Nemrégiben hallgathattátok meg a Határátkelő történetének első podcastját, melynek főszereplője a Los Angelesben élő Tamás volt. Ma folytatódik a beszélgetés (köszönöm az azt készítő Gwy ismételt közreműködését), ám mielőtt belevágnánk, rövid összefoglaló azoknak, akik az első részt nem hallgatták / olvasták. (Egyébként itt pótolhatják.)
Tehát akkor rövid alapinformációk: Tamás két-három éve tervezgette az Amerikába költözést, újságíróként pedig kézenfekvő volt, hogy valamilyen tudósítói munkát próbál szerezni.
Ez végül úgy sikerült, hogy az akkori magyarországi munkahelyénél egyszerűen megkérdezte, mi lenne, ha tudósító lenne mondjuk Los Angelesben. Zöld utat kapott, ami eleve rögtön 50 százalékos sikert jelentett. Körülbelül egy évvel azután, hogy a tervezés elindult, a kezében volt a vízum.
Így került ki Los Angelesbe és lett az egyik legnagyobb magyar bulvárlap online részlegének videós tudósítója.
Az előző beszélgetés (a YouTube-on itt hallgathatjátok / nézhetitek meg, SoundCloudon pedig itt) azzal ért véget, hogy Tamás arról beszélt: végig úgy gondol erre az egészre, hogy ez most az ő ideje, szerette volna, dolgozott érte, megpróbálta, és remélhetőleg sikerrel is jár (ez egy év kintlét után azért még szerinte sem dőlt el).
Itt vesszük tehát fel a beszélgetést elejtett fonalát, én pedig át is adom a szót.
„A határátkelés kapcsán gyakran felmerül, hogy mi hiányzik Magyarországról a Túró Ruditól (…) kezdve a kolbászig. Neked van ilyen hiányérzeted?
Nem nagyon. Én soha nem voltam paprikáskrumpli-rajongó, vagy töltöttkáposzta-imádó. Ha honvágyam lenne, akkor a város, vagy az egykori szűkebb környezetem iránt lenne, ahol az eddigi életem jelentős részét éltem. Mindig úgy gondoltam, hogy külföldön élve hiányozna mondjuk a Margitsziget, de aztán rájöttem, hogy nem igazán hiányzik.
Nem arról van szó, hogy nem gondolok rá, vagy hogy most, amikor itthon vagyok, nem jó itt mászkálni. Inkább arról, hogy az életünk az előrelépésről és nem az állandó visszatérésekről szól.
Azért is indultam el, mert szerettem volna valami mást megismerni. Nyilván voltak másfajta motivációim is, de én alapvetően azt élvezem odakint, hogy mindennap valami újat látok.
Klasszikus értelemben vett honvágyam nem volt. Sajnos a családomból már csak kevesen élnek, tehát ilyen szempontból sem gyötör a találkozás utáni vágy. Nyilván ha valami baj történne az itthon maradt szeretteimmel, akkor azonnal felülnék a repülőre és hazajönnék, de alapvetően úgy érzem, nekem ott kint van egy utam, amit el tudok kezdeni bejárni.
Egyébként nagyon sokat beszélek az itthoni ismerőseimmel, barátaimmal. Az más kérdés, hogy milyen minőségű kapcsolatot tudsz fenntartani tízezer kilométer távolságból az itthon maradottakkal.
Azt is tudomásul kell venni, hogy az emberek nagyon-nagyon gyorsan lemorzsolódnak. Nálam két-három hónap alatt a tizedére csökkent azoknak az embereknek a száma, akikkel egyáltalán beszéltem.
A kultúrsokkhoz hasonlóan szerintem itt is van egy menetrend. Az elején mindenki iszonyatosan érdeklődő, hívnak, érdeklődnek a hogyléted felől, hogy minden rendben van-e. Aztán jön egy irigység-időszak, amikor látják, hogy jobban érzed magad…
… rájönnek, hogy nem fogsz belebukni…
Pontosan. Majd jönnek a kisebb-nagyobb lelki zsarolások, az „itt hagytál minket”, végül a harmadik fázis a kiválasztódás, amikor ezek az emberek lekopnak. Az ilyen típusú határátkelésben nagyon gyorsan átértékelődik a múlt.
Mennyire távoli Amerikából nézve a magyarországi életed, és fordítva: hazalátogatva mennyire tűnnek messzinek a Los Angeles-i hétköznapok?
A nagy szerencse az, hogy mi már olyan korban mehetünk külföldre, amikor akár a napi magyarországi aktualitásokat is tudjuk követni. Nagyon nehéz nem megnézni minden nap akármelyik, Magyarországgal foglalkozó híroldalt. De szerintem nem jó nézegetni, hiszen nem azért mentél ki, hogy utána azzal foglalkozz, hogy melyik magyar politikus éppen mit csinál.
Egy nagyon kedves barátom azt mondta: el kell döntened, hogy itt, Amerikában akarsz élni és dolgozni, vagy Magyarországon. Akik nem azon gondolkodnak, hogy ott, ahol élnek hogyan csinálják meg a szerencséjüket, azok a saját dolgukat nehezítik meg.
Amikor valaki „megcsinálta a szerencséjét Amerikában” nem azzal vacakolt, hogy mi történik Magyarországon, hanem azzal, hogy vele mi történik odakint, és azt próbálta felépíteni.
Számomra Los Angelesnek az egyik legvonzóbb része, hogy 2-3 hetente történik valami olyan apró előrelépés, ami közelebb visz az elérendő céljaimhoz. Nem azért, mert én a szerencse fia lennék, hanem azért, mert mondjuk beszélgetek valakivel, aki három nappal később átküld egy linket, ahonnan aztán szintén jön valami – és ezek a kis lépések szépen felépítenek.
Ha ezt nem értékeled, akkor csomagolhatsz és jöhetsz vissza. Ha értékeled és türelmes vagy, akkor össze fog állni egy olyan kép, ami nem biztos, hogy három hónap alatt sikerre visz, de jól érzed magad tőle. Márpedig szerintem a legfontosabb az, hogy a boldogságod keresd.
Magyarként soha nem fogod kimondani, hogy „boldog vagyok”. Nagyon nehéz hazafelé azt kommunikálni, hogy jól vagyok. Nem mondom a magyar ismerőseim arcába, hogy boldog vagyok és úgy jó minden, ahogy van…
Miért?
Az egyik kinti amerikai barátom azt mondta (és nagyon igaza van), hogy a magyar ember olyan, hogy „minden nagyon jó, de…”. És ez a „de” mindig ott van, mert ha nem hangzik el, akkor irigyek lesznek rád, nem állnak veled szóba – egy idő után elvárják, hogy a rosszról, a bukásról beszélj.
Abban a két hétben, amit most itthon töltöttem, rendszeresen elhangzott, hogy „jó, jó, de mondj valami rosszat!”. És nem tudok rosszat mondani – nem azért, mert belehülyültem ebbe az egészbe, hanem azért, mert valóban jól érzem magam ott, akkor meg minek mondanék bármi rosszat.
Nyilván van mindenhol rossz, de azért az nem olyan kardinális probléma, hogy a körülöttem lévő 12 utcából nyolcban hajléktalanok vannak. Akkor majd használom a maradék négyet.
Másik példa: az emberek a bulik idején a szórakozóhelyek összes kinti sarkát összepisálják, de annyira, hogy a Sziget mobilvécékből áradó szaga ahhoz képest egy Chanel-parfüm illata – mindez egy luxusszórakozóhely-lánc mellett a Santa Monica Boulevardon. A környék egyetlen nagy húgyszag a hétvégi buli idején, de azért ez nem olyan dráma dolog, amit ne lehetne elviselni.
Ezzel együtt nagyon-nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy én nagyon szerencsés vagyok, mert olyan helyzetbe kerültem, amiből könnyen tudok építkezni, és azt csinálom, amit szeretek.
Ugyanakkor Kaliforniában azt látom, hogy még egy kevésbé jól hangzó és kevesebbet fizető munka esetében is amikor az ember a nap végén hazaindul, általában megköszönik neki az egész napi munkáját, ami már egy olyan apróság, amitől jól tudod érezni magad.
Az is nagyon fontos, hogy tisztelik a szabadidődet. Tehát ha pénteken délután leteszed a munkát, és a hétvégén semmit nem kell csinálnod, akkor hétfő reggelig senki sem zargat.
Egy átlagos munkában nincs olyan, hogy ha te nem tudod 8 óra alatt elvégezni a munkádat, akkor ráhúzol még kettőt-hármat. Majd másnap reggel folytatod, ami szerintem rendkívüli módon megnöveli az emberek boldogságérzetét.
Ha már itt tartunk: mennyit változott az életszemléleted és az életmódod?
Nagyon megváltozott minden. Már Magyarországon elkezdtem leépíteni az egészségtelen ételeket az életemből. Kint folytattam ezt, és teljesen elhagytam például a kenyeret, amit megkönnyített, hogy nagyon csábítók a gyümölcsök, zöldségek, az éghajlat miatt rendkívül sok minden megtalálható.
Emellett nagyon sokféle magot is lehet kapni, én pedig elkezdtem egy olyan diétát, amiben délig csak magokat ettem némi gyümölccsel és sajttal. Ezt tulajdonképpen még ma is követem, bár már kicsit több húst teszek bele.
Délben egy rendes étkezés jutott, és este sem ettem kenyeret, hanem például pászkát, ami kevésbé terhelő étel. Mindemellett elkezdtem sportolni, futni, küzdősportra jártam (ami nem volt újdonság, mert korábban Magyarországon is csináltam).
A nagy felfedezés viszont a túrázás lett, Los Angelesben és környékén rendkívül jó útvonalak vannak, szuperül kiépítettek, kitáblázottak. Szóval ez egy tökéletes hely lett arra, hogy újrakezdjem az életem.
A másik nagy változás az volt az életemben, hogy lettek hétvégéim, amik az első időszakban tényleg alvással, meg ágyban fetrengéssel teltek…
… meg azzal, hogy nem hitted el, hogy ilyen van…
… meg azzal, hogy nem hittem el, hogy ilyen van. Komolyan. Tizenöt-tizenhat év 0-24 órás újságírás után ott álltam, hogy ugyanazt csinálom, de kicsit más stílusban.
Kezdtem rájönni, hogy „de jó, van egy napom, mit csináljak?” - és akkor elmentem sétálgatni, nézelődni, elkezdtem fotózni a környéket…
Most például egy olyan szakaszban vagyok, hogy mindent csinálnék, de kevesebb időm van rá, mert több embert ismerek, jövünk-megyünk, jobban kell alkalmazkodni másokhoz, mert nem szeretnéd elveszíteni a frissen kialakult barátságokat.
Ez megint egy új dolog – az új életed felépítése.”
(Folyt. köv.)
HÍRMONDÓ
Dolgozz a legnépszerűbb országokban!
Hétvége lévén a szokásosnál több külföldi állásajánlattal kedveskedünk nektek, úgyhogy lesz itt osztrák, német, svájci, angol és holland munkalehetőség is (valamit biztosan kifelejtettünk, de akkor majd megróttok érte). Ha más ország érdekel, akkor itt keresgélj!
Az osztrák kancellár beszólt Orbánnak
Nemhogy csillapodnak, egyre nagyobbat szól az osztrák-magyar csörte a külföldiek családi támogatásának az osztrák kormány által tervezett csökkentése kapcsán. Most a bécsi kancellár mondott egy cifrát Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek.
Gyorsan eldőlhet az angliai magyarok sorsa
Legalábbis áttételesen elég sok minden kiderült a lengyel kormánypárt elnöke és a brit miniszterelnök londoni találkozóján, ahol nagyjából képet kaphattunk arról, hogyan képzeli Theresa May a tárgyalások menetrendjét.
Lassan eldől, hol lesz az új London
Hiába reménykednek benne a britek (pláne a fővárosban élők), majdnem lehetetlennek tűnik, hogy meg tudják tartani azokat a nemzetközi pénzintézeteket, melyek most Londont használják központként. Ráadásul bejelentkezett több nagyon erős vetélytárs is, nem egy közülük kormánytámogatással.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: