Vajon milyennek látja Magyarországot valaki, aki az Egyesült Államokból költözött vissza? Móni törzsszerző és kommentelő itt, a blogon, most ő írta meg (tulajdonképpen a kultúrsokkról szóló sorozathoz kapcsolódva) története egy részét. A morbid romantika szerinte az egész régióé, amit nem lehet átadni egy nyugati embernek, aminek része a múltunk is, amivel együtt vagyunk egészek. (A képeket is ő készítette, köszönöm szépen.)
Magyarország 2.0 – a Határátkelő második pályázata. Te min változtatnál Magyarországon, milyen jó külföldi tapasztalatot építenél be? A határidő június legvége és persze nem csak határátkelők írhatnak – a pályázatról minden tudnivalót megtalálsz ide kattintva! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.
„Ezt a posztot Schrammel Ivettnek ajánlom, aki nemrég megírta, hogy miért döntöttek úgy, hazajönnek, és egy kedves, fiatal magyar házaspárnak, akiket New Jerseyben ismertem meg, és akik hosszú idő után úgy döntöttek hazajönnek az Egyesült Államokból.
Magyar vagyok, férjem amerikai, tíz éves lányunk kettős állampolgár, aki Floridában született, és akivel 2006-ban jöttem haza hét év után. Férjem 2007-ben csatlakozott hozzánk. Ez volt az igazi kultúrsokk nekünk.
Akkor húsz hónapos volt a lányunk, tehát ő az egészet kirándulásként élte meg, a lényeg neki az volt, hogy vele van az édesanyja. Anyukámhoz jöttünk a XX. kerületbe. Nem túl nagy lakásba, de nagyon jól elvoltunk. Először is óriási élmény volt arra gondolni, hogy most megismeri a tágabb magyar családom a kislányom és nem csak hírből hallanak majd felőle.
Ahhoz, amit akkor én éreztem, kellett egy zaklatott történet, amit az Egyesült Államokban átéltünk. Fantasztikus élmény volt itthon az, hogy kapok családi pótlékot, GYES-t, a bölcsődét és az óvodát díjmentesen igénybe vehetjük. New Jerseyben 750 dollárt fizettem a gyermekfelügyeletért és ezen felül még nekem kellett vinni az ételt.
Azokat kerestem, akik mosolyognak
Nekünk Pesterzsébeten a városközpont környéke ismeretlen volt, tehát egy felfedezésnek indult az egész itthonlét. A mai napig átélem azt az érzést. Nagyon szórakoztató volt az egész élmény. Mint egy tanulmány. Mintha egy másik bolygóra kerülne az ember.
A legfurcsább az volt a mosolygós amerikaiak után, hogy nagyon sok mufurc arcot láttunk. Ezt meg kellett szokni, tényleg. Taktikához folyamodtam. Direkt azokat kerestem, akik mosolyognak és előbb utóbb megtaláltam azokat, akikkel kialakultak a kapcsolatok.
Nagyon szépen fejlesztik a kerületet, folyamatosan. Szabados Ákos, azon polgármesterek egyike, aki nem a Fideszt képviseli. Szabados Ákosra bármikor voksolok továbbra is (ha így haladunk).
A városháza gyönyörű, a harangjátékáról híres, amit minden órában megszólaltatnak este 10-ig. A városháza előtt sétáló utca van egy szökőkúttal és egy nagyon barátságos kis játszótérrel az oldalában. 30 éve jártam itt először a barátnőm esküvőjén, amikor még buszok jártak ebben az utcában. Azóta nagyon sok változást élt meg ez a kerület.
Egy név és a problémák
Rengeteg gyerek van, nagyon sok játszótér. Lányomnak elég különleges neve van. Nem akarom kiírni, J-vel kezdődik. Legyen, mondjuk Jennifer (sajnos nem sikerült olyan nevet választanunk, amit magyarosítani is lehet).
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem merem a gyerekem nevét hangosan kiabálni, hiszen amikor lányom nevét kiáltottam a fejek felém fordultak és zavarban voltam, mert azt láttam, hogy egyre gondolnak: nem tudtál volna valami normálisabb nevet adni?
Főleg egy olyan közegben, ahol hallottam a másik végletet is, gyerekek ősi magyar nevekkel: Őrs, Bulcsú, Csepke, Csillag. Próbáltam csak így kiabálni: gyerekem, vagy kislányom, de erre mindenki reagált, lányomat leszámítva. Rájövök, hogy a gyereket nevén kell nevezni. Nincs mit tenni.
Egy páran elkezdtek ijesztgetni, azzal hogy Dzs-vel fogják anyakönyvezni. Na, ettől nagyon betojtam. Rögtön utána jártam a dolognak, de mivel már egy másik anyakönyvi kivonattal érkeztünk Amerikából, az alapján J maradt a kezdőbetű. Később az óvodai és iskolai rendezvényeken, ahol hangosan felolvassák lányom nevét, rájövök, jobb lett volna a Dzs.
Azt hiszem a cigányság felé táplált meleg érzelmeim ekkor kezdődtek. Rájöttem, hogy az ő gyerekeik neve is Dzs-vel kezdődik.
Erre rácáfol egy aranyos kis történet: a ház előtti homokozó mellett ültem két gyerekkel és lányommal. A fiúk apukája Afrikából telepedett le ide és a két fiának is érdekes neve van. Egy nagyon helyes kis 12 év körüli roma fiú odaül mellénk. Köszönt nekünk és beszélgetni kezdett velünk. Kérdezte, hogy hívják a fiúkat.
- Haider - mondtam én. Meglepődött.
- A másikat hogy hívják? - kérdezte reménykedve.
- Eddi.
- Hogy hívják a kislányod? - kérdezte most már nagyon reménykedve.
- Jennifer - mondtam én és már én is reménykedtem, hogy találunk még szép magyar neveket valahol.
- Hogy hívnak téged? - kérdeztem én is reménykedve, de közben arra gyanakodtam, hogy neki is valami egzotikus neve van.
- Lajos - mondta Ő.
Annyira megörültem, hogy majdnem megöleltem örömömben, de helyette csak azt mondtam:
- Ó! Lajos, de szép neved van!
A romák és a nagycsalád
Amerika után nekem igazi sokk volt észrevenni azt, ahogy a roma és nem roma lakosság milyen sanda szemmel figyeli egymást.
A játszótéren javarészt magyarokkal ültem, de néha voltak roma családok is. A romáknak jóval több gyereke van, ez akkor nekem nagyon feltűnt. Ez főleg az arányok miatt volt furcsa.
Azon a környéken, ahol én éltem eleinte New Jerseyben nem volt ritka dolog, hogy egy családban négy, öt, hat gyerek is van. Azt fontos megemlítenem, hogy itt azért jobb módú emberek éltek. Magyarországon viszont egyáltalán nem láttam a magyarok között a nagycsaládot.
A másik dolog, hazatérve, ami nagyon szemet szúrt, hogy nem igazán láttam romákat a munkaerő piacon. Ez hét év Amerika után nagyon feltűnő, mert ott a közszférában is nagyon sok színes bőrű van. Rendőr, tűzoltó, politikus (elnök).
Ezen kívül az élet minden területén, eladóktól banki alkalmazottakig sorolhatnám. Addig, amíg itthon nem jutunk el ide, nem lesz becsülete soha a cigányságnak.
A gyerek és a nyelv
Lányom korán kezdett beszélni, mire hazaértem vele, már mondatokban beszélt (akkor volt húsz hónapos). Már Floridában elkezdte az autóban saját magát tréningelni. Ült hátul a kis gyerekülésben, nézett kifelé miközben magában mondogatta: auto-car, fa-tree, kutya-dog…
Amikor hazajöttünk elkezdtem hozzá angolul beszélni, hogy megmaradjanak a szavak benne legalább. Ő, ez a kicsi lány, határozottan leállított. Hagyjam ezt abba.
Tanácstalan voltam. Utána kérdeztem és utána olvastam a témának. Egyértelmű volt a válasz: nem szabad erőltetni, mert a kapcsolatom is megromolhat a gyerekkel. Neki a magyar volt az anyanyelve általam és ehhez ő ragaszkodott.
Szóval ebben maradtunk. A kicsi, két éves gyerekemnek mennyi esze van!!!! Már csak azért is, mert már akkor rájött, hogy egy nő, aki akcentussal beszéli az angolt, csak ne tanítgassa.
Gyorsan leszoktatom lányom a narancsléről. Amerikában a Tropicana vagy a Florida márkájút itta. Itthon az előbbit lehet ugyan kapni, de ha jól emlékszem négyszer annyiba került, mint a gyengébb minőségűek, amiknek semmi köze nincs a narancsléhez. Egyébként is azt olvastam nem jó nagy mennyiségben inni. Rászokunk a vízre.
A 600 dolláros bomba
Volt nálam egy csekk, ha jól emlékszem 600 dollárról. Besétáltam vele egy bankba és átnyújtottam az ügyintézőnek. Mintha egy bombát adtam volna olyan volt az ábrázata. Próbált rábeszélni, hogy utaltassam a pénzt, de nem volt mit utalni, ezt kaptam a banktól postán, amit New Jerseyben adtak fel (a története most nem lényeg). Azt mondta ők nem nagyon foglalkoznak csekkel, és sokáig fog tartani, amíg ebből pénz lesz.
Adott egy elismervényt, hogy átvette és több mint két hónapjukba telt, míg a számlámon volt a pénz. Azóta nem tudom változott-e a helyzet csekk ügyben. Ami nekem még komoly fejfájást okozott itthon az amerikai bankrendszer után, a sarcolás.
A bank, amit választottam akkor vágta el magát nálam, amikor szerettem volna felvenni a kártyámmal 50 ezer forintot, de mivel a napi limitem 100 ezer volt és én véletlenül egy 0-val többet ütöttem be a gépbe (tehát 500 ezret ütöttem be), ezért megbüntettek 50 forintra.
Nem olyan nagy összeg, de már az is elég felháborító, hogy a saját pénzemhez nem juthattam hozzá anélkül, hogy felszámoljanak valamit. Egy alkalommal kifakadtam egy ügyintézőnek: „Elegem van abból, hogy bármit intézek, mindennek van valami költségvonzata, bezzeg Amerikában az összes számlám olyan volt, amin nem volt havi számlavezetési díj, nem kellett fizetnem azért, ha hozzá akartam jutni a SAJÁT pénzemhez!!!”
Az ügyintéző azt mondta ne hasonlítsam a mi bankrendszerünket Amerikáéhoz, mert ott a hitelkártya-rendszer miatt tehetik meg, hogy ilyen nagylelkűek az ügyfeleikkel.
Végül eljöttem ebből a bankból. Átmentem egy másikba, ahol legalább a pénzem felvehettem az automatából külön költség nélkül, de aztán szép lassan, sunyi módon itt meg úgy felemelték a havi számlavezetési díjat, hogy meg kellett állapítsam: egyik kutya másik eb.
Kicsinyesek és birkák
Furcsának találom a rengeteg biztonsági őrt. Egy kis üzletbe be sem megyek inkább, mert konkrétan mászkáltak utánam ezek az őrök. Nagyon megalázó. Visszagondolva az USA-beli vásárlási élményeimre, ott ilyet soha nem tapasztaltam. Ezen kívül, nem tudom, mi értelme van egy bankban biztonsági őrt alkalmazni, ha az háttal áll a bejárati ajtónak és a mobiltelefonjával van elfoglalva.
2006-ban még volt két és egy forintos érme. Akkor nekem újdonságnak számítottak a Fornetti termékek. Mi is vásároltunk sajtos pogácsát elég gyakran és egy idő után azt vettem észre, hogy a kis apró, amit vissza kellene adni, nem kerül a kezembe.
Szóvá tettem az eladóknak: addig, amíg én nem mondom, megtarthatja a pénzt, adja csak szépen vissza az aprómat. Erre az ismerőseimtől megint a jól ismert duma jött: szegények, alig keresnek valamit, ne legyek már ilyen kicsinyes. Ja, ti meg ne legyetek már ilyen birkák. Ébresztő!!!!
A bölcsőde nyolc órája
Ha már apró. Nagyon hirtelen lett állásom. Egy napot kaptam a volt cégemtől. Elvállalom-e a munkát egy évre, amíg egy kolléganőm fizetetlen szabin lesz. A válasz egyértelmű igen volt, de hogy lehet megszervezni a bölcsődét egy nap alatt? Találtam egy magánbölcsődét, aminek a havi díja 70 ezer (apróság) forint volt, plusz az első hónapban az alapítványnak kellett fizetni szintén ennyit, tehát 140 ezer forinttal indultak a költségeim.
Először elsétáltunk, mert túl soknak találtuk, ezen kívül a két hölgy, akik vezették a bölcsődét nem ismerték a mosoly szó fogalmát. Gondoltam meggyőzöm a ház melletti bölcsődei vezetőséget vegyék fel a gyerekem, mivel dolgozó nő leszek. Azt mondták több hónapot kell várni, várólista van, aminek a nagyon sokadik helyére kerültünk.
Közben elkezdtem dolgozni, lányom pedig ment a magánbölcsődébe, ahol egy pár nap után közölték velem, hogy a gyerek csak 8 órát lehet az intézményben. Kérdeztem őket, hogy gondolják, hogy havi 70 ezerért még meg is szabják, mikor menjek a gyerekért (a nyitva tartás idő jóval több volt, mint nyolc óra).
Minden normális munkahelyen legalább nyolc órát kell dolgozni, plusz oda kell érni és haza. Ezt hogy oldjam meg hölgyeim?
A válasz az, hogy nekik is meg van kötve a kezük. Ez egy rendelet, amit be kell tartani, különben bezárhatják az intézményt. Biztos, ami biztos, a házunk mellett levő bölcsődét elkezdem ostromolni, hogy vegyék fel a gyerekem. Főleg azok után, hogy rájöttem, bizony járnak olyan gyerekek ide, akiknek anyukája nem dolgozik.
Közben meg azon kezdtem gondolkozni, hogy lehetne magánbölcsődét nyitni, ha ennyire nagy a kereslet. De aztán számoltam. A két mosolytalan hölgy besegített. Egy gondozóra öt gyerek juthat, tehát két fizetés 10 gyerek után, ami 700 ezer forint (ha nem tűnik el egy gyerek sem, mint ahogy az enyém, akit végül könyörgés árán felvettek az államiba). Ebből két fizetést kell kikalkulálni. Az idei kalkulátor szerint 150 nettója 98.250 forint (gyermektelen alkalmazott).
Ez 2006-ban nem tudom, hogy nézett ki (hiszen akkor még nem volt a mostani családi adókedvezmény). Így is kell egy váltótársat felvenni, arra az esetre, ha valamelyik kolléganő beteg lesz. Vannak költségek. A gyerekek napi élelmiszer ellátmánya, négyszeri étkezés volt biztosítva, amiből ha jól emlékszem azt mondták, hogy a felét az önkormányzat állta, tehát támogatták a magán intézményeket.
Az ÁNTSZ is követelményeket támasztott: speciális WC, higiéniai szempontok miatt papírtörülköző…stb. Karbantartási díjak, na és persze bérleti díj, ha nem a saját lakásom alakítom át. Na meg adó és járulékok...
Én akkor úgy gondoltam, az összes fejfájás, ami a vállalkozással járt túl sok volt a még így sem túl magas fizetéshez képest. Túl nagy volt a kockázat, nem volt biztos, hogy lesz elég gyerek… stb.
Mivel gyorsan lett jó állásom egy páran próbáltak rábeszélni a lakásvásárlásra. Amikor megtudtam milyen feltételek mellett ad hitelt a bank, határozott nem volt a válaszom. Az, hogy én évekig úgy fizessek valamit, hogy azt sem fogom tudni, mennyi lesz a havi részlet, mert az egy bizonyos valuta árfolyamától függ: NO WAY!!!!
A magyar kígyó a kutyaszar
Floridában éltünk másfél évet és mielőtt hazajöttünk 2006-ban csak egy pár hónapot voltunk New Jerseyben, ezért bennem még mélyen éltek a floridai félelmek. Fűre lépni csak nagyon óvatosan mertem a kígyók miatt. Ez az érzés sokáig megmaradt, de egy idő után szinte hiányoztak a kígyók, mert Floridában soha nem kellett kígyóbőrt pucolni a cipőm talpából. A magyar kígyó nem fél. Kutyaszarnak hívják.
Hogy én mennyit harcoltam a kutyásokkal! Az egyik kedvencem a helyi óvodából az egyik óvónő volt, akire egyébként kis harcias lányom szólt rá kedvesen: „Ez egy játszótér, ide nem szabad kutyát hozni!”
Mire az óvónéni kiselőadást tartott arról, hogy a szülőknek inkább a macskákat kéne összefogdosni és ivartalanítani őket. Elképzeltem, ahogy macskákat hajkurászok.
Arra jutottam, nagyobb esélyem van összefutni Brad Pitt-tel a helyi CBA-ban, mint arra, hogy elkapjak egy macskát. Nemhiába, az óvónők kreatívak.
Egy idő után taktikát váltottam. Volt nálam mindig kiflis zacskó, ha azt láttam, hogy megint a fűben hagyja a tulajdonos a kedvence ürülékét odaléptem, felajánlottam egyet. Mindig ugyanaz volt a reakció: jaj, otthon felejtettem a zacskót. Ezt csak a férfiaknak nem hittem el.
Egyébként meg szépen felszedték az ott felejtett ajándékot. Egy idő után arra jöttem rá, hogy azok, akikkel harcoltam legalább az idő alatt nem jöttek a játszótérre, amíg ott ültem én is.
Sajnos az elvet nem értették: kutyaürüléknek nincs helye egy parkban (ők nyilván azt gondolták magukban, hogy nekem nincs helyem a játszótéren).
A nyugodt, kiegyensúlyozott amerikaiak után, ami egyből nagyon feltűnt, a sok panaszkodó ember. Ráadásul pont azok az emberek, akik leginkább az anyagiakra panaszkodtak, szinte mind dohányos. Én akkor ezen inkább szórakoztam magamban (mint valaki, aki soha nem dohányzott). Egy idő után nem bírtam megállni és javasoltam egy pár embernek, mi lenne, ha leszoknának.
Érdekesnek találtam, hogy nem sértődés volt a vége, hanem szinte mindenki azt reagálta: tényleg le kéne. Ha most számolom, mai árfolyamon mennyit lehet spórolni, ez jön ki: ha két felnőtt elszív fejenként egy doboz cigit az kb. 700 ezer forint évente. Mennyi mindent lehet ennyi pénzzel csinálni!!!! Ébresztő!!!! Még mindig nem késő abbahagyni. Az én pótnagymamám 70 évesen hagyta abba (most volt a 100. szülinapja).
Könnyebb barátkozni
Óriási élmény volt a rengeteg gyerek és a közvetlen emberek. Nagyon jó érzés volt barátokra lelni. Amiért New Jerseyben komolyan meg kellett küzdeni, az itt percek alatt sikerült. Összebarátkozni anyukákkal, gyerekekkel, nagymamákkal.
A másik dolog pedig a vidéki New Jersey és Florida után hihetetlen élet várt minket. Rengeteg gyerek van a kerületben és a játszóterek mindig tele vannak a jó időben. A Csili Művelődési Házban (világ legjobb közösség építő épülete) nagyon sok program van.
Érdekes módon az autóm sem hiányzott, amit pedig imádtam az Egyesült Államokban, ahol először vezettem egyedül autót életemben. Imádtuk azt lányommal, hogy emberek között vagyunk állandóan. Még a tömegközlekedésen is.
A Csili könyvtárába egyből beiratkoztunk, ahol lányom mindig nagyon jól érezte magát a kis gyereksarokban. Én imádtam azt is, hogy mindenki magyarul beszél körülöttem. Úgy éreztem igazán itthon vagyunk. Amerikában volt olyan játszótér, ahol szinte senki nyelvét nem értettem magam körül. Szomorú érzés.
Szép lassan évek alatt kialakult a közvetlen környezetemben egy kis közösség. Akikkel itt ülünk a ház előtt a kis igénytelen játszóterünkön (ami nincs elkerítve, ezért tovább hadakozom a kutyatulajdonosokkal, és amin csak két hinta van és egy homokozó, és ahol a pálinkázás folyt – amin azért elgondolkoztam a sok rossz reakció után-).
Történt és történik itt sok minden. Nagyon színes lakói vannak a háznak, amiben élünk. Mindenki egy külön egyéniség, érdekes karakter. A mögöttünk levő házban lakik egy család Nigériából, egy másik férfi pedig öt gyerekkel, aki szintén Afrikából jött ide.
Mint egy mese
Tegnap megint volt egy pillanatom, amikor azt éreztem este fél nyolc felé, olyan, mintha egy mese szereplője lennék. Tíz gyerek volt lent. A lányok egy tánc koreográfiáját tanulták meg 15 perc alatt, amit egy első osztályos kislány tanított be nekik.
A fiúk fociztak, de aztán az egyik kisfiú is beállt táncolni (akik egyébként most költöztek ide Ukrajnából). Szinte az összes gyerek ugyanabba a suliba jár. Nagyon kötődnek egymáshoz.
A kedvenc pillanataim ide kötődnek, ehhez a kis egyszerű játszótérhez. Ahol a szülők és gyerekek tavasztól az októberi óra átállításig minden esőmentes napon itt élvezik az életet, játékkal (telefontól és táblagéptől mentesen), beszélgetéssel, pletykával, nevetéssel, evéssel (ivással), azokkal a dolgokkal, amit senki nem vehet el tőlünk.
Egy tízemeletes ház egyik felső emeletén lakom és sokszor gyalog megyek le. Ilyenkor lát az ember dolgokat. Például ezt: pókhasú szomszéd alsógatyában csönget a harmadikon.
Másik alsógatyás (nem pókhasú) szomszéd nyitja az ajtót. Kezet cserél egy másfél literes flakon tele átlátszó folyadékkal. Kérdezem a fiúkat: mi van benne, pálinka? Azt mondják: nem, ez víz. Nem tudom, elhiggyem-e.
Nevetünk. Amikor látom az alsógatyás szomszédokat, még ezt is elhiszem Orbán Viktornak: Magyarország jobban teljesít!
Egy nagy könyvesboltban kezembe akadt egy képeskönyv a cigányságról. Nagyon jó volt lapozgatni, úgy éreztem visszakerülök a gyerekkoromba, ahol Karancslapujtőn a mezítlábas cigánygyerekek között sétálunk az utcán. Azt éreztem, miközben a könyvet lapozgattam, ezt az érzést csak az tudja átélni, aki itt volt gyerek, velem, velünk együtt.
Amikor először utaztam a New York-i metrón nem értettem, hogy érezhettem magam ennyire egyedül, olyan sok ember között. Később jöttem rá, hogy az emberek nem néznek egymás szemébe. Nagyon rossz érzés.
Húsz éves lehettem, amikor vonattal utaztam Salgótarjánba. Felszállt egy csapat fiatal roma srác. Odaültek hozzám és elkezdtek muzsikálni. Volt náluk egy hegedű. Az egyik egy Elvis Presley dalt énekelt. Nagyon tehetséges fiú volt. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, nem tud angolul. Őstehetség, ez jutott róla eszembe.
Pásztón szálltak le, invitáltak egy buliba (ami egy istállóban volt), nemet mondtam rá. Még így is ez az egyik legnagyobb utazós emlékem (mi lett volna, ha még le is szálltam volna velük… hajajj).
Amerikában nem énekelt senki a vonaton nekem. Talán ezért érzem úgy, hogy Magyarország a világ közepe minden hibájával együtt. Nekem a cigányokkal együtt kerek.
Morbid romantika
Voltam egy állásinterjún, szociális asszisztenst kerestek. Nagyon az volt az érzésem, hogy előre le van zongorázva a dolog. Ha egy interjún két percet szánnak az emberre ott szerintem minden el van dőlve.
Később bementem oda más ügyben és láttam, hogy egy roma hölgy kapta az állást. Jó érzés volt. Nekik bármikor átadom a helyem, ha állásról van szó és azt látom, hogy végre, ők is ott vannak az érettségihez kötött álláshelyeken.
Van ebben valami morbid romantika. Ez a kelet-európai régiók romantikája, amit nem lehet átadni egy nyugati embernek. A múltunkkal együtt vagyunk egészek. Ez egy különleges világ, egy olyan, amiben a Falfúró c. filmet nem lehetne lefordítani egy amerikainak, vagy egy hollandnak. Nem értenének belőle semmit (tudom, sok magyar fiatal sem).
Szeretem Magyarországot! A férjem és lányom után a második legnagyobb szerelmem. ÖRÖK.”
HÍRMONDÓ
Így állítanák meg a magyarok határátkelését
A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége elképzelése szerint a nettó elvándorlás mérsékléséhez (esetleg megállításához) tisztességes megélhetést nyújtó munkahelyre, a lakáshoz jutás megkönnyítésére és pozitív jövőképre van szükség. Arra is rájöttek, hogy bevándorlók nélkül nem fog menni a gazdaság szinten tartása (sem). A munkaadók szerint ezért célzottan keresni kellene a „kulturálisan beilleszthető”, külföldről érkező munkaerő bevonásának lehetőségeit. A teljes cikket itt találjátok.
Műtétek maradnak el emberhiány miatt?
Elmaradnak a műtétek az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetben (OKITI), mert nincs műtősnő a beavatkozásokhoz – panaszkodott több beteg is. A kórház egyik orvosa azt mondta: a műtétek leállása miatt napok óta nem tudnak a betegeknek és hozzátartozóiknak mit mondani, akik egyre türelmetlenebbek. Az intézmény igazgatója elismerte, van csúszás, ugyanakkor hozzátette, nem igaz, hogy nincs elég műtősnő, de ők is föl tudnának venni azonnal legalább két ilyen szakembert. Ha további részletek is érdekelnek, azokat itt találod.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Az utolsó 100 komment: