Bea története több szempontból is nagyon érdekes számomra: megmutatja, milyen veszélyekkel jár, ha anélkül indulunk útnak, hogy pontosan tudnánk, mi vár majd ránk; ugyanakkor bizonyíték arra is, hogy elszántsággal és kitartással sok mindent le lehet győzni. Pedig nem volt egyszerű dolga, hiszen az első argentínai kör nem sikerült túl jól, de nem adta fel – és reméljük, jön majd a folytatás további posztok formájában. (A képeket köszönöm.)
„2012-ben vágtam neki először a dél-amerikai ismeretlennek. Egy korábbi budapesti tolmácsolásból volt néhány helyi barátom, így gondoltam, gond nem lesz. A terv az volt, hogy elkezdek dolgozni Argentínában, majd itt befejezem a tanulmányaimat, kiköltözöm…
Hát igen… aztán koppantam picit, leginkább az argentin kultúrával és bürokráciával. Hiába beszéltem a nyelvet felsőfokon, tanultam több évet külkereskedelmi szakon, mégsem sikerült munkát találnom, nem igazán maradt pénzem. Ráadásul az eredeti lakóhelyemről egy félreértés miatt el kellett jönnöm – mindez csalódás és kicsit sokk volt.
Ezután egyik barátnőmék családja fogadott be (nagycsalád, velem együtt kilencen laktunk a házában), majd az egyik barátom kis informatikus cégénél kezdhettem el bedolgozni.
Nagyon hálás voltam a kapott segítségért, viszont rájöttem, hogy egy biztosabb munkahely megszerzéséhez, másrészt a tanulmányaim folytatásához mindenképp szükséges, hogy hazamenjek Pestre.
Egy nagy álmom viszont teljesült. Egy helyi baptista gyülekezeten keresztül elkezdhettem a „Nuestro hogar” gyerekotthonban önkénteskedni. Az ott töltött 5 hónap teljesen megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat.
Lehetőségem volt közelről megismerni 20 nagyszerű életet, az intézmény sajátos „otthonos” légkörét és a működtetés kiábrándító hiányosságait. (Egyszer majd erről később hosszabban mesélek). A legörömtelibb és legszebb pillanataimat a gyerekekkel éltem meg.
Emellett részt vettem a San Justo-i baptista gyülekezet ifjúsági életében: sokan voltak, sok helyre hívtak és annak ellenére, hogy az egyetlen külföldi voltam közöttük be- és elfogadtak.
2013 januárjában eljött a szomorú elválás: ott kellett hagynom azt a közeget, amit már pont elkezdtem pont megszokni. Jó volt hazamenni, találkozni a családommal és kapcsolatunkat rendezni. A nyárból ismét a hideg télbe és egy erős ellentétes kultúrsokkba csöppentem.
Budapesten élmény volt lenni, de már nem volt ugyanaz. A fejemben és szívemben két világ élt. A közgazdasági fősulit folytattam kötelességből, azon voltam, hogy befejezzem, hogy mielőbb visszamehessek.
Közben egy erős pályaválságot éltem meg, elkezdtem újraértelmezni mindent: céljaimat, álmaimat… de akkor még folytattam a statisztikával (az volt az a tárgy, ami miatt elhúzódtak a főiskolás éveim).
Másfél év folyamatos bukás után letettem a lantot és úgy döntöttem, hogy most vagy soha: vagy felkészülők és visszamegyek oda, ahol igazán jól éreztem magam, vissza Buenos Airesbe vagy akár hagyom, hogy egy beteljesületlen álommal maradjak.
A szüleim nem fogadták túl jól a döntésemet, de elszánt voltam. Szerencsém volt, rövid időn belül kaptam munkát egy multinál, félretettem egy kis pénzt és 2015. január 8-án újra elindultam. Elindultam, hogy pályát váltsak (közgazdaságból pszichopedagógiára) és beteljesítsem az álmaimat.
Most másfél éve vagyok itt újra. A második szakasz eleje megint csak nem volt „leányálom”: tavaly nyolcszor költöztem, eleinte dada voltam a gyerekotthonban (amikor nem volt hova mennem, bent is laktam a gyerekekkel együtt egy hónapig), két hetet dolgoztam bejárónőként egy bolíviai családnál – míg végül megkaptam a munkát, ami helyrehozott.
Az egyik legnagyobb argentin benzinkútlánc (mondjuk azt, hogy a „helyi MOL”) informatikai támogatását végzem immár 16 hónapja. A spanyol kéttannyelvűs érettségimet nem fogadták el kapásból, a 2015-ös évem a papírjaim megszerzésére és kiváltására ment el.
De megérte: végre azt tanulom, amiben később dolgozni is szeretnék, van egy bejelentett munkám, amivel fenntartom magam. Sok szabadidőm nincs, de mindent nem lehet, ahogy az argentin mondás tartja.
Amennyi van, azt megpróbálom okosan kihasználni: az otthonban gyerekek és tinik között lenni, új embereket megismerni. A kultúrsokk bizonyos értelemben négy éves ismeretség után is tart, de nem bántam meg, hogy belevágtam. Most itt vagyok a helyemen Buenos Airesben, ebben a kontrasztos, de mégis sajátosan otthonos Argentínában. Itt és most.”
HÍRMONDÓ
Százezer forint pluszért hazajönnél?
Csak idén mintegy 300 egészségügyi szakdolgozó ment el Magyarországról, azaz a már hónapok óta a levegőben lógó béremelés lehetősége sem bírt érdemi hatással. Akad szakápoló, aki szerint havi 100 ezer forintos béremelésért már sokan megfontolnák, hogy hazatérjenek, vagy legalább ne menjenek el. Te mit gondolsz erről?
Ha már az előbb egészségügyről volt szó: a Magyar Orvosi Kamara elnöke szerint rendkívül nagy belső feszültség van a rendszerben, és ha nem sikerül utánpótlásról gondoskodni, akkor nagyon gyorsan még rosszabbá válhat a helyzet. Az uniós csatlakozás óta eltelt években 5-10 ezer szakorvosok hagyta el az országot.
Mi lesz a külföldön dolgozó magyarokkal?
Jöhet a „másodlagos kivándorlás”, és ez nem amolyan lehetetlen dolog, hiszen például a lengyelek már túl vannak rajta. Ez azt jelenti, hogy ugyan a határárátkelők elköltöznek egy adott országból, csak éppen nem haza...
Hawaiiról mindenkinek a homokos óceánpart, a napsütés, a nyugodt, boldog élet jut az eszébe. Pedig sokan vannak, akik nagyon nehezen élnek meg ezen a mesés helyen – őket mutatja be egy izgalmas fotósorozat.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek