Ma folytatódik és befejeződik a Seldon-család kalandjainak egy hete kezdődött története (kösz a türelmet, hogy kivártátok, szerintem érdemes volt, miként érdemes átkattintani az első részre, mert utólag jó pár képpel bővült az eredeti poszt). Ma pedig lesz itt minden az elefánttól a hangyáig, eső, defekt, kultúra és kalandok – jó szórakozást hozzá! (Jelzem, a sétáló műelefántról szóló videó mindent visz!)
Reggel elindultunk Nantesbe. Régen ez a város is Bretagne része volt és sokáig ez volt a fővárosa, de később máshova sorolták. Nantes egyik leghíresebb szülötte Jules Verne. Megnéztük a múzeumát.
Nantes egyébként manapság leginkább a hatalmas lépegető mechanizmusairól ismert: La Princesse-ről (ami nevével ellentétben egy nagy lépegető pók) és a Sultan’s Elephantról.
Az elefánt nagyjából háromemeletnyi magas lehet, lépeget, és közben az ormányából vízgőzt fújtat ki. Szürreális látvány, de a gyerekeknek nagyon tetszett.
Nantes legfontosabb eseménye VI. Henrikhez kötődik, aki 1598-ban itt adta ki a nantes-i ediktumot. Valójában a 30 éves vallásháború ekkora már eldőlt, a hugenották száma negyedére csökkent a korábbi időszakhoz képest, de miután Henrik is protestáns volt katolizálása előtt, és továbbra is erős maradt a protestáns vezetés a hadsereg bizonyos részeiben és a politikában, ezért fontos volt a két tábort kibékíteni egymással.
Miután családunkban többségben vannak a kiskorúak, ezért a nap hátralévő részét is gyerekes programokkal folytattuk, úgy, mint játszótér és városnéző kisvonat.
A kisvonat önmagában is jó program, mert ezt a gyerekek is szeretik, ilyenkor a szülő is „pihenhet”, valamennyire várost is néz, miközben fél kézzel fogja a vonatból kimászni készülő csemetét, hol az egyiket az egyik oldalon hol a másikat a másik oldalon (de az ilyesmi már a napi rutin része).
Hatodik nap
Mont Saint Michelhez mentünk. Azt hiszem ez az egyik legismertebb francia épületegyüttes a világon. Még Mike Oldfield is írt egy számot.
Az apály-dagály állása szerint változik, hogy sziget vagy félsziget éppen. Szokásunkhoz híven megint korán indultunk, amennyire ez lehetséges gyerekekkel. Rennesből másfél óra autóval, és szerettünk volna még délelőtt odaérni.
Mme Seldon is és én is nagyon izgatottan vártuk, hogy mikor látjuk meg a szigetet. Valahogy már gyerekkorom óta vágytam már ide eljutni, és féltem a „csalódástól”. Mme Seldon meg a középiskolás franciakönyvéből ismerte, és azóta vágyott ide.
Aztán megláttuk az autóúton. Tényleg érdekes látvány már messziről is. A turizmus itt nagyon jól van megszervezve. Ki vannak jelölve az autók parkolóhelyei, ott kell hagyni a kocsit, majd ingyenes buszok elviszik az embereket a szigethez (pontosabban a hídon a sziget közelébe), teljesen korrekt dolog. Ezen kívül lehet választani lovas kocsit, ami pénzbe kerül, viszont cserébe lassabb (mondanom sem kell a visszautat azzal tettük meg).
Amikor megérkeztünk a hegyhez, Marianna lelkesen felkiáltott, „úgy látszik lemaradtunk a dagályról, de szerencsére „elcsíptük” az apályt” (ezen jót nevettem, úgy mondta, mintha legalábbis 10 másik variáció lett volna, és abból csak ez a kettő jó).
Mont Saint Michel – „éppen az elcsípett apálykor”
A kolostorsziget egyébként már több mint 1000 éves. Bent nagy a zsúfoltság, mi főleg a külső fal íven próbáltunk meg felfelé haladni, elkerülve a belső sikátorok butikjait, ahol pillanatok alatt el tudtak volna veszni a gyerekek. A kolostorba nem jutottunk be, majd legközelebb… Lefelé a hegyről, azért csak vettünk mindenkinek Mont Saint Michel-es egyen-pólókat.
Mont Saint Michel – „egyenpólóban” (a tengerparton folyton fúj a szél)
Aki autóval arra jár, legyen óvatos, olyan hatalmas kövekkel van leszórva a parkoló, mint ami a vasúti talpfák között szokott lenni.
Utána még elmentünk megnézni Saint Malo-t. Itt született Jacques Cartier, Kanada felfedezője. Sajnos délután ötkor még annyi autó volt a városban, hogy egyszerűen nem lehetett parkolni. Tettem két kört a belvárosban.
A parkolók bejáratánál hosszú sorok voltak, mind arra vártak, hogy hátha valaki kijön, és megürül egy szabad hely. Így viszont az utcán is akadozott a forgalom. Végül feladtam, és eljöttünk, a gyerekek is eléggé kimerültek a Mont Saint Michel megmászása után, így nem erőltettem, hogy valahol a külvárosban megállok és besétálunk. Szóval a nap vége kicsit lazábbra sikerült, de időnként ilyen is kell.
Hetedik nap
Már megvolt a program, ma indulunk Carnac megalitikus köveihez, ha belefér még Quiberon félszigeten fürdünk. Szóval miután tegnap a nap vége elég „lazára” sikerült, így erre a napra egy kicsit mozgalmasabbra terveztük.
Na, ide pont nem sikerült eljutnunk. Szépen összekészültünk. Ilyenkor a kocsi megtelik, enni és innivalókkal, játékokkal. Vittünk strandfelszerelést, szóval a hétszemélyes Scenic szabad két ülése tele volt mindenféle „kacattal”.
Már legalább fél órája úton voltunk, amikor meghallottam a hangot. Defekt a jobb hátsón. Szerencsére pont a lehajtó közelében történt, így le tudtam jönni a gyorsforgalmi útról.
Egyszer csak ott álltunk a „semmi közepén”, Le Vergerben. Az autó „szügyig” megpakolva a gyerekek „nélkülözhetetlen” holmijaival, a csomagtartó szintén. Ha kinyitom a csomagtér ajtaját, kihullik egy fél háztartás. A szükségkerék valahol ott lapulhat. Ja persze, csak a nagy pakolásban nincs hozzá szerszám. Bagatell.
Emellett „szórakoztatni” is kell a három gyereket kint a puszta közepén. Szerencsére nem esett az eső, így valamennyire le lehetett foglalni őket valami gumis ugrálós játékkal.
Közben Mme Seldon felhívta a francia Assistance-ot, de ott miután kiderült, hogy magyar rendszám van rajta, a magyar Assistance-ot kell hívni. Felhívta a magyart, ott más volt bajuk, de továbbítottak az európainak. Na, ők végre kerestek nekünk egy helyi gumist, aki trélerrel el is jött az autóért.
A gyerekek szerencsére ezt is „kalandnak” fogták fel, sőt úgy viszonyultak hozzá, mint a nyaralási program részéhez. Most is emlegetik, hogy milyen volt a nagy teherautóban ülni, ami elhúzta az autónkat.
A szükségkerék, roule de galette, csak a városon belüli, kis sebességű autózásra való, rövid távon. Miután megrendelték nekünk az új kerekeket, addig Plélan-le-Grand helységben megtaláltuk a játszóteret. – Ha játszótér van, minden van. Itt meg is ebédeltünk az Excalibur nevű pizzériában.
Az Excalibur vendéglő
Utólag azt gondolom, hogy feltehetőleg az előző napi Mont Saint Michelnél levő parkoló kövei hasíthatták ki a kereket, amik eddig bírták.
Nyolcadik nap
Elmentünk Mme Seldon gimnáziumi levelezőtársához, ahol éppen nagy születésnapi partira készültek, vagy 80 vendéget vártak. Egy órát beszélgettünk, aztán tovább indultunk.
Marina szülei egy olyan tipikus bretagne-i tanyán élnek, mint amilyen a La Famille Bélier filmen is van.
És ha már a film, azt kell, hogy mondjam, ennél a francia filmnél éreztem először azt, hogy „ismerős vidéket” látok. Még egy részlet a film végéből, magyar felirattal. (A francia feliratos változat ez.)
Bretagne tényleg kicsit különbözik a többi francia vidéktől, sok a kis tanya elszórtan, és még viszonylag sokan élnek a mezőgazdaságból. A rövid látogatás után a déli órákban indultunk tovább Caen-be.
14. Caen-ben csak egy napra szálltunk meg, így fontos volt, hogy időben el tudjuk foglalni a szállást. Aznap délután még volt egy programunk: megnéztük a világ első képregényét…
Ismét egy angol vonatkozású látnivaló. Ez egy 70 méter hosszú fali kárpit, ami kronológiai sorrendben bemutatja Hódító Vilmos 1066-os expedícióját és az azt megelőző éveket mutatja be. Szépen ki lehet venni rajta a hajók készítését, a partraszállást, a hastingsi csatát.
Azt lehet tudni, hogy a kárpit Angliában készült, de nagyon korán Bayeux-be került. Ez nem volt meglepő, ugyanis a korabeli angol királyok legértékesebb tartományai éppen a francia területeken voltak. Ismert például, hogy a legnagyobb angol lovagkirály, Oroszlánszívű Richard királyként csak fél évet élt Angliában.
„Egy kis darab a kárpitból…”
Bayeux katedrális – a kárpitot nem innen hoztuk (az a városi múzeumban van kiállítva)
Kilencedik nap
Lassan közeledünk utazásunk végéhez. Caenből Lille-be mentünk.
59. Nagy flamand hagyományokkal rendelkező város, de egyben a Ct’ti nyelvjárásról is „híres”, vagyis inkább hírhedt, ugyanis Franciaországban közmegegyezés van arról, hogy ez a legfurcsább nyelvjárás legalábbis az oil eredetűek közül. Hát még annak, aki Marseille-ből keveredik fel oda.
Tizedik nap
Esik. Én szeretem az esőt, de ennyit nem, és főleg nem úgy, hogy egész nyaralásra nem vittem magammal egy hosszú ujjú ruhát sem. Egész végig egy ujjatlan vászon felsőbe jártam, amilyen szerintem a horgászoknak van, sok zsebbel. A nagy és sok zseb az nagyon fontos. Sőt talán az egyik legfontosabb annak, akinek gyereke van. Szóval nekem csak ez volt, és esett.
Nem baj, úgyis este indul a gép Charleroi-ból. Addig azért valamit csak kéne csinálnunk, elvégre nem ülhetünk indulásig csak az ágy tetején, meg Charleroi csak három óra autóval.
Így azt találtuk ki, hogy megnézzük a Természettudományi Múzeumot. A luxemburgit szeretjük (mindenféle interaktív bemutatóval, vulkáni övek felvillannak gombnyomásra, lehet megnézni a naprendszer makettjét, hogy mennyi idő alatt ér el a fény a bolygókra, stb.), csak idén átépítik.
Szóval azt gondoltuk, hogy ez is biztos jó lesz, elvégre Lille egy milliós várostömörülés. Így hát elmentünk a lille-i múzeumba, ami nem nagyon volt interaktív. Legjobban talán egy békéscsabai helyi gyűjteményhez tudnám hasonlítani, ahol ki van tömve pár kacsa, meg tyúk, és néhány ábra falon. Na, ez sem sokkal volt bővebb.
De amilyen szerencsénk volt, azért volt ott egy hangyaboly is, ahogy a levélvágó hangyák vitték a levelet végig az ágakon, meg a madzagon a kiépített fészkükbe. Na, ezt aztán elnézegettük.
A lányaink hosszas eszmecserét folytattak arról, hogy melyik hangya lehet a királynő, ki kinek a barátja. Melyik hangya a legerősebb. Segítenek a kisebbnek, mert az egyik elhagyta a levelét. Szóval találtak maguknak témát a „dögunalmas” kiállításon. Szerencsénk volt.
Két órát töltöttünk el itt, majd még tettem egy kört a városban autóval, és irány Charleroi. Innen indult estefelé a gépünk Budapestre.
Végül a számok megfejtése: azoknak département-ek száma volt felsorolva az elején, ahol megszálltunk. Így pontosan lehet követni a térképen, hogy mekkora kört tettünk meg, milyen département-eket jártunk be. Amikor végül hazaértünk, az autóban 3000-rel több kilométer volt, mint induláskor.”
HÍRMONDÓ
Egész Európában hiány a szakember
Majdnem az európai cégek fele szív(ja a fogát) a szakemberhiány miatt. Talán az oktatással kellene kezdeni valamit.
Szolidaritás, ami mindenkinek jó
Az Európai Szolidaritási Testület lényege, hogy 17 és 30 év közötti fiatalok önkéntesként vagy gyakornokként 2–12 hónapig dolgozhatnak valamelyik uniós államban. További részletek itt.
Bürokráciába fulladhatnak az angliai magyarok
Még a brit belügy sem tud válaszolni arra, miből derül majd ki a Brexit után, hogy ki vállalhat munkát az uniós polgárok közül. Még az sem kizárt, hogy több mint 3 millió új igazolványra lesz szükség.
Egy évre eltűnik London látványossága
Jó, szebb lesz, modernebb és csak egy év, de akkor is nagyon fog hiányozni, nem?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek