Egy dolog a kritika, a másik viszont az, ha valaki állandóan azon füstölög, hogy abban az országban, ahová költözött, miért úgy mennek a dolgok, ahogy. Az alkalmazkodás lesz a mai egyik témánk. Ezt követően pedig jöjjenek a végletek: egy téli út a cári faluba, egy másik pedig egy kis kalandozás Új-Zélandon. Ennyit a változatosságról! :)

„Ha valaki odaköltözik egy országba, akkor nem az van, hogy örül, hogy befogadják?” – teszi fel a kérdést a Luxemb(o)urgból szeretettel blog szerzője, és mit mondhatnék: de, az van. Már akinél, mert ez is embere válogatja. 

„Amennyire szeretem a legközelebbi ismerőseimet, néha annyira fel tudnak húzni. Van köztük olyan, akinek fingja nincs semmiről, mivel csak angolul tud, de néha attól is - mármint a kiejtésétől - sírni tudnék, és abszolút gőze nincs a bármilyen luxemburgi ügyintézésről.

Most pl. hiányzott a munkahelyéről betegség miatt pár napot, és kapott orvosi igazolást, meg el kellett küldenie az itteni egészségpénztárnak a számlát az orvosnál tett látogatásáról meg a gyógyszerekről - ahelyett, hogy megnézte volna a neten, hogy mit kell csinálni, engem kérdezgetett folyamatosan („de hogyan?”, „de mikor?”, „de kinek?”), pedig minden infó fent van egy honlapon angolul (vagy ha nem ott, akkor annyiféle expat oldal/csoport van itt, hogy valahol biztos megmondják neki).

Egy másik ismerősöm amiatt panaszkodik, hogy milyen bonyolult a rendszer (nagyon bonyolult - postán el kell küldeni három darab papírt egy címre ingyen), és úristen, és amúgy is az _összes_ francia (értsd: franciául beszélő luxemburgi hivatali alkalmazott) arrogáns, direkt rosszat akar neki, és egyáltalán, mind kapják be.

Én nem értem, ha valaki odaköltözik egy országba, akkor nem az van, hogy örül, hogy befogadják, tájékozódik az ottani rendszerről és alkalmazkodik hozzá? 

Senki nem mondta, hogy itt kell lenni, de ha már itt van, akkor

a) vegye már a fáradtságot, hogy alapszinten megtanulja a(z egyik!!!) hivatalos nyelvet (bakker, van három, még választhat is!),

b) legyen már annyi életképesség (sic) benne, hogy utánanéz, mit hol/hogyan/mikor kell elintézni, ne tőlem kérdezzen olyasmit, amit én is a neten kell, hogy megkeressek,

c) ne panaszkodjon az ügyintézésre folyamatosan - ő választotta ezt az országot, senki nem kényszerítette, hogy pont ide költözzön, és amúgy sem kell mindennap ügyet intéznie szerencsére, bírja már ki.

Tudom, hogy én túl szigorú vagyok magamon kívül mindenki mással, ÉS szerelmes Luxemburgba (de legalább ezeket be is látom), de tényleg úgy érzem, hogy ha az ember abszolút önszántából választ valamit, és annak utána olyan tulajdonságai vannak, amiken nem lehet változtatni, akkor, ha amúgy a pozitívumok még mindig jelentősebbek, mint ezek a problémák, akkor nyelje már le. 

És ha ez a külföldre költözés, akkor pláne, hát nehogy már az számítson, hogy kb. kéthavonta egyszer el kell küldeni egy papírt valahova. Majd amikor márciusban adóbevallást kell csinálni, na, akkor lehet fogaknak csikorgatása...!” 

A teljes posztot ebben az esetben is érdemes itt elolvasni.

Irány a cári falu! 

Ha lehet hinni a híradásoknak, akkor Magyarországon (és Európa egy jelentős részén is) elég komoly hidegek vannak mostanság, de van egy olyan érzésem, hogy azért Oroszországhoz képest ez még mindig kispálya. Mit érdemes ilyen időben csinálni? Hát kirándulni, méghozzá Szentpétervár mellé – legalábbis Natussshka szerint.

„A téli hónapokban extrán nehéz kimozdulni otthonról. Az itteni hideg annyira nem is akasztott ki, sokkal inkább a szürkeség. Bezzeg -20 fokban sütött a nap, így én igazán visszasírom a mostani épphogy nulla alatti hőmérséklet helyett.

Annyit tudok kierőszakolni magamból, hogy bemetrózom a belvárosba, megkeresem a legújabb kávézót, amit kiszemeltem magamnak, eltöltök néhány kellemes órát a kávémmal és valami egészségesnek tűnő kajával, majd jövök haza. Persze ezzel elmegy az egész délutánom, de nem is bánom. (…)

Egy-egy szép helyre mindig érdemes ellátogatni. Nyáron a Nyári Palota volt terítéken, most pedig a téli hangulathoz híven Pushkinra látogattunk el, ahol a Carszkoje Szelo terül el, ami cári falut jelent… 

Szóval sok-sok kis palota van itt, amit én #nemturista módon kívülről szeretek csak megcsodálni. A parkba való belépés most ingyenes volt (lehet, hogy csak a nyári időszakra szednek belépőt), így sétálhattunk egy nagyot. 

Bár maga a város (Pushkin) nincs messze Pétervártól – 25 km – egy jó kétórás út volt kijutni. Ilyenkor érzem, hogy végül is egy hatmilliós városról beszélgetek, hiába nem tűnik annyinak.” 

A kirándulásról készült képriportot ki ne hagyjátok!

Hari Hari és Rob Roy

Oroszország után jó nagyot ugrunk, egészen Új-Zélandig (ennél nagyobbat nehéz is lett volna), ahol a 90 millió fülöpke blog szerzője járt egy kis kirándulás erejéig. Ha azt mondom, hogy érték kihívások, akkor nem mondok semmit.

„A balos közlekedés itt is elbizonytalanított elsőre, hogy most béreljek-e vagy sem de nem akartam kihagyni a lehetőséget, inkább bevállaltam. Pár nap alatt elég jól bele lehet jönni, nekem sikerült 1850 km-t beletenni az autóba egy hét leforgása alatt. 

Mondjuk volt egy elég meredek pár száz méterem, mikor egy fényképezős megállás után az út jobb oldalára mentem vissza, ráadásul egy élesebb kanyarban tehát még azt sem láttam volna, ha jön valaki csak az utolsó pillanatban. 

HálIsten nem jött senki és semmi, miután kijöttem a kanyarból rájöttem, hogy hoppácska, rossz oldalon vagyok. Rövid káromkodás, kis kormányzás és minden rendben. 

Volt több technikás szakasz is, pl mikor Queenstownba mentem lefelé egy hegyről és volt vagy 20 azaz húsz darab 180 fokos kanyar közvetlen egymás után. (…) 

Második nap már nagyobb magabiztossággal és mindenképp több tapasztalattal - ami a vezetést illeti - indultam neki, hogy bejárjam a Hari Hari tengerparti túraútvonalat. 

Azt kell mondjam, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a déli szigeten jár. Az út első szakaszában egy autóútnyi széles ösvény vezetett, két oldalán fák és bokrok, amik teljesen eltakartak mindent, olyan sűrűn nőttek. 

Szerencsére nem voltak elágazások, mert akkor örökre ott ragadok. Egy idő után a táj hirtelen átváltott és egy csodás mohos erdőben találtam magam. Nagyon misztikus volt és csak előkészített egy még jobb szakaszt. 

Mikor kiértem az erdőből és visszanéztem az egész úgy nézett ki, mint egy jól belőtt és hátrazselézett séró. Gondolom az állandóan, a tenger felől fújó szél miatt. 

Már ki is találtátok, a harmadik szakasz egy tengerpart volt, vulkanikus fekete homokkal, sok sziklával, végeérhetetlen hullámokkal. Itt találkoztam az első emberrel, egy helyi horgásszal, természetesen ő normálisan volt felöltözve, én farmerben meg sportcipőben indultam neki az útnak... Mondta, hogy siessek, mert ha jön a dagály akkor nem tudok elmenni az úton. (...) 

A Hari Harin kivül teljesítettem még két nagy túrát, a Rob Roy gleccser útvonalat - itt nagy meglepetésemre találkoztam egy magyar arccal is - és egyet a Mount Cook nemzeti parkban. 

A Rob Royt a cipőm megfércelésével kellett kezdenem, ha nem akartam méregdrágán egy másikat venni - és nem akartam. Szóval beszereztem reggel a boltban egy adag pillanatragasztót meg gémkapcsot, valamelyik csak bejön. (...) 

Ugorjunk térben és időben, kiértem a Rob Roy útvonalhoz, pontosabban meg kellett állni előtte 1-2 km-rel, mert sok eső eshetett előző napokban és olyan vízfolyások voltak az úton, amit már nem akartam megkockáztatni, hogy áthajtok rajta. 

Indulás előtt gyorsan megfixáltam a cipőm, ami azt jelentette, hogy tehénhúgyban ugrándozva elsőre a zoknimat ragasztottam oda a cipő „testéhez”, de második körben már sikerült a talpat ragasztanom a cipő „testéhez” - az, hogy miért volt nedves a fű a lábam alatt csak később tudtam kikövetkeztetni, mikor elég lassan elhajtottam egy tehén mellett, aki épp huggyolt és még a visszapillantóból is azt néztem, hogy még mindig huggyol patakokban. 

Mindent összevetve remek túra volt ez is. A végén találkoztam egy olasz csajjal meg egy német sráccal, mondtam nekik, hogy tervezem a Mount Cook Mueller Hut túrát is, ők nemrég mászták meg és biztosítottak róla, hogy nagyon szép, de pokoli sok lépcső vezet fölfelé." 

Hogy mi lett az egész vége, és mi minden történt még Új-Zélandon – azt ide kattintva tudhatod meg.

HÍRMONDÓ

Nem csak a pénz miatt mennek el a magyarok

A legfrissebb adatok szerint a kivándorlás csak bizonyos területeken járult hozzá a munkaerőhiányhoz Magyarországon. Most már az is egyre egyértelműbb, hogy a határátkelők egy része nem anyagi megfontolásból megy el.

22 évesen leléptem Magyarországról 

„Mielőtt Ausztriában kiszálltam az autóból, édesapám egy 500 euróst nyomott a kezembe: Ha kell még, tudunk adni. Azóta nem kellett.”

Kétszázezer forint a nettó átlagfizetés 

Közel 10 százalékkal nőtt egy év alatt a nettó átlagkereset – legalábbis a statisztika szerint. A kérdés inkább az, hogy mennyit lehet érezni belőle.

A világ legnagylelkűbb országai

A segítőkészség és a nagylelkűség nem függ az anyagi helyzettől – avagy egy felmérés meglepő eredményei.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.