Kedden elnököt választ az Egyesült Államok, és bár ilyenkor nagyon nehéz elvonatkoztatni a mindenkori választási kampányok keltette hangulattól, azért az talán nem túlzás, hogy ez a választás sokban különbözik az eddigiektől. Hogy ez mi mindennek köszönhető, arról nyilván sokat fognak még beszélni és írni. A Határátkelőn nem véletlenül nem akartam eddig foglalkozni a témával, most azonban úgy alakult, hogy két olyan posztra is lehetőség nyílik, ami talán érdekesen és kicsit másként tud reflektálni az eseményekre. A mait a blog egyik törzstagja, Bredpitt Móni jegyzi, és egy sokáig az Egyesült Államokban, most pedig Magyarországon élő szemszögéből nézi a kérdést. A keddi második poszt éppen fordítva, egy még nem olyan régen Magyarországról az Egyesült Államokba költözött szerző írása lesz. Lássuk tehát Móni posztját!

„2001. szeptember 9-én este egy tv műsort néztem, amiben egy újságíró arra panaszkodott, nincsenek hírek. Két nap múlva volt hír. Szeptember 11-én pedig elhangzott ez a mondat: „Mától minden megváltozik.”

Nagyon ijesztő volt. A saját bőrünkön éreztük, mindazok, akik akkor az Egyesült Államokban éltek, hogy valóban minden megváltozott. 2001. szeptember 11. szerintem a modern kori történelemben egy óriási vízválasztó. Azóta félelemben élnek az emberek, félelemben lehet tartani őket, akár terroristák által, akár politikusok által, akár a média által (milyen ismerős ez, a történelem ismétli önmagát). 

Már 2003 eleje volt, amikor New Jersey egy északi kisvárosában éltem egy családnál. Anyuka elindult vásárolni reggel, két nagyobb gyermek iskolában volt, a két kicsivel én voltam a házban. Már nagyon aggódtam, hogy merre jár, mert szinte az egész napot távol töltötte. 

Amikor megjött nekiszegeztem a kérdést: „Merre voltál ? A frászt hoztad rám.” A válasza az volt, a férje felhívta egy orvoskonferenciáról, Texasból, hogy azonnal menjen el vásárolni, mert a hírekben azt hallotta, hogy vegyi fegyvereket fognak bevetni Amerikában a terroristák. Szigetelőszalagból és vízből vett nagyobb mennyiséget. Kérdeztem, mi tartott ennyi ideig egy szimpla vásárlásban. Azt mondta szinte sehol nem talált már vizet a polcokon. 

Aztán azt kérdeztem tőle: „Akkor most beszigetelő-szalagozzuk az összes ablakot?” Azt mondta, dehogyis, ő szót fogadott, elment vásárolni, aztán annyi. Én erre azt mondtam neki, ha valóban vegyi fegyvereket fognak bevetni, akkor jobb, ha most felrakjuk, egyébként semmi értelme nem volt a vásárlásnak.

Vegyi fegyverek nem jöttek, a szupermarketek aznapi bevétele viszont óriási volt. Sokáig ment ez a riogatás.

Hosszú évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet. A szerző egy terrorista nyomába ered, és ahogy halad előre a nyomozásban, úgy derül ki lassan, hogy a médiának mekkora szerepe van abban, milyen képet festenek a közéletben megjelenőkről: David Yallop Nincs megállás – Sakálvadászat című könyvéből az derült ki, hogy az a bizonyos Carlos néven elhíresült terrorista egy playboyszerű figura, aki a legendás hírnevét igazából az újságíróknak köszönheti.

2001. szeptember 11. után sok minden történt. Jött az iraki háború, ami ellen sok amerikai tüntetett, köztük olyan emberek is, akiknek szerettei haltak meg vagy a World Trade Centerben vagy a többi helyszínen.

Most, az elnökválasztási kampány kellős közepén, sokakat elgondolkodtat a tény mi történt a Republikánus Párt berkeiben. Hogyan jutottak ide, ahol most tartanak? Szerintem George W. Bushnak nagy szerepe van ebben, egyrészt az iraki háború kapcsán, másrészt pedig abban, hogyan fogták be a száját egy nagyon híres rádiós személyiségnek.

Howard Stern, nyakigláb, nyurga fiúként a Private Parts című filmjével vált igazán ismertté. 2003-ban, amikor George W. Bush arra készült, hogy elnyerje a második ciklust, akadt egy óriási ellensége.

Stern a maga 20 milliós rádióhallgatóságával komoly ellenfélnek bizonyult. Igaz, hogy a műsorai a polgárpukkasztó, közönséges stílusáról voltak híresek, de egy időben nekiállt politizálni és a hallgatóit az iraki háború ellen hergelte és próbálta őket rávenni, hogy ne szavazzanak Bushra 2004-ben.

Férjemmel az autóban hallgattuk végig azt a reggeli rádióműsort, amiben Stern szinte az egész műsort végigőrjöngi, azért, mert mondvacsinált indokokkal (például azért, mert túl sok volt a káromkodás – ő egyébként a legtöbbször megbírságolt rádiós műsorvezető) kezdték ellehetetleníteni a működését.

Ismerjük a mondást, rossz sajtó nem létezik. Ezután köti meg a szerződést a Sirius XM Radio-val rekordösszegű fizetésért. Talán éppen G. W. Bushnak köszönhetően.

Volt abban az időben egy nagyon jó TV-műsor is. Bill Maher Politically Incorrect c. műsora, amiben négy embert, két politikust, két valamilyen ismert közéleti szereplőt hívott meg, amiben politikáról beszélgettek. Néha vérre menő viták voltak, nagyon élveztem.

Bill Maher műsora is megszűnt. Bush azt találta mondani a 2001-es támadás után, hogy gyáva, arctalan ellenség támadta meg Amerikát. Erre Maher egyik vendége, Dinesh D'Souza (indiai, amerikai politikai kommentátor) azt találta mondani, a terroristák harcosok.

Bill Maher egyetértett és hozzátette: „We have been the cowards, lobbing cruise missiles from 2,000 miles away. That's cowardly. Staying in the airplane when it hits the building, say what you want about it, [it's] not cowardly." – „Mi vagyunk a gyávák, akik 2000 mérföldről lőjük ki a rakétáinkat. Egy olyan repülőn maradni, amiről tudjuk, nekimegy egy épületnek, mondhat bárki bármit, nem gyávaság.”

A műsor azért szűnt meg legjobb tudomásom szerint, mert a szponzorok visszahívták a reklámjaikat. Bill Maher elnézést kért, nem a katonákat kritizálta, hanem az amerikai kormány politikáját.

Az Egyesült Államok egyik legismertebb politikusa Abraham Lincoln. A szégyenletes intézményrendszer, a rabszolgatartás eltörlése az ő nevéhez fűződik. A polgárháború utáni időszak számomra mégis az amerikai történelem egyik legsötétebb időszaka.

Elkezdődik a Nagy Népvándorlás. A „szabad” feketék elindulnak Északra és Nyugatra, éhbérért dolgozni. A fehér törvényhozók pedig elkezdtek láthatatlan falakat emelni „black codes” néven.

Észak több államában törvényileg tették lehetetlenné a szabad feketék letelepedését. Még 1955-ben is nagyon kirekesztő törvények vannak Amerikában. Ekkor történik Alabamában, hogy Rosa Parks nem hajlandó felállni és átadni a helyét egy fehér nőnek. 53 év múlva színes bőrű elnököt választanak.

Amerika nagyon is tudja milyen egy népvándorlás. A saját határaikon belül is tudtak falakat húzni, mégsem tudták megakadályozni, hogy egy szép napon az elnökük neve Barack Obama legyen.

Most egy kicsit előugranék megint az időben. Van egy történelmi pillanat, egy történelmi kézfogás. Bill Clintonnak sikerült összehoznia a lehetetlennek tűnőt.

Jasszer Arafat és Yitzhak Rabin 1993 szeptember 13-án kezet ráztak a Fehér Ház zöld gyepén.

„Palesztin–izraeli egyezményt írnak alá Washingtonban – ugyanazon az asztalon, amelyen 15 évvel korábban a Camp David-i keretegyezményt (→ 1978. szeptember 17.) hitelesítették. Clinton elnök, Rabin izraeli miniszterelnök és Arafat, a PFSZ elnöke jelenlétében Simon Peresz izraeli külügyminiszter és Mohamed Abbasz, a PFSZ VB tagja írja alá az „Elvi nyilatkozat az átmeneti önkormányzattal kapcsolatos szabályozásokról” című dokumentumot. Ennek értelmében a Ciszjordániában és a gázai övezetben élő palesztinoknak maximum öt évre önigazgatást biztosítanak.

Az aláírást megelőző napokban egy, a norvég külügyminiszter vezetésével létrejött levélváltásban a PFSZ elismeri Izrael jogát arra, hogy békében és biztonságban éljen, az izraeli miniszterelnök pedig a palesztin nép képviselőjeként ismeri el a PFSZ-t.

Simon Peresz „Az új Közel-Kelet” című könyve 1995-ben megjelent magyar kiadásának bevezetőjéből: „Tény, hogy Jasszer Arafat a század első palesztin vezetője, aki a terror és a vak ellenállás periódusai után eljutott a párbeszédig, majd a hatékony tárgyalásokig... Ő képes leginkább megtestesíteni a palesztin nép akaratát, s nekünk ezt el kell fogadnunk, ha magunk is azt akarjuk, hogy elfogadjanak bennünket.”

J. Holst norvég külügyminiszternek Peresz könyvéhez írt előszavából: „...miképpen adódhatott, hogy Norvégiának jutott a megbeszélések elősegítésének szerepe a PFSZ és Izrael közötti történelmi tárgyalások során... A norvég és izraeli Munkapártok között szoros kapcsolat állt fenn Izrael Állam megalakulása óta. (...) Ugyanakkor a 1970-es évek vége óta a norvég szakszervezeti mozgalom jó viszonyt alakított ki a PFSZ-szel...”

Az arab államok többsége üdvözli a megegyezést; Jordánia és Szíria kifogásolja, hogy nem kapott időben tájékoztatást, Kadhafi líbiai vezető ostoba tréfának minősíti Izrael PFSZ általi elismerését és számos Arafattal szemben álló palesztin szervezet is elítéli a megállapodást, akárcsak az izraeli jobboldali ellenzék.” (a Történelmi Tárból)

Most pedig eljutottunk egy újabb háborúhoz. Emberek millió elindultak Európa felé, van, aki már itt van, van, aki még úton. Közben továbbra is végignézi a világ, ahogy Szíriában embereket ölnek. 

Ez megosztja a világ nagyon sok pontján az embereket. Működik-e a félelemkeltés? Működik. Én is tapasztalom a saját bőrömön szinte minden nap. 

Amerikában is működik. Meg is van az eredménye. Így lett egy vérbeli politikus ellenfele: Donald Trump.”

HÍRMONDÓ

Magyarországon a legalacsonyabb a bér Európában

Tízből majdnem hat munkaadó kénytelen szembesülni azzal, hogy nem tud embert felvenni – egyszerűen azért, mert nincs. Nem csoda: a bérszínvonal a bolgárral van egy szinten.

Mintha villámcsapás ért volna

Biztosítás nélkül külföldre utazni nem túl jó ötlet, és ennek következményeivel kénytelen most szembenézni Ilona is, aki 74 évesen utazott az Egyesült Államokba több hónapra a lányához. Ez történt vele.

A nagyvárosok elhomályosíthatják a nemzetállamokat

A metropoliszok és egyes régiók már nagyobb súlyt képviselnek a világgazdaságban, mint sok ország. Övék a jövő?

(Fotó: flickr.com/Tom Arthur)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.