Nagyjából két hete már megcsodálhattuk Ági kalandjait a Tűzföldön, akkor a Torres del Paine parkba tett kiránduláson ámuldozhattunk. Nos, ma még maradunk a környéken, és noha a menet már kevésbé volt erőltetett, a látvány most is lélegzetelállító.
Te jártál valamilyen érdekes helyen? Hol nyaralsz / nyaraltál? Írd meg a hataratkelo KUKAC hotmail.com címre!
Chilében, a Magellán-szorosban töltött hetem utolsó 3 napjáról kaptok ebben a bejegyzésben részletes beszámolót. Az előző két részben a Tűzföldre tett kirándulásomról és a Torres del Paine parkba tett túrámról írtam.
Ezek a túrák hajnali 5-kor indultak és éjfél után értek véget, így egymás után többször hajnali 1-kor kerültem ágyba és 4-kor kelnem kellett. Három óra alvás szűkre szabott áldás, pláne ha az ember már nem húsz éves.
Így aztán úgy döntöttem, hogy nem túlélőtúrára érkeztem és a következő napjaimat már sokkal lightosabban nyomtam. :) Igaz, hogy éjjel egykor kerültem ágyba, viszont másnapra városnézést terveztem és az csak 10-kor indult. Reggel 9-kor pedig lényegesen kellemesebb kelni, mint hajnali 4-kor. :)
A férjmegőrző
Annál inkább meg akartam ismerni a várost, mivel a legelső sétámon már belopták magukat a szívembe az itteni emberek. Nyakamban lógott a fényképező, így lejött, hogy turista vagyok: vadidegenek rám köszöntek, megkérdezték szükségem van-e segítségre vagy útbaigazításra, ráadásként egy söröző előtt ebbe a táblába botlottam, ami azt bizonyította, hogy a városlakóknak a humora is a helyén van.
„FÉRJMEGŐRZŐ
- Nem szeret sétálni?
- Nem engedi pénzt költeni?
- Nem szeret vásárolni menni?
- Vagy csupán egy lélegzetnyi szünetre van szüksége?
ITT A MEGOLDÁS!
Hagyja nálunk a férjét és később jöjjön vissza érte! A szolgáltatás teljesen ingyenes! Csak a fogyasztását kell fizetnie! Még soha nem veszítettünk el egyet sem!"
Aranyláz és birkák
Punta Arenasról azt kell tudni, hogy a várost a chileiek alapították 1848-ban, amikor az első „végvárat”, Fuerte Bulnest elhagyták. Biztosítani szerették volna az akkoriban még lakatlan terület chilei fennhatóságát.
A város értelemszerűen stratégiai ponton feküdt, hiszen az akkoriban még nem megépült Panama-csatorna híján azoknak a hajóknak, amelyek Amerika keleti felére akartak eljutni Európából (vagy vissza), a Magellán-szoroson kellett áthajózniuk.
Persze akkor koppantak nagyot, mikor 1914-ben megnyitották a Panama csatornát. A csatorna megnyitása azonban csak csökkentette az átjáró fontosságát, de jelentősége nem veszett el a mai napig.
Később találtak itt aranyat és ideiglenes aranyláz tört ki. Azért ideiglenes, mert nem sok arany volt és azt is hamar kibányászták. Nyíltak szénbányák, az erdőgazdálkodás is termel bevételt a városnak, valamint értelemszerűen a halászat és persze megmaradtak a birkák is mint állandó megélhetési lehetőség.
Itt mezőgazdasági termelés nem létezik, hisz hideg van egész évben, a rövid nyári hónapokban is viharos erejű szél fúj, mely semmilyen haszonnövényt nem hagy talpon.
Ennek megfelelően minden élelmiszert északról szállítanak a városba, nagy távolságból, így minden drága. A kaja is.
Mi az, ami érdekel?
Az utazási irodában, mikor befizettem a túrákat (itt nincs szabadúszósdi... vagy tourral mész vagy sehogy - ugyanis ezekre a helyekre tömegközlekedés nincs), erősen gondolkodtam, megéri-e befizetni a városnézést, melyért 10.000 Ft-nak megfelelő pesót kértek, de a kérdést rövidre zárta az iroda tulaja.
Látta, hogy hezitálok (azt is tudta, hogy az összes addigi túrát náluk fizettem be), és így szólt: - Én fogom elvinni magát, a saját autómmal, egyedül megyünk és 10.000 pesóba (5.000 Ft kb.), fog csak kerülni... jöjjön el velem - nem fogja megbánni! Na 5e Ft-ért tényleg nem bántam.
A pasas pontosan 10-kor megjelent a saját dzsipjével a szállásom ajtajában és megkérdezte mi az, ami inkább érdekel. Azt mondtam, hogy a kilátópontok, panoráma, érdekességek és kevésbé az épületek meg az „ezerkilencszázhetvenötbenépültilyenmegilyenstílusban” dolgok.
Az őslénypark
Tudtam, hogy jól ki fogunk jönni egymással, amikor első körben elvitt Punta Arenas ősállat-parkjába. Miután megnéztem Puerto Natales ősállatkáját, a milodont, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen szörnyetegek éltek az ember megjelenésével egyidejűleg és előtte a földnek ezen az extrém déli pontján.
Úgy látszik, nem csak engem érdekelt, ha építettek nekik egy parkot is a városban. :) Vagy tíz olyan állat életnagyságú szobrát állították ki, melyek a földnek ezen az extrém déli pontján éltek az ember megjelenése előtt, illetve azzal egyidőben.
Ismerkedjünk meg néhánnyal közülük! Az első állatot, melyet paleontológus barátai Cryolophosaurus néven ismernek, csupán 1991-ben (vagyis nem is oly rég), fedezték fel az Antarktiszon.
Bár abban az időben, mikor ez az állat a földön élt (Jura-kor, vagyis a dinók kora - kb i.e 200 millió - i.e 150 millió évvel ezelőttig), a kontinensek még másképp néztek ki és az éghajlat a földnek ezen a pontján lényegesen barátságosabb és melegebb volt, mint most, de a téli időszakban akkoriban is fagypont körül lehetett a hőmérséklet és ez a hüllőknek nem épp ideális, hiszen testhőmérsékletük a levegő hőmérsékletétől függ.
Így az is szóba került, hogy ez a faj esetleg nem volt hidegvérű. A hatalmas állat 7-8 méter hosszú, 2,7 méter magas és kb. 2 tonnás lehetett. Érdekes fejdísze miatt (melynek valószínűleg az udvarlásban volt szerepe), gyakran Elvis-szaurusznak is nevezik. :)
A következő állatokat az előző posztban már bemutattam, így csak a képek jönnek róluk. A két nagymacska a kardfogú tigris és a Patagóniai pantera - annak azért kifejezetten örülök, hogy ezek a dögök mostanra már kihaltak, hiszen a korabeli embereknek bőven volt félnivalójuk tőlük. És két barátságos növényevő, Dél-Amerika endemikus őslova, a hippidon és a macrauchenia, azaz „hosszú nyak”.
A hajótemető
Ha már úgyis a parton voltunk, megnéztünk pár hajóroncsot. A Magellán-szoros a hajók valóságos temetője. Még a mai hajózási szupertechnikák mellett is az átjáró kifejezetten nehéz hajózási útvonalnak számít.
Ha figyelmesen nézed az óceánt, itt is, ott is kiáll a vízből 1-1 alkatrész, újabb és újabb roncsot jelezve a víz alatt. Magellán Csendes-tengernek nevezte el a Csendes-óceánt, mert elképesztő mázlijukra, végig csendes, nyugodt időben hajóztak át a csatornán.
Annak a több száz hajónak viszont, mely a szoros alján hever, már nem volt ekkora szerencséje. Két nevezetesebb roncs: Punta Arenas előtt a Lord Lonsdale fregatt, mely 1909. október 6-án gyulladt ki és süllyesztették el, hogy eloltsák a tüzet és Puerto Natales partjainál a Santa Leonor, mely 1968 március 31.-én futott zátonyra...
Természetesen a Magellán szoros partján ott áll az a műemlék, mely Magellán hajóját, a Victoriát hivatott megjeleníteni. Mi tagadás, megérdemli mind a tiszteletet, mind az emlékművet: az ő makacsságának és elszántságának köszönhető, hogy felfedezte bolygónk lakossága, hogy létezik átjáró az Atlanti- és a Csendes-óceán között és ezzel a hajóúttal bebizonyította azt is, hogy a föld gömbölyű (és nem lapos, ahogyan addig hitték), és körbehajózható.
Mindezért a neki járó elismerést már nem kaphatta meg életében, hisz ezen az úton (a Fülöp-szigeteknél) egy, a bennszülöttekkel folytatott csatában életét vesztette.
Pár fotó a partról.
Mivel a város a felemelkedését a birkáknak köszönheti, illő, hogy legyen egy birkapásztor emlékműve is:)
Két kilátóhoz is felvitt újdonsült barátom, ahonnan tényleg varázslatos panoráma tárult a szemem elé. Itt értettem meg miért nevezik Punta Arenas-t (többek közt), a " piros tetős házak városának":)
Tetszett az a táblagyűjtemény, mely bemutatja, hogy melyik város hány km-re van a „világ végétől”. A gyűjtemény a turisták érdeme, akik felrótták táblácskákra a városuk nevét és hogy hány km-re van ide, majd pedig rögzítették az oszlopokon (ez látható a nyitóképen - HÁ).
Elmentünk Punta Arenas temetőjébe is, melyet 1894-ben alapítottak és 2012 óta nemzeti műemlék. Ha megnézitek a képeket, hamar megértitek, hogy miért. Ritkán mondok ilyet temetőre, de ez tényleg gyönyörű.
Az volt a tervem, hogy beszaladok pár percre, lövök pár fotót és kész. Ebből az lett, hogy vagy fél órát tekeregtem a sírok közt, gyönyörködve szépen nyírt ciprusok végtelen sorában…
Másnap az egész napomat a Magellán Nemzeti Tartalék Parkra szántam. Még otthonról derítettem fel, hogy ott van közvetlenül Punta Arenas felett a hegyekben, így semmiképpen nem akartam kihagyni.
Tömegközlekedés ide sincs, így vagy gyalogolsz hegynek fel keresztül az egész városon + a város határától még vagy 5 km-t, vagy mész taxival. Én ez utóbbi mellett döntöttem és újra az utazási irodás barátomat hívtam segítségül, mert olcsóbban vitt fel, mint a városi taxik és több órával később értem is jött, hogy visszavigyen a városba.
Fent varázslatos napsütés és langymeleg idő fogadott. A helyi lakosoknak kedvenc kirándulóhelye ez az erdő. Nem is meglepő: a tisztásokon teljes szélcsend és ingujjas jó idő van még akkor is, mikor lent a városban fúj a szél.
Mikor felértem, senki nem volt ott, csak a bejáratnál a jegyszedő hölgy. Elmondta, hogy 3 sétaútvonal van kialakítva a parkban, egy hosszú, egy közepes és egy rövid, kifejezetten időseknek, illetve tolószékkel közlekedőknek.
Úgy döntöttem, megpróbálkozom a közepesen hosszú (oda-vissza kb. 6 km) útvonallal, mely egy szép kilátóhoz vezet.
- Van a parkban rajtam kívül még kiránduló?
- Nincs egy lélek sem...
- Nem veszélyes egyedül mennem?
- Nem, miért lenne?
- Pumák vannak?
- Pumák itt mindenhol vannak, de általában elkerülik az embert, nem kell félni…
Ezzel nem éreztem sokkal beljebb magam. Elhiszem, hogy a pumák kerülik az embert, de én teljesen egyedül indultam az erdő mélyébe, méghozzá úgy, hogy tisztában voltam vele: rajtam kívül SENKI nem lesz a nemzeti parkban...
Ha ide történetesen Fuerte Bulnes után jövök (az első telepesek végvára és másnapra terveztem a meglátogatását), akkor tuti biztos el sem indulok, mert nem lett volna hozzá merszem.
Ott ugyanis simán figyelmeztettek minket, hogy a félszigeten pumák kóborolnak, többen is összefutottak velük és maradjunk mindig együtt, ne kódorogjunk egyedül semerre... pfff. Na mindegy, az a lényeg, hogy túléltem.
Az első pillanatok...
A éhínség kikötője
Varázslatos volt az erdő mélye, még a pumákról is sikerült elfeledkeznem. Gombák valami olyan elképesztő formában, színben és mennyiségben éltek az erdő talaján, hogy azonnal az jutott eszembe, hogy van itt nem messze egy „éhínség kikötője” nevezetű hely, ahol az első telepesek egy kis csoportja konkrétan éhen halt.
Ennek a történetét el is mesélem, mert érdekes. Több kísérlet is történt a XVI. században ennek a területnek a betelepítésére. A spanyolok jelezni óhajtották a fennhatóságukat itt a világ végén és kétszer is elindultak pár ezer telepessel és jó pár hajóval egy amolyan végvárat építeni ide.
Először 23 hajóval és 3000 emberrel indultak útnak, de egy óriási viharba kerültek, két hajó elsüllyedt és visszafordultak. Végül 1584 márciusában sikerült megalapítania Pedro Sarmiento Gamboának az első spanyol telepet, melyet "Rey Don Felipe"-nek nevezett el (Fülöp király), mindössze 300 telepessel, köztük különböző mesteremberek, papok és katonák is voltak, hogy elboldoguljanak és az indiánoktól is megvédhessék magukat.
Amikor 1587-ben (vagyis 3 évvel később), arra járt a következő hajó, már csupán romokat találtak: a telepesek éhen haltak, illetve megfagytak. Így külső szemlélőként a számomra meglepő, hogy miképp lehetett ezen a tájon éhen halni: a tengerben (akkoriban még), érintetlen halállomány, a parton tobzódnak a guanacók (akik a mai napig nem vesztették el dilis természetüket és pár méterre is hagyják magukat megközelíteni), érintetlen erdők (vagyis fűteni is van mivel), és mellé tavasztól őszig ez a millió gomba az erdőkben...
Arra gondoltam, ha csupán annyit megtettek volna, hogy betakarítják és kiszárítják ezt az elképesztő mennyiségű gombát, máris nem kellett volna éhen halniuk... oké... az 1500-as években hidegebb volt a klíma, de gondolom gombák akkor is nőttek. Biztos nem az összes ehető, de az a mennyiség amit láttam nem néhány telepesnek, de egy hadseregnek is elég lett volna.
Amúgy a szerencsétlen véget ért 1584-es kísérlet után, sokáig elment a kedve az összes hatalomnak attól, hogy ezen a kegyetlen tájon emberi települést hozzon létre, mert a következő (már sikeres), kísérletet csak 1843-ban tette meg - már nem Spanyolország, hanem Chile. Éppen erre a helyszínre szerettem volna eljutni másnap, úgyhogy ennek a történetnek ott a végére járunk.
Elérkeztem egy kilátóponthoz és én azt hittem hurrá máris teljesítettem a távot, de aztán megláttam a tovább kígyózó ösvényt, melyen piros jelzések voltak felfestve és tudtam, hogy ez még nem az a kilátó...:)
Nem voltam teljesen egyedül az erdőben, egy déli karakara pár kísérte és vizslatta minden lépésemet. A karakara egy sólyomfajta, de rengeteg alfaja létezik, ezek, akik folyton a fejem felett repkedtek és kíváncsi tekintettel méregettek, déli karakarák voltak.
Az egyik ott figyel fent az ágon. Meg kóricálnak lent a földön, csupán 1-2 lépésre tőlem. Szerintem természettől ütődöttek, hogy ennyire nem tartanak az embertől, vagy csak a kíváncsiságuk nagyobb a félelmüknél.
A szépséges erdő lenyűgözött, még azt is feledtette velem, hogy végig hegynek fel kellett másznom, ráadásul az ösvény sok helyen sártengerré változott és használhatatlanná vált, így óriási kerülőket kellett tennem az erdőbe, gyökereken átmászva, ágakba kapaszkodva, de a látvány kárpótolt.
Kezdtem kiérni az erdőből és már a hegygerincen gyalogoltam felfele, amikor hirtelen megcsikordult közvetlenül mögöttem a talaj: úgy penderültem hátra mint a villám és már láttam lelki szemeimmel, ahogy egy puma rám veti magát... szerencsére csak egy olasz turista volt, akinek nem állt szándékában rám vetnie magát.
Nem sokkal utánam érkezett a parkba és ugyanazt a kirándulóösvényt választotta, mint én. Megköszöntem, hogy a frászt hozta rám, de örültem neki, mert így a visszautam sokkal kevésbé volt félelmetes: nem egyedül kellett kóricálnom és jól jött a segítő kéz is a nehezebb szakaszokon.
Az utolsó részét az útnak már együtt tettük meg és azonnal azt mondtam, hogy nem bánom sem a félelmet, sem a hegymenetet... káprázatos látvány fogadott:
Az őszbe fordult erdő, a csodálatos színek sokáig fogva tartottak, egyszerűen nem volt kedvünk megindulni lefele. Vagy egy órával később láttuk, hogy a nap már alacsonyan jár, ha nem indulunk hamarosan, ránk sötétedik az erdőben.
A visszautam lefelé a hegyről sokkal kevésbé volt viszontagságos, mert egy helyes olasz fiú szórakoztatott egész úton, no és persze a karakarák, akik nem tágítottak mellőlünk és mint valami kitartó titkosügynökök, szemmel tartották minden egyes lépésünket, amíg ki nem értünk az erdőből.
Mikor visszaértünk a bejárathoz, még egy órát kellett várnom a fuvarosomra, mert többet számoltam a kirándulásra, mint szükséges volt. Ezalatt a jegyszedő-parkőr hölggyel barátkoztam össze és a legtöbb kérdésemre tőle választ kaphattam: Igen, sok a puma, az erdőben elhelyezett vadfigyelő kamerák felvételein is sokszor láttak, de eddig nem volt problémájuk az állatokkal - senkit nem támadtak meg.
- Ez az erdő természettől ennyire homogén? Vagy ültették?
- Nem. Ez természettől ilyen. Egy kis részét ültették, de csak azért, mert egy időben itt szenet bányásztak. Amikor felhagytak a bányászattal, rendbe kellett hozni az erdőben okozott károkat. Idővel persze maga az erdő így is úgy is benőtte volna, de így gyorsabb volt.
Vannak még „sebek" a tájon, magad is láthattad a hegytető közelében, de egyre kevesebb és a sérült területen is több helyen már kezd regenerálódni az erdő, már megjelentek az alacsony fák. Amúgy az ültetett részét az erdőnek könnyen felismered: ott feleakkorák a fák.
Hogy ti is lássátok, miről beszélt, íme az erdő amihez még nem nyúlt emberi kéz.
Ez pedig az ültetett.
Az erdő klasszikus déli erdőség, reprezentatív fái a Nothofagus fajok. A Coihué de Magallanes (amiből ez az erdő jórészt áll) például a déli Andok, az extrém dél és a Tűzföld klasszikus fája. Legtöbbször homogén erdőségeket képez. Elképesztően ellenálló, rendkívüli körülmények közt is megél.
A Tűzföldről vittek a Feröer szigetekre például, ahol remekül boldogul a - 20 fokban is. Lombhullató fa, de hihetetlen ellenállóképessége miatt több helyen elkezdték ültetni a földön, olyan déli helyeken, ahol semmilyen más fa nem maradt életben.
A Bulnes-erőd
Antarktiszi tartózkodásom utolsó napját a Bulnes-erőd meglátogatására szántam. Az 1843-ban alapított erőd, amolyan végvára volt Chilének, nevét onnan kapta, hogy Manuel Bulnes elnök idején rendelték el az építését, annak érdekében, hogy jelezzék Chile fennhatóságát a területen.
Az erőd úgy 60 km-re fekszik Punta Arenastól, s mivel már egy hete csak egy szál pulcsiban mászkáltam (döbbenet amúgy... az ősz közepén jártunk és átlag 18-20 fok volt... még hogy nincs globális felmelegedés!), így most is csak azt húztam magamra.
Mikor megérkezett értem a dzsip, a sofőr, azonnal kiszólt az ablakon:
- Így nem jöhet! Melegebben kell öltöznie.
- De nagyon meleg van, eddig sem fáztam pulcsiban!
- Ott kegyetlen az időjárás. Kabát, sál, sapka kell. Kesztyű sem árt ha van.
- De hisz csak 60 km-re van ide... annyival nem lehet hidegebb!
- De igen. Tényleg menjen vissza meleg ruháért!
Magamban duzzogva, visszamentem a szállásra, felkaptam a kabátomat és a sálamat és bedobtam a kocsiba. Déli irányban indultunk a várostól, végig a part mentén haladtunk és egy óra alatt el is értünk eddig a kereszteződésig, ahol egy rövid időre megálltunk fotózni.
Innen csak pár száz méter a fentebb említett „Éhínség kikötője” és a másik irányban maga az erőd. Mikor kiugrottunk a kocsiból, azonnal ugrottunk is vissza a kabátokért: kegyetlen hideg volt...
Az emlékmű azt jelzi, hogy a perui határ és a Déli-sark között pont félúton vagyunk. Vagyis a chileiek szerint ez az ország mértani közepe. Azért a „chileiek szerint”, mert ők a magukénak tartanak egy tetemes részt az Antarktiszból is, egészen a Déli-sarkig.
Ezt Chilén kívül semmilyen más nemzet a földön nem ismeri el, hisz az Antarktiszt védi az Antarktiszi egyezmény, melyet 47 ország írt alá, s amely szerint az Antarktisz nevű szárazföld és jégmező védett, egyetlen nemzethez sem tartozó terület, melyen kizárólag tudományos kutatás folyhat és mindennemű katonai tevékenység tiltott.
Nagyon hideg volt, így fotózás után, gyorsan visszaszálltunk a kocsiba, nem kellett biztatni.
Nem sokkal később már Fuerte Bulnes bejáratánál szálltunk ki. Az erőd egy félszigeten fekszik, mely messze benyúlik a Magellán-szorosba. A legnagyobb marhaság volt ide építeni, hisz sikerült kiválasztani a közel s távol leghidegebb pontját a területnek, melyet ráadásul teljes erővel telibe kap a Magellán-szoroson átszáguldó sarki szél.
Nem csoda, hogy nem sokáig húzták itt az emberek, hamar elhagyták a télen-nyáron vagy 10 fokkal melegebb Punta Arenas kedvéért. A térképen láthatjátok a „Puerto del hambre-t”, vagyis az éhség kikötőjét is, a félsziget tövében.
Pumamizéria
Mikor beléptünk a látogatóközpontba, bevasalták mindenkitől a belépti díjat. Kissé megemeltem a szemöldökömet, mert 10.000 pesót (kb. 5000 Ft), kértek tőlünk (ez a hazai tarifa - külföldieknek 16.000 peso), és ez több mint túlzásnak tűnt egy skanzenért.
Két úti társam ezen a napon egy santiagói testvérpár volt, akik meg is szólaltak: - Ez azért pofátlanság! A Torres del Paine parkba fizettünk 6000 pesót, és ez hol van ahhoz?!?!
Mellesleg teljesen igazuk volt: ha egy átlagos (4-5 fős), chilei család idejön, a gatyájukat is kifizethetik, hogy bejussanak...
Még jobban felhúztam a szemöldökömet, mikor a jegyszedő megszólalt:
- Tudniuk kell, hogy sok a puma. Több látogató is összetalálkozott velük. Óvatosnak kell lenniük!
Pfff... ekkor már én szólaltam meg:
- Honnan tudjuk, hogy hova mehetünk és hova nem?
- Táblákat helyeztünk ki a veszélyes szektorokra. Arra nem szabad menniük.
- Rendben. Ezen szektorai a parknak el is vannak kerítve?
- Nem nincsenek, de fehér táblákon piros feliratok jelzik, hogy nem szabad 1-1 ösvényt használni.
- Vagyis ha egy puma történetesen analfabéta, simán bemehet a látogatható szektoraiba is a parknak.?
- Háááát, tulajdonképpen igen.
- Oké! Mit csináljunk ha összefutunk egyel?
- Ne ijesszék meg!
- Na kösz szépen...ezt a pumának mondja és ne nekem! De mit kell tennünk?
- Semmiképpen ne fussanak! Maradjanak együtt és lassan hátráljanak...
- Idefigyeljen mi csak hárman vagyunk, ráadásul nők. Itt a bejáratnál van két jóképű biztonsági őr fegyverekkel. Ők nem kísérhetnének el?
- Nem. Nekik más feladatuk van. De nem kell félni, csak maradjanak mindig együtt.
Pffff hurrá... ez egyre jobban hangzott... eszembe jutott, hogy előző nap a Magellán Nemzeti Parkban még tök egyedül kirándultam, ahol szintén pumák jártak... bátor ember vagyok, a fene vinné el. :)))
A hegyen
Amint felértünk a hegytetőre a szelet azonnal teljes egészében telibe kaptuk. Úgy éreztük, a fejünket is letépi az őrült erős, fagyos szél, már átkoztam magam, hogy sapkát nem hoztam és a sálamba próbáltam beburkolni a fejemet.
A bejáratnál azt mondták, hogy örüljünk, mert nagyon szép idő van! Legalábbis ez itt annak számít. Elképzelni sem tudom, milyen az, amikor nincs jó idő, de én tuti nem jönnék ide megnézni.
Szigorúan együtt indultunk neki felfedezni a félszigetet és megnézni a kilátópontokat. Én igyekeztem feltűnés nélkül, mindig két útitársnőm közé helyezkedni, biztos, ami biztos. :)
Pár fotó a félszigetről.
Az egyik fotón látszik, hogy valami agyalágyult pingvinnek piknik asztalokat jutott eszébe felállítani itt. Nem hinném, hogy ide bárki is leülne étkezni, mert ami nincs odabetonozva az asztalhoz, azt simán elviszi a szél, ráadásul olyan embertelen hideg volt, hogy mi magunk is futólépésben jártuk körbe a parkot, eszünkbe nem jutott leülni „élvezni” a 120 km/h-s sarki szelet. Pumával szerencsére nem futottunk össze…
Mikor visszaértünk a látogatóközponthoz, akkor kaptunk egy idegenvezetőt, aki körbevitt minket magán az erődítményen. Természetesen az 1843-ban alapított erőd már nem áll, de pontosan ugyanott, ugyanúgy építették fel az épületeket, ahogyan azok valaha álltak és kinéztek.
Annyi változtatás történt csak, hogy a falak és a bejárati ajtók 30 centivel magasabbak, ugyanis a spanyolok meglehetősen mélynövésűek voltak.
Nagyon tetszett az egész, bár sokkal érdekesebb lett volna (és ekkora belépti díjba bele is fért volna), ha az épületek nem tök üresek, hanem berendezettek lettek volna, korhűen, esetleg használati tárgyakkal.
A lehetetlen küldetés
Persze a táj így is csodálatos volt. Az idegenvezetőtől is sok mindent megtudhattunk. Az erődöt azért létesítették elsősorban, hogy jelezzék a chilei fennhatóságot ezen a területen, mely akkoriban még nem volt lakott.
Ennek megfelelően fogalmuk sem volt hol is építkezzenek, de keresve sem találhattak volna ennél rosszabb helyet. Édesvíz a környéken nincs és rettenetesen erős jeges szelet kap a terület az Antarktisz felől.
Ez annyira erős, hogy a fák az uralkodó széljárásnak megfelelően ferdén nőnek. Természetesen az ágyúkat sosem használták, nem kellett megvédeniük magukat senkitől.
Ekkoriban az indiánokat még nem irtották ki, hanem kereskedtek velük. Ők hússal látták el a tábort, a chileiek pedig csecse-becsékkel és használati tárgyakkal fizettek érte.
Chile azonban hiába akarta fenntartani ezt kis erődöt. Hamar híre kelt, mennyire elviselhetetlenek a körülmények és már senki, semennyiért nem vállalta az ittlétet. A végén már arra kényszerültek, hogy (mint valami mini Szibériában:), köztörvényes bűnözőkkel egészítsék ki az állományt.
Végül a helyzet teljesen tarthatatlanná vált, plusz néhány év alatt sikerült felfedezni a környéket is és rájöttek mekkora baklövés volt ide építkezni. Ekkor költöztek át a vagy 10 fokkal melegebb és sokkal szélcsendesebb + édes vízzel is rendelkező Punta Arenasba. Az erődítményt elhagyták, az romlásnak indult és csak 100 évvel később újították fel. A templom volt egyedül berendezve, ott el is üldögéltünk, mert ott legalább nem vitte le a fejünket a szél. :)
A parkban volt egy érdektelen múzeum egy még érdektelenebb gyűjteménnyel - illetve annak tán nem is nevezhető, hisz csak táblákon az erőd történetét írták le és pár makettet állítottak ki, melyek Magellán hajóit ábrázolták.
A büféből viszont varázslatos panoráma tárult a szemünk elé.
Ha tetszett a történet és a képek, látogass el Ági blogjára, nem fogod megbánni!
HÍRMONDÓ
Nővértől az eladóig
Egy kellemes nyári szombaton is érdemes pár percet rászánni arra, hogy az ember elmélázzon a jövőjéről, és ha azt külföldön képzeled el, akkor átfusd ezt a pár ajánlatot. Soha nem lehet tudni, nem igaz…?
Hároméves kislánnyal szórakozik a magyar bürokrácia
Nóri külföldön született magyar állampolgár magyar édesanya gyermekeként. A 3,5 éves kislány kétéves volt, amikor visszaköltöztek Magyarországra. Csakhogy azóta sem sikerült elintézni, hogy legyen taj-kártyája, aminek elképesztő következményei lettek.
Elfogytak a buszsofőrök
Legalább 150-200 sofőr hiányzik a BKV-nál, de a szakszervezetek szerint ez a szám elérheti az ötszázat is. Ráadásul most már nem csak a külföldi munkalehetőség jelent alternatívát.
Jön a rettegett fehér könyv
A brit kormány tisztviselője szerint a Brexittel véget ér a munkavállalók szabad beáramlása. A részletek az ősszel megjelenő fehér könyvből derülnek majd ki.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek