Vajon tényleg a sátán műve-e a pacal, vagy a sült bárány mentaszósszal a gasztronómia csúcsa? Lehet-e kelet-európainak öltözni, és az Oasis vagy Pataky Attila ríkat meg jobban? Csupa kérdés, ami felmerült Szukics Magda (aki korábban írt már posztot, amit itt olvashattok) és angol barátja közös életében – azaz ma megint a vegyespárosok közötti kapcsolatok vannak terítéken.

Ha te is egy vegyespáros egyik tagja vagy és szívesen megosztanád a (jó vagy rossz) élményeidet, ne habozz, írd meg és küldd el a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

„Amikor a blogon olvastam a különböző országból származó párokról és a köztük lévő kulturális különbségekről, azonnal tudtam, hogy meg kell írnom az én történtem is.

Éppen egy maratoni krikettmeccsről értünk haza, és kulturális különbség ide, kulturális különbség oda, én ezt akkor sem fogom soha megérteni. Ha már harminc éve élek ebben az országban sem. Miről szól a játék, miért van oda érte mindenki, miért vagyok itt, és úgy általánosságban MI A FENE TÖRTÉNIK KÖRÜLÖTTEM?

Először is sikerként könyvelem el a megismerkedésünket, mert az angolok köztudott, hogy nem ismerkednek nyilvános helyen. A fiatalok persze még igen, de azért ők is egy-két vodkával, három-négy pinttel megtámogatva érzik elég bátornak magukat, hogy odamenjenek valakihez az üvöltő zenére beszélgetni egy zsúfolt pubban.

Az angolok baráti társaságon keresztül randiznak, vagy online. Teljesen elképzelhetetlen az, hogy a 4-es 6-oson valaki rámosolyog egy lányra, és még aznap este már kéz a kézben sétálnak a Duna parton. És nem csak azért, mert itt se villamos, se Duna part.

Hihetetlen mértéket ölt az online randizás, és ezek a weblapok speed dating-eket (ivás/lerészegedés), összejöveteleket (ivás/lerészegedés), hajóutakat (ivás/lerészegedés), kirándulásokat (ivás/lerészegedés) szerveznek, de ilyenkor látni a rémületet a szemükben, hogy akkor most egy idegenre rá kell nézni? BESZÉLNI KELL VELE?

A bicikli, a táska és a sör

Tehát így a mi történetünk teljesen rendhagyó: elütött a biciklivel. Nevezhetném ezt az első kulturális különbségekből adódó sokknak - a rossz oldalon mennek a kocsik -, de miután kikáromkodtam magam, felajánlotta, hogy meghív egy kávéra.

Ettől persze még mérgesebb lettem, hát erre a sokkra a fröccs a minimum, de tudtam, hogy egy angollal állok szemben, fogalma sincs a fröccsről, úgyhogy nekiszegeztem a kérdést: vagy kifizeti a táskámat, aminek elszakadt egy pántja, vagy meghív egy sörre.

Gondolom nem nagyon ért a táskákhoz, mert a pesti turkálóban vásárolt hátizsákom olcsóbb lett volna, úgyhogy beültünk egy pintre, és másnap már körbetelefonáltam az összes barátnőmet, hogy van egy fiúm!

A sátán műve

Ha ma randiznánk, biztosan nem lennének ekkora különbségek köztünk, de nekem azért az elején sok minden furcsa volt. Például nem szereti a főztöm. Nem értettem sehogy se hogy lehet ez, hiszen a nagyitól tanultam, mindenki csodájára jár a gulyáslevesnek, töltött paprikának, körömpörköltnek, paprikáskrumplinak, a fiúm pedig már a harmadik alkalommal, mikor meglátta, hogy a konyhában előkerült a hagyma-pirospaprika, már árkon-bokron túl volt.

Később persze megértettem, hogy az angolok egyrészt nem tudnak főzni, másrész nem ismernek a són és borson kívül fűszereket. A tárkonyos raguleves így ment a levesbe, ahogy a mákostészta, túrós csusza (az, amit cukrozunk, és szalonnával tálalunk), mákos guba, pacal (szerinte ez a sátán műve), de még egy egész házibulinyi angolt is sikerült halálra rémítenem egy tálca pirospaprikás-lilahagymás zsíroskenyérrel.

Persze nekem is furcsa volt, hogy a gasztronómia csúcsának tartja a sült bárányt mentaszósszal, vagy az áfonyaszószt bármilyen hússal. A töpörtyűt én vacsorára ettem lilahagymával, paprikával, kenyérrel, ő meg forgatta a szemét, majd másnap a pubban rendelt egy zacskós (!) pork scratchinget. Hogy ez sörkorcsolya, és kérhetek frisset is almakompóttal. (?!?)

A barátaim persze felkészítettek, ha véletlenül egy angol úriemberrel hozna össze a sors, ne lepődjek meg, ha az ágyban, mielőtt leveszi a ruhám, tiszteletteljesen megkérdezi: kisasszony, kérem, megengedi, hogy levegyem a felsőjét? Nagyon köszönöm, megtisztel.

Én erre teljesen fel voltam készülve. A fiúm viszont arra nem, hogy a vadkeleten nem használjuk elég gyakran a köszönöm és a kérem szavakat, és a kapcsolatunk elején soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy van.

A How are you-t azokra tartogattam, akik tényleg érdekeltek, és a barátom először azt hitte, mennyire bunkó vagyok, de most már brillírozom a sorryzással, ha nekimegyek a széknek, attól is elnézést kérek, és a please-t, thank you-t kötőszóként használom.

A szabadidő

A szabadidő eltöltéséről is más fogalmaink vannak. Londonban, ahogy kisüt a nap, és 12 fok felé megy a hőmérő higanyszála, azonnal ellepik a parkokat a piknikezők.

Én mondjuk szívesen megyek ilyenkor kirándulni a kutyával, vagy inkább zárt helyre, de nem! Süt a nap, gyerünk, üljünk ki a fűbe tíz másik barátunkkal, és együnk a Sainsbury-ben vásárolt háromszög szendvicset, és igyunk pezsgőt! A földön.

A vasárnapi ebéden is sikerült párszor összekapni, szívesen maradtam volna otthon, és már reggel feltenni a húslevest, hogy délre elkészüljön a rántotthússal együtt, és jöhetnek a gyerekek, meg talán még buktát is sütök.

De sajnos itt a vasárnapi ebéd ott kezdődik, hogy Sunday roast, vagyis teljesen ízetlen-sótlan sült marha/csirke/disznóhús krumplival, és szanaszét főtt zöldséggel és gravyvel.

Ezt legjobban mindenki a pubban szereti elfogyasztani, így a vasárnapjaink hamarosan úgy néztek ki, hogy a barátainkkal-családostul gyerekestül ülünk a pubban egész délután, ahogy kisüt a nap és 12 fok feletti a hőmérséklet, akkor ezt általában egy pub teraszán.

Ilyenkor már mindenki rövidnadrágban, nyári ruhában tolja, én még minap is (május közepe!) kabátban, sapkában és sálban reszkettem végig a vasárnapi menüt egy tengerparti városka pubjának a teraszán. De legalább már Pimmsel és nem forró teával a kezemben.

Kelet-európainak öltözve

Hálistennek azért más furcsaságokat hamarabb megszoktam. Sokkal mobilisabb vagyok, hétvégén, hosszú hétvégén mindig elutazunk valahová, külföldre is, amíg otthon Pestről csak akkor lehetett kirobbantani, ha előtte hónapokig terveztem, és hiába lakik a húgom Zánkán, kizárólag nyáron mentem el meglátogatni, ha a Balaton már úszható hőmérsékletűre melegedett.

Persze neki is sok minden volt furcsa, nem csak nekem. Egy idő után elkezdte mondogatni, hogy nem kellene ennyire kelet-európainak öltöznöm, és akkor talán nem néznének úton-útfélen pincérnőnek.

Jó persze nekem sem kellett volna rájátszani, mikor a fellengzős ismerőseinek először mutatott, be, én meg orosz akcentussal: Hi, I am Ivana from Ukraine. What? No. No, he is my client. Mire a fiúm elképedve nézett rám, én meg észbe kaptam, Oh no, he is my „boyfriend”. Szerinte ez nem volt vicces.

Szerintem meg az nem, amikor a bátyja szülinapjára mentünk Oxshottba, én munkából mentem, úgyhogy kicsit előbb értem oda. De hát nem akartam bemenni egyedül, úgyhogy a kocsibejárón várakoztam, cigiztem, felhívtam a barátnőimet, mire kivágódott az ajtó, és egy ideges nő elkezdett magyarázni, hogy a staffnak nem itt kell bemenni, és miért cigizek, és induljak el.

Persze én tipikusan az vagyok, aki mindenhol a személyzettel haverkodik, de ezt most itt nem találtam annyira viccesnek. Mondjuk azt sem, mint amikor Halloweenkor a fiúm mondta, hogy itt mindenki beöltözik, és persze én is nyugodtan.

A barátnőimmel rettegve emlegetjük Bridget Jonest a papok és prostik bulin, ahol senki nem szólt neki, hogy elmarad a beöltözés része, hát ez velem is megtörtént. Nem is az, hogy elmaradt, de a richmondi állófogadáson lehet, hogy nem kellett volna mexikói cukor-koponyára sminkelnem magam óriási virágokkal a fejemen. (Igen, a Facebookon tök sokan lájkoltátok, köszi. Az a kép még a buli előtt készült.) Mindegy, fél óra múlva úgyis leléptem a kiskutyámmal együtt, aki szintén csontvázra volt sminkelve.

Az ünnep az ünnep

Szóval időbe telt megszokni, hogy van, ahová kiöltözünk, van ahová kevésbé, de még véletlenül sem úgy, ahogy azt elképzelem, és Pesten tettem volna. Például a krikettmeccsre simán kimennék melegítőben, mégis csak sportesemény, de miután a fiúm lesápadt, felvilágosított, hogy jó lenne, ha szoknyát vennék és magassarkút, elég nagyot néztem.

Mára már azért megtanultam, hogy náluk az ünnepek tényleg ünnepek, gyöngysorral és tűsarkúval, ezért a tavalyi karácsonyra kitettem magamért, és beruháztam egy tényleg alkalmi öltözetbe.

Amit a nagy rohanásban az egész táskámmal együtt otthon felejtettünk, így aztán én voltam az, aki a karácsonyi ebédnél és vacsoránál a házigazda ingjében és a házigazda volt feleségének sztreccsnadrágjában (sajnos csak az jött rám az összes ruhája közül) ült a kikent-kifent dámák között.

(Ezúton is üdvözlöm anyukámat és testvéreimet, akik miután a Skype-on megláttak, tíz percig csak rajtam nevettek az ünnepi áhítat helyett.) Na de az öltözködés témán lépjünk túl, egy ideje a fiúm vásárolja a ruháimat, és már nem kelet-európainak nézek ki, hanem elhízásnak indult unatkozó háromgyerekes kertvárosi anyukának.

A kis különbségek

Az apró kulturális különbségek természetesen nem számítanak egy párkapcsolatban, sőt szerintem minél különbözőbb két ember, annál jobban kiegészíti egymást, és annál kevésbé lesz unalmas.

A fiúm szerint mondjuk velem az élet sosem az, főleg, hogy az angollal néha még hadilábon állok, és sikerül a pants helyett panties mondanom, így amikor megkérdezik, hogy recepciósként milyen volt az egyenruhám, akkor rávágom, hogy fehér blúz és fekete bugyi. Csak egy fejcsóválással és kínos mosollyal nyugtázzák, hogy na, ezek a magyarok milyen furcsa helyeken dolgoznak.

Vagy amikor magyar szólásokat, közmondásokat fordítok le szó szerint, és csodálkozom, hogy furán néznek rám. Bár a „tátott szájjal szaladt a faszerdőbe” kifejezés sokak kedvencévé vált mára, és nem csodálkoznék, ha valahol visszahallanám.

Szóval a kis különbségek nem számítanak a párok közt, de azért jó lenne, ha valaki értékelné, amikor azt mondom, hogy úgy megyünk, mint a Deltában (és azért valljuk be Angliában ez minden második nap), vagy megértené, hogy nem telhet el a karácsony-húsvét-pünkösd Bud Spencer és Terence Hill nélkül.

Így meg kell vele nézetnem minden ünnepkor egy-egy részt, de valahogy nem tud velem együtt felszabadultan nevetni az ördög jobb és bal kezén, és hiába mondanám a bank bejáratánál, hogy te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb.

Ugyanígy egy házibuliban hiába ismerem az Oasistől a Wonderwallt, nekem valahogy nem homályosul el a szemem, és nem kapaszkodom össze automatikusan az összes körülöttem állóval dülöngélve énekelni, bennem inkább a Kör közepére álló reflex támad fel éjjel kettő körül, hogy Pataky Attilára rázzam a hajam.

Ezek tényleg nem számítanak, megértem, hogy a zenei kultúránk más, és sosem fogja értékelni, hogy minden buliban a barátnőimmel éjfélkor automatikusan felpattanunk a legközelebbi szék tetejére, és az öklünket rázva kiabáljuk egymásnak, hogy „Nem, nem nem, soha nem nem nem. Nem leszek a játékszered”, majd szép lassan bemutatjuk, hogy márpedig sírva vígad a magyar, és Oláh Ibolyától kezdve a Kozmix a házban-on keresztul a Hip-Hop Boyzig mindenen sírunk a buli végéig.

És akkor az időjárás

Az időjárásból fakadó ellentétek igazán akkor jönnek ki, amikor január közepén megjegyzem, hogy hiába nincs mínusz, nem kellene a teraszon ülnünk, mert felfázom. A fiúm nem érti, ez mi.

Körbekérdeztem, és kiderült, az angolok nem ismerik a felfázást, és a fiúm tényleg csak nevet rajtam, amikor párnával indulok el otthonról arra számítva, hogy bármikor leülhetünk kültéren.

(Igazán csak akkor vált komollyá, amikor tényleg felfáztam, és elmentem a walk-in centerbe, ahol a nővér nem ismerte ezt, és minden áron meg akarta magyarázni, hogyan lettem beteg. Hiába bizonygattam neki a kórtörténetem 12 éves koromtól, nálam ez visszatérő probléma, és előző este a Temze partján ültem miniszoknyában február közepén, nem hitt nekem. Még a Google-ban is megnézte. Akkor sem. )

Szegény Réka barátnőmnek ez nagy bánata is, az ő fiúja azóta is csak nevet rajta, hogy ő az egyetlen mindig a társaságban, aki zoknit vagy harisnyát hord májusig, és nem ül le semmilyen kőre, csak nyáron, ha süt a nap. Teljesen azt hiszik, ezt mi találtuk ki.

Ezek persze olyan különbségek, amik nem igazán komolyak. A fiúmnak inkább vicces, nekem idegesítő. Ha nem tudom felvágni a mangót, akkor kinevet, én meg csak puffogva motyogom magam elé, hogy anyám ezért még sorba állt. Mit ezért. Nem is volt mangó. Narancsért meg banánért.

Tehát azért igazán nagy különbségek nincsenek közöttünk, mégis csak egy pár ország választ el, és nem földrészek, európaiak vagyunk mind a ketten. De azért mégsem vagyunk egyformák, és azt gondolom, hogy a két kultúrkörből származó párok nagyon jól egymásra tudnak találni, hiszen annyi minden létezik, amit meg kell mutatni, elmagyarázni, megfőzni, egy egész élet kevés megismerni a másikat, és ami lényeg, ezért sosem unatkozunk!”

(Fotó: loveandlondon.com)

HÍRMONDÓ

Elkerülhetetlen a jelentős béremelés

Csak béremeléssel lehet megállítani a munkavállalók elvándorlását – ebben körülbelül mindenki egyetért. A szakszervezetek szerint a vállalkozások viszont erre saját erőből nem képesek. A munkavállalók és a munkáltatók érdekképviseletei szerint is a bérek jelentős emelésére van szükség ahhoz, hogy fékezni lehessen a szakemberek elvándorlását. A vállalkozások azonban erre kizárólag saját erőből nem képesek, a kormánynak is segíteni kell, például a foglalkoztatást sújtó közterhek mérséklésével. Ha érdekel a téma, akkor ide kattintva olvashatsz még többet!

Mely városokban a legjobb dolgozni?

A munka és a magánélet egyensúlya egyike a legfontosabb dolgoknak az ember életében, de melyek azok a helyek, ahová érdemes költözni, ha a lehető legjobb arányt szeretnénk elérni? Az Expert Market összeállítása a ledolgozott órák, a kivett szabadságok mennyiségén alapul, és természetesen a világvárosokat vette górcső alá. Európa nem meglepő módon jól szerepelt, a listát ide kattintva találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!