A brit egészségügyről sok jót és legalább annyi rosszat lehet hallani, rengetegen panaszkodnak és legalább annyian dicsérik is – mindez persze valahol viszonyítás kérdése is. A mai poszt szerzője, Vibi egy betegség kapcsán szerzett alapos (és nem kívánt) tapasztalatot, és ha már így alakult, meg is osztotta velünk.

Ha neked is van hasonló történeted (akár más országból is), írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

„Pár hete sikerült annyira lebetegednem, hogy gyakorlatilag végigjártam a betegellátás minden fokát. Remélem, írásom segít azoknak, akik nemigen tudják, mit is kellene tenniük, ha nagyon betegek, vagy nem tudják, mi vár rájuk, ha bekerülnek a rendszerbe.

Egy teljesen hétköznapi betegséget, nevezetesen hólyaghurutot sikerült elkapnom egy vasárnap délután. Mivel ez egy gyakori betegség, úgy gondoltam, magam kezelem ki. Ennek megfelelően elkezdtem áfonyalevet inni kb. napi 4 liter mennyiségben, amitől többet voltam a mellékhelyiségben, mint az irodában. Aztán vásároltam a blotban kapható, hólyaghurutra való, vízben oldódó port, majd úgy döntöttem, ha a panaszaim nem múlnak el, akkor orvoshoz megyek.

A harmadik napon szinte semmi nem maradt a kellemetlenségből, csupán ha WC-re mentem volt még mindig picit fájdalmas. Aztán eltelt kb. három hét, jegyünk volt egy londoni hangversenyre, illetve asztalfoglalásunk egy kensingtoni francia étterembe.

Nagyon jól éreztük magunkat, de mire hazaértünk, elment az étvágyam, szédültem és a lázam is felszökött. Naívan azt hittem, a kagylótól van enyhe ételmérgezésem, de a férjem közölte, hogy az kizárt.

Orvos és a gyógyszerek

Hétfő reggel első dolgom volt felhívni a háziorvosi rendelőt. Szerencsére nálunk van aznapi időpont a nem kifejezetten sürgős eseteknek is, de vagy oda kell menni reggel 8-ra, mielőtt nyitnak, vagy telefonálni kell időpontért.

Én az előbbit választottam, ám mert kb. tízen vártak az ajtóban és a tíz is úgy parkolt, hogy nekem épp nem jutott már hely, mert volt, aki másfél helyet foglalt, így hazavezettem, és telefonáltam. Szerencsémre fél 10-re kaptam is időpontot.

Az orvosom csinált egy gyors vizelettesztet, majd felírt antibiotikumot. Azt a helyi patikában kiváltva, gondoltam délelőttre bemegyek az irodába. A gyógyszerkiváltás kapcsán jegyzem meg, hogy a gyógyszerek egységárasok. Ha jól emlékszem, £8.40 egy doboz, ha kettő kell, akkor £16.80.

Viszont ha az ember rendszeresen szed gyógyszert, és nem jogosult ingyenes gyógyszerre, mert mondjuk nem gyerek, vagy nem kap különböző (pl. adó-)kedvezményeket, akkor erdemes előfizetni ún. PPC-re, ezt én direct debittel fizetem, így az éves előfizetésem 10x £10.40.

Ezzel bármennyi nekem felírt gyógyszert kiválthatok plusz térítés nélkül, ehhez csak be kell mutatni a nevemre szóló PPC-kártyát. Ezt lehet online is igényelni, ha valaki rendszeresen szed gyógyszert. Van azt hiszem hónapos, meg három hónapos előfizetes is, nem kell feltétlen az évest megvenni, ha csak rövidebb ideig kell több gyógyszer.

Amikor ijesztővé vált a helyzet

Visszatérve a betegségem alakulására, kb. egy órát tudtam az irodában tartózkodni, mert annyira felszökött a lázam, hogy haza kellett mennem. Otthon lefeküdtem, beszedtem az újabb adag gyógyszert és vártam, hogy jobban legyek.

Aztán estére nem hogy jobban nem lettem, hanem annyira rosszul lettem, hogy a lázam 40 fok köré emelkedett, majd hirtelen leesett, én meg elkezdtem remegni mint a kocsonya, majd hánytam és a lázam ismet felszökött.

Annyira ijesztő volt a helyzet, hogy kértem a férjem, hívja ki a mentőket. Erre ő annyit válaszolt, hogy az nem úgy megy, hogy kihívjuk a mentőket. Ekkor kértem, hogy mindegy kit, de valakit hívjon, mert a görcstől úgy érzem, meg is halok. Persze ez túlzás, de ettől még így éreztem.

Szóval a férjem tárcsázta a 111-et, ahol megkérdezték, mi a telefonszámunk, ki a beteg, mi a baja, majd a telefonközpontos mondta, hogy fel kell tennie pár kérdést, amik talán nem tűnnek relevánsnak, de ettől még hasznosak lehetnek.

Végigkérdezte a szívroham, az agyhártyagyulladás és egyéb más, nagyon súlyos betegség tünetét, hogy észlelem-e bármelyiket magamon. Mivel mindegyikre nemleges választ adtam, és ekkor is úgy remegtem és olyan gyenge voltam, mint a kocsonya, mondta, hogy átadja az anyagomat a körzetes sürgősségi orvosnak, aki egy órán belül felhív. Ekkor kb. éjfél volt.

Az orvos hajnali egy óra körül telefonált és mondta, hogy az anyagomat átnézve arra jutott, hogy a háziorvos által felírt antibiotikum nem elég erős. Kérdezte, vagyok-e olyan állapotban, hogy bemenjek az úgy gyógyszerért, vagy ő jöjjön ki hozzám. Kisebb vacillálás után megegyeztünk, hogy a legjobb az lesz, ha ő jön ki.

Körülbelül hajnali 2 óra felé meg is érkezett. Adott egy injekciót a hányingeremre, és új tablettákat a betegségre, de még felajánlotta, hogy ha be szeretnék menni a kórházba, akkor beküld. Ekkor még úgy véltem, hogy az új gyógyszer, meg az injekció meg fogja tenni a hatását és végre jobban leszek.

Amikor az orvos visszatért a rendelőjébe, még hajnali 3-kor felhívott telefonon, hogy minden rendben van-e, majd még egyszer hajnali 7-kor is, amikor mondta, hogy a legjobb az lenne, ha visszamennék a háziorvoshoz elmondani, hogy 40 fok körüli a lázam, és megkérdezni, hogy szerinte szükséges-e egyéb terápia, gyógyszer, merthogy ő aggasztónak találja ezt a magas lázat. Megígértem, hogy az első dolgom lesz telefonálni.

A kétségbeesett sms

Aztán úgy adódott, hogy annyira gyenge voltam, hogy csak 10 órakor tudtam telefonálni, így csak délután fél 4-re kaptam időpontot. A férjem többször felajánlotta, hogy hazajön, és bevisz korábban, mert fél 4-kor nem tudott eljönni a munkahelyéről egy fontos tárgyalás miatt. Megnyugtattam, hogy majd megoldom, ezen ne aggódjon, csak 5 perc autóút a rendelő.

Azonban éreztem, hogy ha valami nagy változás nem lesz, akkor az ágyból sem fogok tudni kikelni, nem hogy elmenni a kocsiig és vezetni 5 percet. Dél körülre még rosszabb lett a helyzet, mert a lázam már tartósan 40 fok fölött volt. Se inni, se enni, se mozdulni nem bírtam, viszont a hányás ment.

Ekkor írtam a férjemnek egy kissé kétségbeesett sms-t, hogy azonnal jöjjön, nem tudok várni fél 4-ig. Olyan 20 perc múlva otthon is volt, és szó szerint lemásztam két emeletet, elszédelegtem a kocsiig, és elindultunk.

Itt valami történt, mert egyszer csak a fejem előrecsuklott, a testem meg a műszerfalra. Azt tisztán hallottam, hogy a férjem a nevemet szólongatja, meg próbál visszaültetni függőlegesbe, de válaszolni már nem tudtam, csak annyit motyogni, hogy aaaaaaa...

A rendelőhöz érve a férjem megpróbált megkérni, hogy szálljak ki, aminek úgy-ahogy eleget tettem, de a lábaim nem vittek, csak összerogytam. Akkor megpróbált az ölében vinni, de így se sokat haladtunk, és fájt is, ahogy szorított.

Azért egy kedves szomszéd bácsi átkiáltott a kerítésen, hogy minden rendben van-e. Nem volt egyértelmű, hogy ez most cinizmus volt, vagy csak viccelt, mindenesetre a férjem valahogy bevonszolt az épületbe, ahol lefektetett a padra.

Na, akkor hirtelen mindenki odarohant, kérdezték. hogy tudom-e, hol vagyok, meg mikor születtem, és beérték azzal a válasszal, hogy aj e i o sorgr. Majd kerítettek egy tolószéket, de abban sem sikerült tökéletesen ülnöm, így a férjem fogta a fejem, hogy ne kalimpáljon előre-hátra.

Aztán az orvos ránézésre megállapította, hogy ki vagyok száradva, ezért elrohant egy kanülért, hogy bekössön egy infúziót. Végül talált egy kanült, de infúzió nem volt, így kihívta a mentőket, hogy vigyenek be a kórházba. Ők talán 20 perc alatt ki is értek, de a pontos időkre nem emlékszem, mert ekkor már egy ágyon feküdtem félig eszméletlenül.

Napi ezer fontba kerülök

A férjem szerint defibrillátorral jöttek a mentősök, mondván, hátha kell. Szerencsére nem kellett. Megmérték a cukrom, meg valamiket kaptam a kanülön keresztül, így kicsit jobban lettem és már tudtam beszélni.

Aztán leadtak a sürgősségin a kórházban, ahol egy nagyon szimpatikus fiatalember vett át. Itt egy jót röhögött a mentős, meg az ápoló, hogy milyen béna a dokim, mert betette a kanült, de infúziót már nem adott. Mondjuk a nincset nehéz beadni, de ez mellékes.

Aztán a szimpatikus fiatalember finoman közölte, hogy tök fölöslegesen küldött be az orvos, amikor ezt ő is megcsinálhatta volna, így most napi 1000 fontba kerülök. Hirtelen nem tudtam, miért kellene szarul lennem, mert beteg vagyok, vagy mert ez sokba van az államnak. Azért megnyugtatott, hogy szerencsére nem ő dönt rólam, viszont másfél órát kell várni az orvosra.

Közben kaptam egy liter infúziót, meg fájdalomcsillapítókat, miegyebet. Így a másfél óra elteltével egészen emberi lett a külsőm, már nem úgy néztem ki, mint egy zombi és beszélni is tudtam. Szóval a sürgősségi orvos is kitenyésztette a bacimat, és megállapította, hogy az első antibiotikum túl gyenge volt, és rossz dózisban is írták fel, a második se jó, viszont kaptam egy harmadikat.

Mivel ez a kórházból jött, ezért teljesen ingyenes, azoknak is, akiknek nincs PPC-je vagy egyéb kedvezménye. Ezzel elküldtek haza és jobbulást kívántak. Hazafelé volt egy olyan érzésem, hogy ez nem a legjobb döntés volt, de gondoltam, hogy csak jobban tudják, mégis csak ők az orvosok.

Irány megint a kórház

Aztán újabb másfél óra elteltével ismét felszökött a lázam, majd leesett, jöttek a görcsök, és a hányás, én pedig megint zombi voltam. Újra hívtuk a 111-et, és én meg voltam győződve arról, hogy leráznak azzal: szedjem a gyógyszert és minden jó lesz, különben nem engedtek volna el a kórházból. Ehhez képest azt mondták, hogy mindent mérlegelve a férjem vigyen vissza a sürgősségire.

Ekkor megint este tíz óra volt, szegényem akkor már nem aludt egy napja. Megint kibotorkáltam a kocsihoz, majd 90-el elszáguldottunk a kórházba. Persze szerda éjjel totál tele volt a váró. Ekkor még úgy ahogy jártam, majd egy tolószékbe lehuppanva megint nem tudtam tartani a testem, kinyitni a szemem, beszélni, csak voltam, mint egy zombi.

A férjem odatolt a felvételi pulthoz, ahol egy kedves hölgy a barátnőjével beszélgetett ki tudja, milyen fontos ügyekről, így a férjemnek egyensúlyoznia kellett, hogy a fejemet tartsa, vagy a kocsit tolja egyik ablaktól a másikig, ahol végre majd valaki megkérdezi, hogy mi a fenét rontjuk ott a napi 1000 fontos levegőt.

Pár perc várakozás után elfogyhattak a nyaralós témák a hölgyek között, mert az egyik felvette az adataim, és közölte, hogy 3 órás a várakozási idő. Ezen a férjem rendesen pánikba esett, de higgadt britként leült, és szorgalmasan tartotta a fejem, miközben elcsukló hangon közölte, hogy három órát kell várni. Megmondom őszintén, nem sokat fogtam fel belőle, csak az futott át az agyamon, hogy ezek azt hiszik, valami drogos vagy alkesz vagyok.

Végül egy mentős mentett meg bennünket, mert az egész jelentet látva szólt a nővérnek, hogy azonnal hívjon be. Ő szólt az orvosnak, aki azonnal megnézett és kérte a nővért, hogy kössön be újabb infúziót, meg antibiotikumot, meg fájdalomcsillapítót, és egyebeket.

A megbilincselt férfi

Viszont ez alkalommal nem voltam olyan kába, mint korábban, így meg voltam róla megint győződve, hogy két percen belül hazaküldenek. Ahhoz képest kitoltak a váróba nagyon szimpatikus népek közé, az egyikre konkrétan két rendőr vigyázott és a két keze meg volt bilincselve, a másik meg azzal büszkélkedett az előbbinek, hogy ő nem csak alkoholista, ő olyan alkoholista, aki vért hány. Szóval a hangulat kedves volt. Mi meg csak vártunk és vártunk.

A megbilincselt férfi közben megszomjazott, a rendőr hozott neki teát, aztán megéhezett, akkor is a rendőr ment el szendvicsért, aztán pisilnie kellett, de végig tök rendesek voltak vele. Mondjuk így én is lennék rab, semmivel nem rosszabb, mint betegnek lenni, a bilincset leszámítva.

Végül mindenki eltűnt, csak mi voltunk a két szerencsétlennel, és azon tanakodtunk, hogy teljesen vagy csak ideiglenesen felejtettek el bennünket. Úgy hajnali kettő körül megjelent az orvos, aki nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem látja értelmét az otthoni kezelésnek, mert nyilvánvalóan nem működik, így felvesz a kórházba. Juhéé.

Így egy órát volt szerencsém élvezni a sürgősségi osztály egyik termét, ahonnan hajnali 3 óra magasságában szállítottak fel egy osztályra. Mindenféle beteg volt ott, leginkább infarktusos és hasonlók. Nekem összesen 3 különböző osztályt sikerült végig járnom. Később voltam stroke-osok között, végül pedig egy rákbetegeknek fenntartott részlegen kötöttem ki.

Amikor az ember bekerül a kórházba, mindenféle mintát kell adni. Szerencsére az itteni kórházakban a személyes tér és az intimitáshoz való jog eléggé érvényesül, még ha az ember egy hatágyas úgynevezett öbölben is van, rendelkezésére áll egy függöny, amit behúzva bármilyen kényes, másra nem tartozó tevékenység elvégezhető.

A rózsaszín nővér, a kék nővér és társaik

Sajnos nem volt erőm egyszer sem kitanulmányozni a kórházi dolgozók széles körű hierarchiáját, pedig adnak róla egy könyvecskét, de amennyit kivettem, az az, hogy a rózsaszín köpenyes nővér csak mosdat, meg vérnyomást mér, a kék már gyógyszerez is, és ez van fiúban is. Szóval ilyen specifikus mindegyik rang, és ők kizárólag ezt csinálják.

Például amikor kifogyott az infúzióm, jött a rózsaszín nővér, de szólt a kéknek, hogy cserélje ki, mert neki nincs rá jogosultsága. Aztán a kék nővér tudott adni nekem ilyen-olyan gyógyszert, de amikor megint rosszul lettem, akkor ő már az orvost kérte meg, hogy írjon fel nekem újabb infúziót.

Mivel pár nap alatt belém öntöttek kb. 7 liter vizet, így sokat jártam a WC-re, ami csővel a kezemben nem volt egyszerű. Így rendszeresen csöngettem a nővért, hogy oldozzon el. Az infúzió ugyanis digitális volt, egy falon lévő konnektorhoz volt csatlakoztatva, tehát nem tudtam magammal vinni.

Persze az ágy is elektromos volt. Az összes. Mindenki úgy hajlítgatta maga alatt a matracot, ahogy akarta. Plusz egy alkalommal a szakemberek jöttek ellenőrizni a matracomat, hogy nem túl régi-e. Természetesen tv is van minden ágynál, habár az fizetős, és nem is túl olcsó, de legalább van. Mondjuk délelőtt nálunk volt ingyen adás. Nekem pár napig volt szerencsém egyágyas szobát élvezni, ott a tv is ingyen volt, de más különbséget nem tapasztaltam.

Az ellátásról

Ha már belementem az ellátásba, akkor az ételt is meg kell említenem. Napi háromszori rendes étkezést adnak, szerintem jobbat, mint egy magyarországi ebédmenüt kínáló étteremben. Minden nap kaptam egy menülapot, amin kiválaszthattam, hogy mit szeretnék másnap délben, illetve vacsorára enni.

Volt főétel hal, vagy hús, vagy tészta, aztán állandóan volt jacket potato különböző feltéttel, és sokféle szendvics, valamint 5-6 desszert. Vacsorára leves és különböző főtt ételek és desszert.

A köztes időben kínáltak meleg italt, illetve az egyik osztályon keddenként Tuesday-Boozeday volt, így különböző alkoholos italokat, valamint rágcsálnivalót szolgáltak fel. Volt ott sör, bor, martini, vodka, minden. Mondjuk ez egy rákosok részére fenntartott osztály volt, így felteszem ezzel is próbálták őket arra emlékeztetni, hogy még élnek.

Aztán volt egy bácsi, aki naponta járt körbe és lehetett tőle újságot, meg trafikárukat venni. Naponta kaptam több kancsó vizet, volt, ahol megkérdezték, sima vizet, vagy jegeset kérek.

Minden apró részletre figyelnek

Végül 7 nap kórházi kezelés után gyógyultnak nyilvánítottak és egy további ötnapos antibiotikum-kúrával bocsátottak el. Mivel jeleztem, hogy nincs senki, aki fel tudna venni és haza tudna vinni, ezért az elbocsájtó részlegre vittek, ahol a személyzet gondoskodott volna a további élelmezésemről, ha szükséges lett volna, valamint intéztek taxit, ami végül még kedvezményesen is vitt haza.

A bejegyzésemmel remélem sikerült rávilágítani, hogy egyrészt az NHS nagyon jól szervezett intézmény, minden apró részletre figyelnek. Például én kaptam vérrögképződésre injekciót minden nap, vagy gyógytornász jött megnézni, ha hazamegyek, fogok-e tudni lépcsőzni.

Természetesen ha valakinek hirtelen nincs törölközője vagy mosdószerei, akkor a kórháztól kérhet. Ugyan bennünket bátorítottak, hogy ne pizsamában legyünk egész nap az ágyban, de ha épp pizsamánk nincs, akkor hálóinget is biztosít a kórház. Sőt, még csúszásmentes zoknit is adtak, amikor épp nem találtam a papucsom.

A rákos betegekhez Macmillenes önkéntesek is kijöttek, akik különböző tanácsokat adtak és segítették a betegeket, hogy minél előbb hazakerüljenek. Nekem meg adtak egy csomagot, alsőneművel, fogkrémmel, utazó fogkefével és egy tusfürdővel.

Nekem korábban nagyon nem jó tapasztalatom volt a magyar egészségüggyel kapcsolatban, de az itteni rendszer, még ha történtek is furcsaságok, vagy nem mindenki végezte tökéletesen a munkáját, visszaadta a bizalmamat, mert láttam, ha egy gyenge láncszem van is, a többi erősen tart és mindenki megkapja a neki legjobb ellátást.”

HÍRMONDÓ

Izgalmas nővércsábító

Németország és Anglia szinte kocsival hordja ki a magyar nővéreket, ahol olyan munkakörülményeket és fizetést biztosítanak, amivel Magyarországon nem tudnak versenyezni. Ráadásul a dolgozók kiszolgáltatottság is durva méreteket ölt – további részleteket itt találsz.

Négyszer annyi a magyar hentes külföldön, mint itthon

Lassan nem túlzás, hogy nagyítóval kell keresni a magyar henteseket. Az elképesztő arányokat (vagy inkább aránytalanságokat) jól jellemzi, hogy háromszor-négyszer annyi magyar szakember dolgozik külföldön, mint Magyarországon. Ha a számok is érdekelnek, ide kattints.

A káosz szaga

Őszintén szólva nem gondoltuk volna, hogy a káosznak van szaga, de az is igaz, hogy még soha életünkben nem jártunk bangkoki piacon, pedig ott állítólag mindent lehet kapni. Mindent is, ahogy a székely mondaná. Hogy mik ezek, azt itt olvashatod el és nézheted meg.

(Fotó: pixabay.com/inspiri)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!