A múlt héten elkezdtünk beszélgetni arról, milyen is az élet egy vegyespáros tagjaként, a mai poszt is erről szól, méghozzá egy olyasvalaki szemszögéből, aki nyolc év alatt négy kontinensen élt, ráadásul mindezt amerikai férjjel – szóval ha valakinek, akkor neki van tapasztalata a kultúrák találkozásáról. Jöjjön tehát egy beszélgetés most vele arról, milyen helyzeteket is eredményez az, amikor egy magyar nő és egy amerikai férfi csiszolódik össze.

Ha neked is van hasonló tapasztalatod és szívesen megírnád a történeted, ne habozz! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

Hogyan ismerkedtetek meg?

2005-ben ismerkedtem meg a férjemmel, aki akkor a munkája révén harmadik éve élt Magyarországon. Ő amerikai, a konzervatív és igen vallásos Közép-Nyugaton nőtt fel, míg én Nyíregyházán. Nyolc hónappal a megismerkedésünk után, ő visszakerült Amerikába, majd fél évvel később én is követtem őt. Egy évvel ezután összeházasodtunk, és most van egy három és fél éves kislányunk.

A megismerkedéseteket követően mi volt a leginkább váratlan dolog, ami a kulturális különbségek terén meglepett a pároddal kapcsolatban?

Hét évet éltünk együtt, mielőtt a lányunk megszületett, és azt gondolom, hogy a kulturális különbségek addig viszonylag könnyen áthidalhatóak voltak köztünk – az igazi nagy „meglepetések” ezután értek.

Addig nyilván olyan dolgok kerültek felszínre, hogy a férjem imádja, ha kb. 17 fok van a lakásban, én meg a központi fűtés melegéhez szoktam, vagy a férjem mindent racionális alapon közelít meg, neki jóval fontosabb a kényelem minden tekintetben – az öltözködéstől elkezdve az utazásokig. Számomra sokkal fontosabb a spontaneitás, ő meg ugyanúgy, mint Washington D.C. nagy része, szeret előretervezni.

De hogy egész konkrét, hétköznapi helyzetet említsek: érdekes volt látni, hogy a szendvics mennyire mást jelent számára, mint számomra. Amikor elkezdtem a bagettue-et felszeletelni, hogy megkenjem vajjal és felvágottat, sajtot tegyek rá, akkor majdnem kardjába dőlt, hogy tönkreteszem a szendvicsét – ami számára a baguette félbevágva és jó alaposan megtömve sajttal, hússal, zöldségekkel, majonézzel. Nyilván ezeket a különbségeket a legegyszerűbb és legkönnyebb megismerni és elfogadni.

Azt gondolom, a neheze akkor jön, amikor egyre mélyebbre ás az ember, és megismeri, hogy miben más a kommunikáció vagy milyen értékek mozgatnak egy másik kultúrát – és ebből mit tud elfogadni.

Az amerikaiak kommunikációja elég direkt, nem köntörfalaznak, nemleges válasz esetén is közlik azt a másikkal, ugyanakkor van egy halom udvariassági formula, ami számunkra akár túlzásnak és természetellenesnek is tűnhet, pl. ahogy megköszönnek valamit, vagy elnézést kérnek az sokkal intenzívebb, mint a magyar szövegkörnyezetben. Volt olyan eset, amikor egy meghívás elutasításánál én tűntem udvariatlannak, mert nem hálálkodtam eléggé, hogy rám is gondoltak.

A mentalitásunkban való különbségek elég hamar kiütköztek, de nyilván a kapcsolat elején nagyon érdekes az, hogy mennyire más a másik fél. A férjem abban hisz, hogy ő alakítja az életét, és felelős is azért, úgyhogy ha valami nem tetszik, akkor a lehetőségeihez mérten megpróbál rajta változtatni. Eleinte, amikor munkahelyi dolgokra panaszkodtam, nehezen értette meg, hogy miért nem teszek valamit az ellen, ami nem tetszik. Az biztos, hogy ebben én formálódtam.

Arra, hogy ő mennyire szabálykövető egy edzőtermi bérlet mutatott rá. Megvettem magamnak a bérletet, de két hétre hazautaztam, és felajánlottam neki, hogy használja, hogy „ne vesszen kárba a pénz”. Ő ezen teljesen felháborodott, hogy vissza akarok élni valamivel.

De ugyanúgy nem volt hajlandó néhány magyar ismerősünk javaslatára azt mondani, hogy még nincs hároméves a három és fél éves lányunk csak azért, hogy ne fizessen a gyerekjegyért az állatkertbe. Ahol ő nőtt fel, hazugsággal bizalmat veszteni nagyon súlyos dolog.

Mi az a terület, amiben a leginkább össze kellett csiszolódnotok?

Egyértelműen a gyereknevelés. A nehezen megoldható konfliktushelyzetek a gyerek születése után jelentkeztek, mert akkor ütközött ki igazán, hogy az eltérő szocializáció és kultúra mennyire más, milyen mértékben és mikhez is ragaszkodunk.

Én például nem tudtam elfogadni azt az Amerikában bevett gyakorlatot, hogy a gyereket „alvás-tréninggel” tanítják meg aludni, azaz hagyják sírni (az eredeti verzióban csak 5-10-15 percig, de ez már a feledés homályába merült). Ezt nagyon javasolták a gyerekorvosok is, és a család nagy része követte is ezt.

A másik nagy harc a beszoktatás körül volt, mert Amerikában egész egyszerűen a gyerekeket otthagyják a bölcsiben, oviban az egyik nap egy teljesen idegen környezetben idegen felnőttek között. Ezt szintén a teljes amerikai család nem értette meg, hogy miért ragaszkodok ahhoz, hogy a lányomat, akivel kétéves koráig otthon voltam, nem akartam csak úgy leadni egy ismeretlennél, mint egy kiló almát.

Az is érdekes, hogy ők egész pici koruktól az önállóságra szoktatják a gyerekeket, nem tesznek annyi mindent eléjük, nem babusgatják őket annyira, mint mi, mint ahogy nem öltöztetik túl.

Az eltérő szocializáció itt jön elő, hogy ő egy nagyon szigorú, puritán családi közegből jön, amiből sikerült kitörnie ugyan, de a zsigerekben meglévő szokások nyilván benne is megmaradtak, mint ahogy bennem a nagyon liberális neveltetésem, és a kettő nagyon kevés ponton találkozik.

Az is érdekes volt, hogy otthon azt tapasztaltam, hogy a férfiak nem igazán veszik ki a részüket a háztartásból és a gyereknevelés gyakorlati kérdéseiből – tisztelet a kivételnek persze. A férjem – és más európai feleségektől is ezt hallottam – abszolút részese akar lenni a gyerekkel kapcsolatos döntéseknek attól kezdve, hogy milyen gyógyszert kap egészen addig, hogy hova megy óvodába, de a háztartási feladatok is abszolút megoszlanak.

Vannak-e olyan pontok, amelyekkel kapcsolatban úgy érzed, hogy bizonyos „távolság”, felfogásbeli különbség mindig megmarad?

Ilyen a fegyvertartás. Itt egyáltalán nem közelednek az álláspontok. Amikor Amerikában éltünk, mindig volt a lakásban pisztoly, ami nekem elég idegen gondolat. A hitelkártya is érdekes, de talán nem is ez a része, hanem az, hogy ingatlanvásárláshoz is lehet 10% meglévő tőkére vagy teljes tőke nélkül kölcsönt felvenni. Ekkora rizikót én nem mernék bevállalni.

Melyek a legfontosabb kulturális különbségek köztetek?

Azt gondolom, hogy 10 év alatt elég sokat csiszolódtunk egymáshoz, de mindenképpen mentalitásbeli dolgok, az ő nagyon racionális és az én holisztikus szemléletem, gyereknevelés körüli konzervatív és liberális megközelítés, a térigényünk, hogy teljesen mást jelent számomra egy kis lakás, mint számára.

Hogyan érzed magad az új otthonodban? Mi volt a legnehezebb és a legkönnyebb a beilleszkedésben?

Mi elég sokat költöztünk az elmúlt nyolc évben, mert éltünk Kínában, Szenegálban, az USA-ban és most Boszniában, de maradjunk az első költözésnél, amikor Amerikába költöztünk.

Azt hiszem, túlzott magabiztossággal indultam neki ennek a változásnak, mert azt gondoltam, felsőfokú angol nyelvtudással, amerikai cégnél szerzett tapasztalattal nem lesz túl nehéz dolgom.

Ehhez képest az első napoktól kezdve folyamatosan azt erősítették meg az egyes helyzetek, hogy mennyire másképp működik az amerikai társadalom, kezdve attól, hogy elég nagy váltás volt a pesti belvárosból kikerülni Washington D.C. egyik – igaz közeli – kertvárosába.

Onnan gyakorlatilag csak autóval lehetett bejutni a belvárosba, a szomszédokat még csak nem is láttam, a kollegiális viszonyok sokkal inkább versenyszelleműek voltak, mint otthon, a kapcsolatok kialakulásához igen sok idő és türelem szükséges, az amerikai életmód – legalábbis Washington D.C.-ben abszolút hiányzik a spontaneitás, mindenki hetekre előre be van táblázva... hát, ez így együtt nem volt könnyű.

Mekkora szerepe van a kapcsolatotokban annak, hogy bizonyos gyerekkori alaptapasztalatok eltérnek?

A kettőnk kapcsolatára vetítve nem érzem ennek nagy jelentőségét, mert nyilván nem tudunk afelett közösen merengeni, hogy milyen volt úttörődalokat énekelni, de ez az eltérő neveltetés és szocializáció a hármunk viszonyában jön felszínre, de a fentiekben már említettem a gyereknevelést. Inkább azt gondolom, hogy azok a helyzetek nehezek, ha társaságban feljönnek ilyen jellegű témák, amely a többieknek közös tapasztalat, nyilván akkor érzi az ember, hogy kívülálló.

Mi volt a legnehezebb és mi a legkönnyebb a közös életetekben?

A legnehezebb a családtól külön töltött ünnepek, mert nyilván nem tudjuk megoldani, hogy Szentestét, december 25-ét az egyik szülőnél, 26-át meg a másik szülőnél töltsük, így valamelyikőnknek mindig van hiányérzete. Az is nehéz, hogy nem vagyok abban biztos, hogy valaha képes leszek olyan árnyaltan kifejezni magam angolul, ahogy azt én szeretném. A legkönnyebb? Az biztos, hogy számomra nagy segítség, hogy a női-férfi szerepkör teljesen átértelmeződött.

Hogy sikerült beilleszkednetek az új otthonotokban? Hogyan érzitek magatokat? Szeretnétek ott letelepedni, vagy esetleg később máshova utazni?

Most éppen Boszniában élünk, de még nyitva van, hogy hol fogunk véglegesen letelepedni. Jól érezzük magunkat, de ehhez a nem egyszerű helyzethez nagyon sokszor kell egy kis humor, hogy az ember felül tudjon kerekedni a mindennapokban nehézségeket okozó különbségeken. Ugyanakkor nagyon jó kis tükör egy másik kultúrából érkező pár, mert egy más dimenziót is láttat a kapcsolaton keresztül – a saját kulturális identitásomat.

Ha érdekel, hogy milyenek az amerikai és a kínai nők, és hogy milyen magyar nőként Amerikában és Kínában élni, látogass el Éva író-olvasó találkozójára május 5-én, csütörtökön az Allee Starbucks kávézójában. A rendezvény ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Ezt az evalujza2016@gmail.com címen megteheted.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!