A héten Anglia és Spanyolország a két célpontunk, ráadásul rendes keveredésben lesz a kettő, hiszen lesz olyan főhősünk, aki Spanyolországban élő magyarként látogatott Londonba (és szerzett erősen felemás tapasztalatokat), aztán az angliai au pair lét nehézségeiről is lesz szó, végül Madridba látogatunk.
(Fotó: geograph.org.uk)
Talán emlékeztek még arra a posztra, melynek főszereplője Banka Roland, vagy ahogy mindenki ismeri, Rolandante volt, aki szamárral járta az El Caminót. Nos, spanyolországi magyarként látogatta meg két, Londonban élő miskolci barátját, és írta meg a Rolandante blogon (meglehetősen vegyes) tapasztalatait.
„Az történt, hogy Galíciában megszállt a honvágy, és ezért elhatároztam, hogy meglátogatom második legnagyobb városunkat, mert még sosem láttam. Bő négy napot kanapészörföltem ott, barátoknál.
Vigyázat, ordas nagy közhely következik: mindennek örültem Londonban, csak épp a magyaroknak nem.
Kivételt képez persze legkedvencebb gimis osztálytársam és barátom, Luca és hitvese, Balázs. Szállás: pipa. Valójában épp Luca hívott meg, és – ezt hasznos lehet megjegyezni – engem nem érdemes hívni sehova, mert én megyek!
Az előbb megint nem mondtam igazat: volt ám több pozitív magyar-kszpírijönsz, (valamint nyilván az aktuális jelenlévők is mindig kivételek), viszont összképileg az általános londonimagyar sztereotípiához sajnos nem tudok sokat hozzátenni, az ugyanis igaz.
Én nem akartam eddig elhinni, de a Londonban tapasztaltak tényleg nem egy barátságos, megbízható, egészséges nemzeti érzelmű, összetartó közösségre utalnak.
Úgy szeretném, ha minden – hozzám hasonlóan – külföldön élő magyar, mielőtt nekiáll a feszültségcsökkentő gyurbánozásnak, tartana kis önvizsgálatot előbb, és föltenné magának a kérdést, hogy gondolatban, szóban, cselekedetben mindent megtesz-e nemzete és szűkebb közösségei jókedvéért, bőségéért, víg esztendejéért. Aztán ha a válasz igen, akkor orcsányolhat tovább. (Amit én is szoktam, de nyugi, nem fogok.)
Szerintem ez gáz.
A városban szórványosan előforduló magyar rendezvények, mondják, úgy néznek ki, mint egy túlárazott csajágómucsacsimborasszói falunap, ahol az egymás honvágyán nyerészkedő prolikavalkád Kis Grófót danolászva teríti asztronómiai áron a túrórudi-embargó előttről beraktározott titkos készletét… De legalább megsúgják, mennyi a bérleti költség!
A héten nyitotta meg kapuit a Hyde Park sarkában a Winter Wonderland nevű téli vidámpark-fesztivál, ahol a németek kolbit meg sert árulnak, az olaszok pizzát, bajuszpödrőt és pomádét, a magyarok meg nyilván lángost és házi rétest. A homesickness meg épp az ilyenek iránt felébredt vágyban szokott manifesztálódni; egyértelműen a magyarok veszik ezeket legjobban – magyaroktól.
Két (nép)visel(e)tes nő álldogál egy kis pult mögött, előttük jó féltenyérnyire nyesett rétesek, szépek, szagosak. Kérdi Luca, van-e mákos. Volt. Felette a tábla: „poppy ceed”. Kórusban súgunk nekik, hogy amúgy szerintünk az poppy seed, s-szel. Hát de ők a nagy tábláról másolták. És tényleg, ott a nagy, színes tábla, ugyanúgy helytelenül. (Vajon hány kézen megy át egy táblaterv, amíg ide kikerül?)
Mondom, tessék, pont van nálam filctoll, írjátok át vele nyugodtan. Azt mondja, ne rugózzunk már ezen, majd később átírják. Nem rugózunk, de mögöttünk két helyi nő épp ezen röhög (ami nem szép tőlük amúgy – a szerk.), csak segíteni szeretnék.
Mennyi lesz? 5£ ! … Lucából felbuggyan egy spontán „mi?!” Ez most az ára vagy a készlet súlya? „Megsúgjam, mennyi a bérleti díj?” - vágja csípőre a kezét a kalocsai Pap Rita (megj.: ez a kézmozdulat a feka csajok nyakforgatós kisanyámozásának pannon változata). „Megsúgjam, mennyi az előállítási költsége? Semennyi.” - fekacsajkodik vissza Luca, és nem vesz rétest.
Őt a pofátlan ár plusz bunkó stílus húzta fel, engem meg ez a kibaszott önérzetesség akasztott meg egy röpke pillanatra. Mert ha például azt válaszolta volna összekacsintva, hogy „a hülye gazdagok úgyis megveszik”, vagy bármi mást, ami nem a támadást észlelő egójából böffen a felszínre, akkor kivívta volna a szimpátiámat, és vettem volna tőle túrós rétest. Mert szeretem.
És nyilvánvalóan nem kell tudnia senkinek, hogyan írják a mákot angolul, KIVÉVE ANNAK, AKI ANGLIÁBAN, TÁBLÁRA KIÍRVA ÁRULJA 5£-ÉRT BAZDMEG! (...)
Végezetül, már megint de-kicsi-a-világ: támasztjuk egy pub előtt a kinti szegélyt (mivel munkaidő után a belvárosi krimók úgy tele vannak, hogy a népek fele az utcára lóg), a mellettünk lévő társaság összesúg, kilép egy nő Luca elé: „Maga csak nem miskolci? A főorvos úr lánya, ugye?” … Hehe, nehéz ügy egy főorvos lányának lenni, lépten-nyomon felismerik az embert, autogram-osztogatás stb., a nyilvánvalóbb tanulság meg az, hogy a világ végére is elmehetünk, úgyis ott lesz valaki/-mi a múltból. Miskolc mindig várni fog, vagy ha elunta a várást, eljön értünk. (...)
Összbenyomásom a kint élésről egy összetett mondatban (mert a helyzet is nyilván összetett): melózni kell, küzdeni és résen lenni, de amúgy megfelelő hozzáállással meg having fun az egész és rengeteget tanul ott az ember; kivándoroltjaink nagyobb része is ezt mondja, úgyhogy tökre lennék én is londoni magyar egy darabig.”
A teljes posztért ide kattints, szerintem érdemes elolvasni.
Búcsú családoktól
Az au pair lét egyik nehézsége a búcsú. Ez elsősorban az első egy-két család esetében igaz, utána megszokja az ember, és képes lesz munkának tekinteni ezt is, még ha nem is könnyű – írja az Életem morzsái blog.
„Már régebben is feltették nekem a kérdést, nehéz-e a gyerekektől búcsút venni, ha otthagyom a családot. Az elején igen, de az idővel az ember egyre „érzéketlenebbé” válik.
Ha picik még a gyerekek, mire felnőnek még lesz x új nannyjük, emlékezni sem fognak arra, aki 4 éves korukban vigyázott rájuk. A szülők meg sokszor úgy állnak az embernek, hogy egy voltál a sok közül. Munka volt, elvégezted, majd jön utánad a következő. Nem személytelen, de ez is munka, amit pénzért csinál az ember. A gyerek az üzlet Angliában.
Kezdőként anno a legelső au pair családomhoz nagyon kötődtem, pedig az anyukával voltak hullámvölgyek az együttélés alatt és hosszú hónapokig terveztem, hogy végre továbbálljak.
Ám mégis bőgve mondtam fel, s igazából nem is tudtam a gyerekek szemébe nézni 2012 év végén. Bűntudatom volt, hogy otthagytam őket, mert akkor még úgy gondoltam, hogy mekkora pótolhatatlan személy vagyok.
Utánam másfél hónapra lett egy spanyol au pairjük, ennyire voltam pótolhatatlan. Bár, mikor visszajártam a gyerekekhez látogatóba, csimpaszkodtak rám. Én tényleg ragaszkodtam hozzájuk, s ezt érezték biztosra veszem! És most 5 évvel később nagyon érdekelni, hogy megismernének-e. Szerintem sajnos már nem.
Most a héten búcsúztam 2 családtól és 4 gyerektől is. Jövő héttől egy új család alkalmazásában leszek már.
Milyen is volt most a búcsú? Nem sírtam, az évekkel keményebb lesz az ember. Az egyik családot már majdnem 3 éves ismertem, s az utóbbi másfél évben szerdánként voltam csak náluk.
Nagyon-nagyon normális család voltak ők, mindig is szerettem hozzájuk járni, a gyerekkel lenni. A közel 3 év alatt egyetlen egy rossz szót sem tudtam mondani a két gyerekre. London legjobbjai, soha nem törtek borsot az orrom alám, sosem játszottak a türelmemmel. És igazából előttem lettek nagyok. A lány jövőre már 14 éves lesz, szemem előtt lett igazi tini belőle. (...)
A másik családnak 1,5 év dolgoztam alkalmazotti szerződéssel és már hosszú hónapok óta mehetnékem volt. A szülők lazák voltak, elég nagy szabadságot kaptam, s nekik tök mindegy hogyan, csak meg legyen csinálva, amit elvártak. Könnyű dolgom volt ezen a téren.
De zavart, hogy iszonyat rendetlenek és az anyukával nem volt megfelelő a kommunikáció. Nem tudtam vele rendesen megbeszélni, hogy mi újság – miben látom a gyerekek fejlődését, mit javasolnék erre és erre a helyzetre megoldásként stb.
Az apuka piszok normális arc volt. Ő hiányozni is fog. Humorérzékkel és közvetlenséggel megáldott férj ő, aki nagyon lazán állt hozzám. Sokszor nevettem a beszólásain. (...)
A gyerekkel nem indult felhőtlenül anno a kapcsolatunk. Főleg a kislány volt egy méregzsák, s néha úgy tűnt utálja a világot, néha meg dedós sírást tolt le. Nehezen, de összerázódtunk. Idén tavasz óta pedig mintha valami varázslat történt volna, pozitív irányba változtak.
Kora nyáron bevezettem a díjazási táblát, s sokat léptek előre. Korábban sok mindenhez közönyösen álltak, a díjazási tábla óta pedig egyszerűen közöltem, ha nem a válasz, vagy nem viselkedsz, behúzom az adott feladatra az x-et. Mert nem teljesítettétek. Na, ez persze nem tetszett nekik.
Így haladtunk előre pár hét alatt, csak felmentem a szobájukba, közöltem, hogy disznóól van, s már külön kérés nélkül azonnal jöttek pakolni. Erős csapattá formálódtunk, plusz a nyáron én igyekeztem számukra élvezhető programokat összerakni. A közös élménynél nincs erősebb kapcsolatépítő dolog.”
A teljes írást most is érdemes elolvasni, méghozzá itt.
Az élet Madridban
A spanyol főváros, általában Spanyolország is persze, sok szempontból is érdekes hely. Elég komoly válság van (hosszú hónapokig volt például átmeneti kormány), hatalmas a munkanélküliség, az emberek ezt mégis mintha lazábban vennék – derül ki a Kultúrtapas írásából.
(Fotó: pixabay.com/MCadriD)
„Közlekedés
Elsőre is szembeötlő, hogy Madridban nagyok a távolságok, és bár a tömegközlekedés elég jó, nem árt egy autó. Még városon belül is sokat kell utazni, de van 12 metróvonal és remek az úthálózat, sok a földalatti autópálya is. 3 éve vonattal is utaztam Salamancába. Pontos, tiszta, gyors, van USB-töltő minden ülésnél, a pályaudvarok rendezettek, nem látni romos, düledező állomásokat, a táj pedig szép. (...)
Bárok, parkok, hangulat
Nyáron a városban 40 fok van (igaz, ez száraz, nem pedig nedves hőség), ezért csak reggel és késő délutántól lehet bármit csinálni. 6-8 órától kezdenek az emberek élni, megtelnek a bárok és parkok, székeket meg kaját visznek az utcára és egészen éjjel 1-2-ig elbeszélgetnek. Senki sem kezd elüvöltözni az ablakból, hogy kuss legyen, aludni akar. Legfeljebb kizúdít egy lavór vizet.
A nagy melegre amúgy van limonádé, citromos sör, vörösbor, sangría meg sidra (almabor). Hidegen. Egy átlagos bárban a pohár vagy doboz sör 1 euró körül van, és az árban benne van a rágcsálnivaló. Sült krumpli, chips vagy szendvicskék, egyre megy.
A piszkos anyagiak
Az árak változóak, hasonlítanak a magyarokhoz. A választék szerintem bővebb, mint nálunk, a minőség is rendben van, a pénztároson pedig nem érezni az undort, hogy itt kell neki dolgoznia. Örül, hogy van állása, mert a fiatalok több mint 50%-a munkanélküli. A bevallott munkanélküliségi ráta 27% körül mozog.
Nálunk most 3 hónap a munkanélküli státusz, itt viszont akár 2 évig is ellehetsz állástalanként, ha korábbról van elég munkaviszonyod. Igaz, ez baj is, mert az ellátás összege esetenként olyan magas (a korábbi fizetés arányában akár 1000 €/hó), hogy semmi sem motivál a munkakeresésre.
Egészségügy és oktatás
Az egészségügyi ellátás jó, bár a helyiek közül sokan bírálják – olyasmi nem fordulhat elő, hogy nincs meleg étel a kórházban, vagy a családnak kell bevinni a vécépapírt. A hálapénz ismeretlen fogalom, az orvosok és ápolók tisztességesen meg vannak fizetve.
Ha már itt tartunk: a tanárok is. A közoktatás nem rossz. Jellemző, hogy a tehetősebb családok magániskolákba küldik a gyerekeiket, míg az államikba a „maradék” jár, pl. a bevándorlók.
Sokszínűség
Alapvető jellemző, hogy rengeteg a bevándorló, ami senkit sem zavar, mindenki kijön a másikkal. Szintén megfigyelhető viszont, hogy sokan a saját kis közösségükben, szubkultúrájukban élnek, kevésbé keverednek a spanyolokkal.
Korábban sok dél-amerikai élt Madridban (peruiak, ecuadoriak, bolíviaiak), de ahogy csökkent a munkalehetőség, lassan elszállingóztak – ehhez persze nagy lökést adott a spanyol államtól kapott anyagi támogatás is. Egyébként sok spanyol is elhagyja a hazáját – főleg Angliában és Németországban keresnek megélhetést.
Távlatok és tanulságok
Ahhoz képest, ami 20, vagy akár csak 3 éve volt – az idei alkalom előtt akkor jártam kinn legutóbb – a visszaesés még számomra is jól látható. De valahogy nem érezni azt, hogy a Spanyolország a semmibe tartana. (...)
Nem Spanyolország a lehetséges világok legjobbika, de mindenképp nyitottabb, vidámabb hely – és ha csak egyvalamit, legalább ezt érdemes tőlük megtanulni.”
Az eredeti és bővebb íráshoz ide kattintva juthattok el.
HÍRMONDÓ
Orbán: A fiatalokat nem lehet visszatartani, és nem is kell
A magyar miniszterelnök szerint ő soha nem tekintett mércének az uniós béreket, mert azok „nagyon keveset mondanak”. „Én 1989-ben, 26 évesen, nevetséges ösztöndíjért egy gyerekkel a mózeskosárban vágtam bele az angliai tanulásba és munkába” – emlékezett vissza Orbán Viktor.
"A padlón voltam"
„Imádom ezt a folyamatos változást, a felfedezést. Az ember világnézete és értékrendje pillanatok alatt megváltozik, amint utazni kezd, és befogadóvá válik másokkal szemben."
Történelmi csúcson a londoni ingatlanárak
Londonban a bruttó átlagfizetés immár több mint 14-szeresét kell kifizetni egy átlagos lakásért. Ami azért elég húzós, nem?
Az Európai Unió nem blöfföl
A máltai miniszterelnök szerint az Európai Unió „nem blöfföl”, amikor az Európai Unión belüli szabad mozgás alapelvének elfogadásához köti Nagy-Britannia hozzáférését az unió egységes belső piacához.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: