értékelik és ezért jól megfizetik. Akinek van sok pénze, az alapesetben is lenézi a másikat, minimális jó szándék vagy segítési szándék nélkül.
Az emberek csak panaszkodni és irigykedni tudnak egymásra. A régi barátok szépen lekopnak, mert az életükbe nem fér bele, hogy tartsák a kapcsolatot azzal, aki külföldre költözik. Ha én nem keresem őket, akkor ők biztos nem fognak.
Nos, nekem ezek a dolgok nem hiányoznak. Inkább élek bevándorlóként (bár ezt soha nem éreztem) egy idegen országban (anyagiaktól függetlenül jobban a hazámnak érzem, mint Magyarországot, mert itt emberszámba vesznek és nem akarnak elüldözni), mint nagy hazafiként egy megkeseredett emberekkel teli, gyönyörű országban." (Roxythc)
„Érezni akartam, hova is tartozok valójában”
„Engem nagyon megfogott ez az írás. Én hét év Anglia után költöztem haza, pont azért, amiért Balázs. Ezt csak az tudja értékelni, aki itthagyta a hazáját.” (Anikó)
„Én 12 év után (1,5 év Anglia + 2 év USA + 8,5 év Ausztrália) három éve szintén eljutottam erre a pontra. Mikor úgy éreztem, elég volt az utazásból. Mikor nem boldogított már az anyagi jólét, se a türkizkéken csobogó óceán az utca végén. Mikor elkezdett szétesni minden – pont ezt éreztem.
Hiába kaptam meg pont előtte nem sokkal a nehezen megszerzett ausztrál útlevelemet, karrierem, baráti társaságom, mindenem megvolt - valahogy nem találtam a helyem, a boldogságom.
Minden vasárnapot sajnáltam, ami ismét Anyum húslevese nélkül telt el, idegesített az újabb karácsony bikiniben, hiányzott minden és mindenki otthonról. Gondoltam egy merészet, aztán filóztam rajta hónapokat s végül eladtam mindenemet, összepakoltam és hazamentem.
Valójában én rajongok Ausztráliáért és nagy büszkeség számomra, hogy az állampolgára vagyok – éppen ez okozta részben a „szétesést”... Két hazám van, tudni, érezni akartam, hova is tartozok valójában…
A kezdeti nagy lelkesedésemben felújítottam a XIII. kerületben a lakásomat, egyik állásinterjúról mentem a másikra, pancsoltam a Balatonban, kirándultam a Bükkben meg az Alföldön, végigsétáltam a régi-régi helyeimen és minden percét élveztem a szeretteimmel töltött időnek. Az érzelmi feltöltődéssel fordított arányban fogyott a türelmem, a pénzem, a jövőképem, és az életkedvem…
Ausztrália után Magyarország nagyon szomorúnak és bosszantóan élhetetlennek tűnt. Ráadásul gyorsan meg kellett tanulnom kussolni is, és mélyen hallgatni arról, hol voltam az elmúlt 12 évben, mert szociálisan lefagyasztott mindent, főleg a pasikat…
Öt hónap és rengeteg szakmai és szociális visszautasítás, autó helyett tömegközlekedés, élet, lehetőségek és pezsgés helyett kilátástalan vegetálás… Nyolc hónapot voltam otthon összesen s visszajöttem.
A családom nem vitatkozott többé, saját szemükkel látták, hogy tiszta szívből esélyt adtam Magyarországnak. De mért vegetálnék 37 évesen, ha ÉLNI is tudok, mert van egy ausztrál útlevél a zsebemben?
Visszajöttem, pár hónap múlva találkoztam a párommal, kisbabánk most 3 hónapos, nagyon szépen élünk és boldogok vagyunk. Anyukám kijött a kisunoka születésére és nagy meglepetésemre a nagy magyar lokálpatrióta létére egy hónap után azt mondta, már érti, mért szeretek itt élni és hogy ő is szívesebben élne itt, mint otthon." (Melinda)
„Ahol most vagyok, ott megbecsülnek”
„Szerintem Magyarország nagyon sokat változott. Személy szerint kalandvágyból mentem külföldre, továbbtanulás, szakmai tapasztalatszerzés céljával, majd úgy alakult, hogy itt ismerkedtem meg későbbi férjemmel, gyermekeim édesapjával.
Családot alapítottunk, közben gyűjtögetünk, sokat dolgozunk, de minden szabad percünket a gyermekeinkkel töltjük. Nincsen segítség nagyszülőtől, nagybácsitól vagy nagynénitől a közelben, ami viszont nagyon jól jönne ám néha (ha az ember mint házaspár is szeretne a kapcsolatért tenni).
Még röviddel ezelőttig én is azt hittem, hogy jobb lenne visszamenni Magyarországra, már csak a gyerekek miatt is. De aztán nagyon gyorsan jöttek a további gondolatok: miből élünk meg?
A mi szakmánkban sokkal nehezebb megélni Magyarországon, állandóan félnénk, hogy meddig kapok szerződést, meghosszabbítanak-e vajon? Végleges szerződést nem adnak.
Ahol most vagyok, ott megbecsülnek, a teljesítményem után ítélnek s fizetnek meg. Az alapfizetésemen kívül… A szakszervezet erős, a dolgozók véleményére adnak. A multikulti nekünk bejött.
Jó tapasztalat arra, hogy a hülyeség és butaság nem nemzetiséghez, hanem inkább társadalmi osztályhoz vagy családi hovatartozáshoz vagy egyszerűen egyéni adottságokhoz köthető.
Nekünk több barátunk is van, nemzetiségtől, vallási hovatartozástól és anyagi javaktól vagy annak hiányától függetlenül. Azt gondoljuk, hogy mindaddig, amíg jó szándékkal, önzetlenül közelítjük meg egymást, tiszteletben tartjuk azt, ha a másik valamiről máshogyan vélekedik és ezzel nem ártunk egymásnak, működhetnek a barátságok.
Magyarországi barátainkat sajnos elveszítettük, és ez igazán nem rajtunk múlott Sőt, még a távolságon sem, erre jó példák a barátaink, akik ugyanebben az országban különböző tartományokban élnek, mégis működik velük is a barátság. Ott folytatjuk, ahol legutoljára abbahagytuk, meglátogatjuk egymást, ami szintén nem könnyű, mert már mindenkinek családja van.
Az változtatta meg bennünk a hazatéréssel kapcsolatos, honvággyal kevert gondolatainkat, hogy észrevettük, minket több dolog köt már ehhez a másik országhoz, szívesen jövünk haza.
Sajnos Magyarország nagyon elszigetelte magát az utóbbi időben a többi országtól. Nem feltétlenül politikailag gondoljuk, hanem felfogásban, nyitottságban. Ha valaki valamit máshogyan gondol, akkor rögtön leharapják a fejét, és olyan kommentárokat zúdítanak rád, hogy „nem tudhatod, nem itthon élsz”, meg hogy „átmosta a nyugat az agyatokat”!
Holott nem megmondani akarjuk a tutit, hanem eltérő választ kapnak kérdéseikre, mint amit hallani akarnak. Ha így teszel, akkor rögtön kritikának veszik. Bezzeg a dicséretet szívesen fogadják…
Pedig nyilvánvalóan lehetnek dolgok, amiket az egyik ország jobban csinál, mint a másik. Csak ezekhez - amit mi ugyanúgy itt is elmondunk külföldön - máshogy állnak hozzá.
Ezek az országok mindig is profitáltak a magyarokból, elég butaságnak tartom azt, ha mi magyarok ezt nem viszonozzuk. Főleg ha valaki önzetlenül ad tippeket, mert már máshol megtapasztalta.
Szóval ez az állandó magyarázkodás a magyarországi magyarok felé kifárasztott és egyben elkeserített bennünket. Büszkék vagyunk magyarságunkra, hangoztatjuk is itt, éljük a tradíciókat, a gyermekeink szebben beszélik a nyelvet, mint sok otthoni kortársuk. De azt, ami most otthon folyik, ez a pánikkeltés és félelemre alapozott hatalomszerzés, elkeserít bennünket." (Alíz)
„Önfegyelem és kitartás”
„Mindannyian kreatív, értelmes emberek vagyunk. Hogyha egy idegen ország mellett döntünk, akkor egy stratégiát is megtervezünk rá, hogy ott boldogan élhessünk.
Természetesen a stratégia első változata hibás lesz, és érnek kellemetlenségek. De vagyunk annyira kreatívak, intelligensek, hogy erős kitartással, koncentráltan, addig-addig módosítsuk a stratégiát az idegen környezetben, amíg teljesen jó nem lesz, s helyére kerül minden, megoldódik minden.
Erős önfegyelem és erős kitartás. Lelkierő.
Ezt kívánom minden kedves honfitársamnak, akiket mindig segítek, akárhol is fussak össze velük (mert mi a keleti blokkból jövünk, tudjuk, hol edződtünk)" (Péter)
HÍRMONDÓ
Szakács munkák szerte Európában
A konyhai munka nem könnyű műfaj, viszont üzembiztosan el lehet vele helyezkedni szinte mindenhol, miként ezt a mai ajánlónk is bizonyítja Izlandtól Ausztrián és Spanyolországon át Angliáig.
Az elvándorlás a „modern Trianon”
A tízpontos program egyebek mellett javaslatot tesz egy kivándorlásügyi államtitkárság létrehozására, egy bérlakás-építési- és reálbér-növekedési programra, továbbá az első diploma ingyenessé válására is.
A szomszédban sem jobb
A lakáshoz jutás kérdése alapvető kérdés a külföldi munkavállalásnál is, ám a helyzet nem csak Nyugat-Európában nehéz, hanem a kelet-európai régióban is. A szomszédos Szlovákiában is sok magyar dolgozik (igaz, a legtöbben ingáznak), így aztán talán nem érdektelen, milyen rakétázásba fogtak az ottani ingatlanárak.
Őrületes pénzek mozognak a külföldi munkákkal
Időről időre megjelennek adatok, mekkora összeget utalnak haza a határátkelők. Most nem a magyarokról, hanem a lengyelekről lesz szó, ezzel együtt is nagyon érdekesek a számok, érdemes vetni rájuk egy pillantást. Különösen, hogy náluk egyre több a vendégmunkás is, akik szintén utalnak pénzt, csak éppen haza.
(Fotó: st-andrews.ac.uk)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek