Helyszínben és tematikában is abszolút változatos történeteket ajánlok ma nektek, járunk majd Európában, Dél-Amerikában és Kínában is, miközben szó szerint megjárjuk a világ végét, és az is kiderül, mennyire drágák a lakások egy kínai nagyvárosban. (Előzetesen annyit: borzalmasan.)

Ám mindenekelőtt kezdjünk Spanyolországban, méghozzá a Portugáliához közeli északnyugati csücsökben, ahová januárban költözött Kata, akivel a KultúrTapas oldal beszélgetett. 

„Eddig csak Barcelona környékén jártam, de ez a vidék teljesen más. Egyrészt azért, mert a kasztíliai mellett a portugálhoz hasonló galíciait beszélik – ez eleinte okozott néhány zavarba ejtő pillanatot számomra, például amikor vásárláskor kétségbeesetten lapozgattam a spanyol szótárt, és próbáltam kitalálni, mi a bánat lehet az, amit a kezemben tartok, vagy amikor a kasszánál érdeklődtek, hogy kérek-e szatyrot, én viszont csak harmadszorra értettem meg, akkor is inkább a testbeszédből. 

Másrészt a régió városainak hangulata nagyon egyedi. Vegyük csak Santiago de Compostelát, az El Camino végpontját – itt élek jelenleg. (…) Nem én választottam Santiagót, ő választott engem. 

Az óváros már régóta az UNESCO világörökség része, szívében helyezkedik el a leírhatatlanul gyönyörű katedrális – itt őrzik Szent Jakab apostol maradványait, és zarándokok tízezrei látogatnak el ide. 

Jelenleg a zarándokfogadó iroda (La oficina de acogida al peregrino) önkéntese vagyok és a végcéljukhoz elérő zarándokokat fogadom kollégáimmal együtt. 

Felvesszük a beérkező zarándokok adatait, hogy statisztika készülhessen különböző kritériumok alapján. Nevükre kiállítjuk a személyesen nekik szóló Compostelát, lehetőségük van szuveníreket és más oklevelet is vásárolni, valamint válaszolunk a kérdéseikre, eligazítjuk őket, segítünk, amiben tudunk. (…) 

Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem, ennek lényege, hogy emberekkel foglalkozz, kapcsolatokat építs. Ebből a szempontból idevág. Illetve azért is, mert folyamatosan nyelveket gyakorolhatok, tanulhatok. 

De ennél mégis sokkal többről van szó, hiszen ez egy másik iskola. Itt folyamatosan új kultúrákkal, habitusokkal, szokásokkal találkozom testközelből – nemcsak az irodában, hanem a munka után is, mikor hazamegyek. 

Az önkéntesek jönnek-mennek, mindig újabb és újabb lakótárs érkezik. Így laktam már együtt olasszal, mexikóival, spanyollal, jelenleg pedig egy brazil lakótársam van. Ez nagyfokú nyitottságot és rugalmasságot igényel mindenki részéről, de én nagyon élvezem ezt a fajta tanulást is. 

Nagyon sokat lehet épülni nemcsak tudásban, hanem személyiségben is. A többi önkéntes, akivel dolgozom az irodában, szintén a világ minden tájáról érkezik, a teljesség igénye nélkül: voltak már az USA-ból, Hollandiából, Belgiumból és Angliából is. 

Folyamatosan ingerek és hatások érnek – és ez gyakran nagyon fárasztó, de igazán megéri. Szóval egy részről kapcsolódik a szakmámhoz, más részről nagyfokú kiegészítés, hiszen az iskolapadban nem tanítják meg, hogyan alkalmazkodj emberekhez és helyzetekhez. (…) 

A régió leginkább a borairól híres, igazából akármit levesztek a polcról, finom. Én inkább a vörösbort kedvelem, de ők a fehér boraikra büszkébbek. A legjobban keresett sör pedig az Estrella Galicia, ezt is érdemes kipróbálni. 

Az ételek pedig… empanada. Erre nagyon büszkék errefelé – töltött tésztát képzeljetek el, a legelterjedtebb változata a tonhalas, de kapható csirkés vagy más húsos változatban is. 

Egyébként a régió azért is különösen vendégszerető, mert ha bementek egy bárba, egy sör, vagy bármilyen ital mellé, több helyen elég gazdag tapákat (kis falatkákat) szolgálnak fel ajándék gyanánt. 

Sőt, van olyan hely, ahol emellett választhattok egy kicsi adag meleg ételt, vagy salátát is. A tapas-kínálat általában spanyol tortillából, kagylóból és krokettből áll (ez utóbbit itt ízesített besamellel töltik meg, nagyon finom!). 

A másik, amit nagyon fontos megemlíteni, ha ide érkeztek, a varázsszó: pulpería. A polip legkülönbözőbb formáit készítik el, frissen, különböző fűszerezéssel, ne féljetek tőle, higgyétek el, hogy értik a dolgukat!” 

A teljes posztot is érdemes elolvasni, itt találjátok.

Kirándulás a Tűzföldre

Ha egyszer kiírnának egy „világvége-pályázatot”, akkor a Tűzföld minden bizonnyal komoly esélyesként indulna rajta. Nos, ide látogatott el Ági, majd jól megírta élményeit a Chile Beautiful blogon.

„A Torres del Paine Nemzeti Park és egyáltalán Chile extrém déli részének felfedezése azóta álmom, hogy ide költöztem, ennek pedig lassan már 9 éve. Az ember azt gondolná, mi tartott ennyi ideig? Egy országban élsz, amelynek egyik részét szeretnéd megismerni, nem kerülhet ilyen sok időbe, hisz nincs a bolygó túlfelén! Pedig de. :) 

Chile észak-déli kiterjedés alapján a föld leghosszabb országa. Magyarországból nézve felfoghatatlanok itt a távolságok. Mi Pesten például azt mondjuk: „leugrom a SPAR-ba”, itt nálunk meg azt, hogy leugrom Calamába, ami 9 óra távolságra van tőlünk busszal. (…) 

Az alkalom akkor érkezett el, mikor Magyarországra látogattam és Santiagóból indult a repülőm. Igazság szerint nagy reményeket nem fűztem az olcsó repjegyhez, de azért elkezdtem nézni a járatokat délre és az olcsóbb repjegy-értékesítő oldalakon feliratkoztam, hogy küldjék az ajánlatokat. 

A szememnek nem akartam hinni, mikor egyik este megkaptam az egyik cég ajánlatát: 6 napos út, oda-vissza repülőjegy Santiago-Punta Arenas viszonylatra 60.000 peso!!! (jelenlegi árfolyamon kb. 28.000Ft). 

Gondolkodás nélkül megvettem és közben igyekeztem elfelejteni, hogy odarepülni az egy dolog, de szállásra és kirándulásokra minden valószínűség szerint a repjegy árának a sokszorosát fogom elkölteni, de nem érdekelt. Majd lesz valahogy - ha kell csövezek a Tűzföldön, csak jussak el oda végre. Tudtam, hogy ilyen lehetőségem nem lesz még egyszer. 

Decemberben vettem a jegyet, ezért még aznap este nekiálltam szállást keresni. Tisztában voltam azzal, hogy minden, ami extrém délen van Chilében, az kimeríti a nagyon drága fogalmát és imádkoztam, hogy találjak elfogadható áron szállást 6 napra. 

Megtámadtam a bookingot és miután végigsöpörtem a létező ajánlatokon, lefoglaltam egy szállást egy magánházban (6 nap 100 USD volt reggelivel az árban). 

Ennyiért Punta Arenasban csak hátizsákosoknak vannak közösségi szállások (10 ember egy szobában, stb.), ezzel én már csaknem 50 évesen nem vagyok hajlandó szembenézni, akármennyire is szeretnék spórolni. 

A szoba külön szoba volt, egyetlen hátránya, hogy nem saját fürdős, de ennyi kényelmetlenséget elviselek. Ráadásul a város főterétől szó szerint 3 sarokra volt. Ebben a házikóban töltöttem 6 napot. (...) 

Amit Punta Arenasról tudni kell: Chile észak-déli irányban megyékre (region) van osztva. Én a legészakibb (Tarapacá) régióból, az Atacama sivatag világából „ugrottam le” átvágva több éghajlati övön, a Baktérítőn és több mint 4000 km-en, hogy eljussak a Magellán - antarktiszi régióba, az örök fagy birodalmába. Punta Arenas ennek a régiónak a megyeszékhelye és messze a legnagyobb települése, a maga 123 000 lakosával. (…) 

Hosszas vita után tűztük ki a különböző kirándulások dátumát, mert nekem szent meggyőződésem volt, hogy mikor Punta Arenasban napsütés van akkor a Torres del Paine parkban is az van. :) Mire felhomályosítottak, hogy a parknak saját mikroklímája van, igy ha Punta Arenasban havazik, attól ott még simán lehet ingujjas napsütés. 

Lényeg a lényeg (minden lehetséges előrejelzést figyelembe véve), kitűztem az időpontokat és másnap hajnaltól indult az első túrám. Ekkor félig napsütéses, félig felhős időt jósolt a tabletem, amiből annyi jött be, hogy reggel tényleg barátságtalan borús idő fogadott, de aztán gyönyörűen kiderült az ég. 

A Tűzföldre indultunk Magellán nyomában, aki az indiánok által táplált állandó tüzekből és füstből kiindulva füstföldként deklarálta a szigetet, amiből aztán később tűz lett. (...) 

A több mint 2 órás kompozás alatt sem derült ki az idő és sem a beharangozott bálnákból, sem a delfinekből nem láttunk semmit (nekik sem volt kedvük előbújni ilyen ocsmány időben:)), viszont a fedélzeten tartózkodás felért az öngyilkossággal, mert simán lefújta a fejünket a szél, úgyhogy a fűtött utastérben vészeltük át az utat forró levest szürcsölve. Viszont a lehangoló időjárás sem törölte a tudatomból azt, hogy VÉGRE a Tűzföldre teszem a lábam. (...) 

Ennek a tájnak az időjárása nem igazán fehér embernek való. A nyár rövid és hűvös, a tél kegyetlenül hideg, dermesztő szelekkel párosítva. Semmi nem él meg, mezőgazdasági termelés itt nem létezik, mindent messziről kell hozni (ezért ennyire drága itt minden). 

A konkvisztádorok nem is jöttek ide és ennek csak egyik oka volt a klíma. Úgy gondolták, ez a terület semmire sem alkalmas. Az itteni indiánok békében élhettek egészen az 1800-as évek legvégéig, majd elsőként megérkeztek a misszionáriusok, akik északabbra már nem találtak maguknak megtéríteni való lakosságot. 

A papok Isten igéjén túl egyéb ajándékot is bőséggel hoztak szerencsétlen indiánoknak: úgymint hastifuszt, kanyarót, pestist mely kapásból megtizedelte az európai nyavalyákra védtelen lakosságot. 

Később az argentin és a chilei kormány rájött, hogy mégiscsak jó ez a fagyott földdarab is valamire: birkatenyésztésre. Sebtiben fel is osztották egymás közt a területet és megérkeztek az első angol telepesek. 

Ők bőszen vadásztak mindenre ami mozgott, s hamar kiirtották az indiánok gyakorlatilag egyetlen élelmiszerforrását, a guanacókat (helyi tevefaj, a láma őse). Az indiánok, mivel guanacót nem találtak, elkezdtek vadászni a földjükön feltűnő, fehér gyapjas jószágokra (amiket ők fehér guanacóknak gondoltak). 

Innentől aláírták a halálos ítéletüket. A néhány elpusztított birka miatt vérdíjat tűztek ki az indiánok fejére és szó szerint úgy kezdtek vadászni rájuk, mint a vadállatokra. A levágott kezekkel, illetve fülekkel kellett igazolni a birkatenyésztő cégeknek az ölés megtörténtét és máris kifizették őket. (...) 

A többórás úton, szó szerint toronyiránt keresztülvágtunk a Tűzföld északi részén. Most láthattuk meg igazán milyen is a földnek ez a távoli szeglete. Kb. olyan, mint a biliárdasztal: zöld és nagyjából sík, kisebb dombokkal, sok lagúnával és még több madárral tarkítva. 

Mivel szinte az egész magánkézben van, végeláthatatlan kerítések mindenütt. Nagyon a látványt nem zavarják, mivel csak egy -egy karó és rajta pár dróthuzal végestelen végig. Rengeteg a guanaco, akiket egyáltalán nem zavar, hogy megállunk mellettük kocsival és kiugrálunk fotózni... no és persze rengeteg a birka... 

És még nem ért véget a nap. A térség egyik legépebben megmaradt és egyben az egyik legnagyobb estanciájára látogattunk el. José Menéndez alapította 1878-ban, akkoriban úttörő vállalkozásként. 

A gyapjú-faggyú, hús és bőr feldolgozásának teljes egészére rendelkezett megfelelő épületekkel, de a művezetőknek, dolgozóknak is megfelelő szállásokkal, konyhával, betegszobával, kápolnával de még saját színházzal is. Az épületek, a világ más déli pontjain (Ausztrália, Új-Zéland), megszokott stílusjegyeket viselik magukon. 

Az épületegyüttes elhanyagolt, elhagyatott, s mint megtudtam, erről nem az állam tehet. Az állam a teljes felújítás költségeit vállalta volna (nemzeti műemlékről van szó), de az amúgy máig dúsgazdag örökösök, akiknek a földjén vannak az épületek, nem járultak hozzá ehhez... érdekes emberek vannak.

Ahogy minden szellemvárosnál megszokott, itt is többen megesküdtek, hogy kísérteteket láttak, sőt, fotóztak! Rendszerint egy fiatal nőt, akinek élete - állítólag - tragikus véget ért. 

Meg kell mondjam van valami baljóslatú a helyben és ezúttal szokásomtól eltérően nem császkáltam el egyedül fotózni. Hármasban jártuk körbe az épületeket (két argentin fiatallal töltöttem ezt a napot)... ment le a nap, az üres, romos épületek árnyékba burkolóztak... ahogy kezdett sötétedni, közös megegyezéssel és a szükségesnél jóval gyorsabban hagytuk el a helyszínt és ültünk be a dzsipbe. (...) 

Késő este (11 körül), értünk vissza a városba. Csak annyi energiám maradt, hogy egyek egy szendvicset forró teával, lezuhanyozzam és úgy éjfélkor beájultam az ágyba." 

Mondanom sem kell, hogy az eredeti poszt ennél jóval hosszabb, rengeteg fényképpel, szóval nagyon érdemes megnézni!

Kínai lakásárak párizsi módra 

Kína persze hatalmas ország, ezért hatalmasok a különbségek az egyes országrészek ingatlanárai között, és akkor a település méretéről még nem is beszéltünk. A Szecsuán blog szerzője, Liping most éppen Shenzenben él, érthető módon elsősorban az ottani (horror)árak kerültek a célkeresztjébe.

„Kína apróbb településein és a kevésbé fejlett régiókban a piac itt is igazodik a kereslethez, de még ezeken a területeken sem kis beruházás a lakásvásárlás. 

No és persze ott a nagy négyes, az ország legdrágább, legfejlettebb városai: a főváros Peking, a legnagyobb kínai város, Shanghai, Dél hagyományos központja, Kanton és persze mostani lakóhelyem, a semmiből harminc év alatt kinőtt, Hongkong melletti Shenzhen. 

Ez utóbbi ráadásul még ezeken belül is kifejezetten drága lett, a szomszédos, előbb említett Kantonhoz képest az átlagárak háromszorosra híztak, de még a másik kettőt is megelőzték cirka 10%-kal (- igaz, cserébe Sanghajban és Pekingben a bérlés drágább). 

S hogy errefelé mit kérnek egy ingatlanért? Elképesztő összegeket. A piac legalját természetesen a külső, távoli városrészek jelentik, mint például Longgang, vagy a még távolabbi Dapeng, bár ez utóbbinál a környezet jobb állapota és a tengerpart közelsége árnövelő hatású is, szóval csak egyes részeire igaz, hogy olcsó. 

Na, de mit is takar ez az olcsóság? Egyes kevésbé menő helyszíneken akár már 40000 yuan (1,7 millió forint) alatt is számolhatunk négyzetméterenként, így esetenként már 70-80 millió forintnyi helyi pénzért is tulajdonosokká válhatunk. 

A még mindig nem a legjobb helyen lévő Luohu városrészben már olyan 200 millió környékén érdemes elkezdeni a tervezést, míg a központban ez már csak hatalmas mázlival jöhet össze, de akadnak egymilliárd forint feletti lakások is. 

Azt hozzá kell tennem, hogy a fenti összegek kivétel nélkül lakótelepi házakban kialakított lakásokra vonatkoznak, nem óriási családi házat kell elképzelni kerttel a hegyekben. A villák világa már egy másik történet, kizárólag az elit számára. 

Az, hogy az árak idáig jutottak, jelentős mértékben egy ingatlanpiaci lufi eredménye is. Korábban elsősorban befektetési célokkal vásárolták meg - a még bő évtizede is ötöd-tizedennyiért árult kégliket, de mostanra már elsősorban a tényleges használat dominál. 

Shenzhen fejlődik, s kínai viszonylatban gazdag. A helyiek átlagos jövedelme nettó 8500 yuan körül van, ami persze egy merőben torz statisztikai adat, ugyanúgy beleértendőek a 3-5000 yuant kereső átlagemberek és a számot magasba emelő üzleti világ. (...) 

Annyi biztos, hogy mostanság Shenzhenben lakást venni nem egyszerű teljesítmény. A helyhiány miatt még ennél is drágább törpéktől - Hongkong, Szingapúr és a világelső Monaco - eltekintve csak Genf és London drágább, Párizzsal nagyjából fej-fej mellett állnak.” 

Olvassátok el az eredeti bejegyzést is, itt tehetitek meg!

HÍRMONDÓ

A határátkelő nők több gyereket szülnek, mint a maradók

A külföldön munkát vállaló magyar nők több gyereket szülnek, mint ahány az itthon maradt családokban világra jön. Ami azért erősen elgondolkodtató.

Tovább nőhet a magyar határátkelők iránti igény 

A kereskedelmi és iparkamara elnöke szerint a német és a környező országok munkaerőpiacának éhsége egyre nő, és feltehetően most is Kelet-Közép-Európa felé fognak tekinteni.

Banksy beszólt a Brexitnek 

A graffitis most éppen a britek uniós kilépést vette célba és készített róla egy rá jellemző stílusú képet, amit itt nézhetsz meg.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.